Némi cserebere után múlt hétvégére került a Dél-Dunántúli Piros négynaposa. Csodás tavaszi napokon a Zselicet jártuk meg, 60 km-t megtéve.

03.25. péntek

A túra indulópontjára vonattal és kocsival utaztunk. A vasútközlekedés korlátozott lehetőségei miatt csak negyed 12 után értünk túránk indulóhelyére, Magyaregresre.

Bélyegzés után indultunk egy hídjavítás miatt megváltozott útvonalon. A Deseda-patak mentén beértünk az erőbe, egyúttal a hasonnevű tó partjára. Sok tavaszi virágban gyönyörködhettünk, a tó túlsó partján pedig az arborétum fái látszottak. Elértünk ahhoz a fahídhoz, melynek javításra szorul – ez vezetne át az arborétumhoz. Már ott volt az új híd acélszerkezete. Aztán egy másik hídon átkeltünk a 8 km hosszú tó túlsó partjára. Egy darabig még a vízparton haladtunk, aztán a turistaút felkapaszkodott a Deseda-erdő gerincén futó – már kevésbé látványos –bicikliútjára. Megint egy híd következett, mely a becsatlakozó Répási-ágon vezetett át. A híd után volt a hajókikötő, később a Vizisport-telep (itt bélyegeztünk is), míg a tó vége felé a Fekete István Látogatóközpont. A gát után beértünk Toponárra, ahol meg is szálltunk. Ezen a napon 12 km-t gyalogoltunk, alig valami (90/71 m) szintkülönbséggel.

03.26. szombat

Reggeliztünk majd Kaposvárra mentünk be. A Fő utca (sétálóutca) látványosságait megnézve a vasútállomáshoz mentünk Kaposvár Gyertyános nevű része már igazi zselici hangulatot nyújtott. Kis kitérővel útba ejtettük a Négy testvér-forrást és a Hódos-tavat is. Egy izgalmas emelkedő után még egy kisebb következett, amely után a Töröcskei-tóhoz értünk (közben bélyegeztünk a Vackor-tanyán). Ezt részben megkerülve már lejtős úton értünk be Töröcskére, ahol napi túránkat be is fejeztük 12,8 km, 234/232 m szintkülönbséggel. Szállásunk (és a következő nap is) Simonfán volt.

03.27. vasárnap

 Kocsival visszamentünk Töröcskére. Az út mindjárt egy látványos mélyúttal kezdődött. A zöld sávval jelzett útig felfelé mentünk, utána pedig Ropolypusztáig (itt pihenőt tartottunk) egy széles, kaszálókkal megszakított erdei úton. Utána sajnos jó két és fél kilométeren - a DDK-val együtt - aszfalton vezetett az út, utána következett egy széles és poros erdei út, majd két kerítésmászás. Az utolsó három kilométer aszfalton vezetett, szerencsére sok látnivaló volt az út mellett: Szarvasfarm, majorságok bivalyokkal, szürkemarhákkal, szamarakkal. Kisbőszénfán bélyegeztünk. Ez volt a négy nap leghosszabb útja (21,1 km, 294/322 m szinttel). Simonfára autóztunk, ahol finom vacsora várt ránk.

03.28. hétfő

Reggeli után visszamentünk Bőszénfára, ahonnan kezdődött az utolsó napi gyaloglásunk. Az első három kilométert zárt erdőben tettük meg. Antalszállásnál kereszteztük a 67-es utat, majd erdősávok, szántóföldek között, de Almamellékig végig a valamikori Kaposvár - Szigetvár közötti vasútvonalon haladt az utunk. Például a terecsenyi bélyegzést is egy régi vasútállomáson ejtettük meg. Innen a terecsenyi halastavak felett haladtunk, és mivel még csak most indult be a lombosodás, jó rá lehetett látni rájuk. Az utolsó három kilométer sajnos megint aszfaltúton haladt Ibafáig. Itteni látnivaló a Pipamúzeum volt. A napi táv 13,3 km volt 115/134 m szintkülönbséggel. A tömegközlekedők öröme is megvolt: a Keletiből nem járt a vonat, így metró, HÉV, busz kombinációjával értünk haza.

A képeket Babi (B) és jómagam készítettük.

Ez a túra nem szerepelt az éves programban, de már évek óta tervezgetem, hogy meg kéne csinálni. Ragyogó napsütésben 17,7 km-t tettünk meg 302/177 m szintkülönbséggel.

Mindjárt az út elejére egy kis izgalom adódott. Éva és Babi Pestről jött volna vonattal, de valami vezetékszakadás miatt a Hatvan felé menő vonatok csak Rákosról indultak. Ezért gyorsan visszafordultak, és kocsival jöttek Pécelre. Jól igyekeztek, mert csak pár percet kellett várnunk. Mikor kiértünk a városból, az első látnivaló a Csúnya-tó volt. Nos, ez nevével ellentétben mindig is egy fákkal körülvett szép kis tó volt. Már sokszor jártunk erre, de a mostani találkozás óriási csalódás volt. Legalább egy méterrel alacsonyabb volt a víz a szokásosnál, így a víz nem rejthette el a sok bedobált üveget, flakont. Ennek ellenére elég sok időt eltöltöttünk a partján. Elvileg S sáv jelzésen haladtunk - de ugyanúgy, mint a később becsatlakozó zöld esetében - csak nagyon kevés jelet láttunk. Pár kilométer erdei út után sivárabb rész következett szántófölddel, kaszálóval. Egy építési hulladék feldolgozó üzemet csak nagy kerülővel tudhattuk hátunk mögé, aztán jött még a sok illegális szemétlerakó – egyszóval nem ez volt a túra legszebb szakasza. Szerencsére ezeket elhagyva, már szép úton haladtunk. Egy kaszáló szélén, a dombtetőn megálltunk tízóraizni, szép kilátással a Küdői-hegyre. Változatos úton mentünk, az előző évek GPS-es bejárásai segítettek az időnként alig megtalálható utakon való maradáson. Még egy pár év előtti nyomvonalat sem tudtunk egy helyen követni, mert beszántották a turistautat. Utunk majdnem legmagasabb pontján ebédeltünk, aztán Ökörtelek környékén erős hullámvasutazásba kezdett az út. A gödöllői repülőtérnél elbámészkodtunk egy ideig, mert számunkra érdekes volt látni a siklóernyősök fel-, és leszállását. Lovardák mellett értünk be Gödöllőre. A Pest felé utazóknak szerencséje volt, mert épp hogy felszálltunk a vonatra, már indult is.



 

Február 5-én a Dunazúg-hegyvidék egy részén, a Zsámbéki-medencében túráztunk. Örvendetesen sokan voltunk (41 fő), talán a szelet leszámítva az időjárásra sem lehet kifogásunk 12 km-t tettünk meg 268/299 m szintkülönbséggel.

A szokásos időben, reggel 7 órakor indult a gyűjtőjárat, utolsó utasaink Csillaghegyen szálltak fel a buszra. Háromnegyed kilenc előtt értünk Perbálra. A faluban láttunk pár szép pincét. Az első kilométereken sokat mentünk szántóföldek, legelők között, ahol a szél belénk tudott kapaszkodni. Még szerencse, hogy emelkedők is voltak, így nem fáztunk. Nyakas-tetőnél értük el utunk legmagasabb pontját, a szédületes 319 m magasságot. Ezután tettünk egy kitérőt, hogy megnézzük az Óriások lépcsőjét. Megérte, mert látványos volt. Nemsokára letértünk az eddigi S jelzésről a kék tanösvény jelre, mert innen több helyről szép kilátás nyílt észak-északkeleti irányba. Ez a két kilométeres szakasz volt utunk leglátványosabb része, de a sárga jelre visszaérve is volt egy élvezetes „hullámvasutazás”. Kopár hegytetőn értünk egy kilátóponthoz (alattunk már Zsámbék feküdt), ahol egy különleges, egyedi faragású feszület is állt. Itt találkoztunk a rövid túra résztvevőivel: ők Zsámbék nevezetességeinek felkeresése után értek ide. Egy szélcsendes, napsütötte kis völgyben megebédeltünk. Lefelé menet még megálltunk a későromán stílusban 1220 körül épült templomnál, amely még így, romos állapotban is nagyszerű látvány. Kacskaringós úton értünk le a katolikus templomhoz, ahol buszunk várt. Közben elhaladtunk pár stáció, a Török-kút mellett, láthattuk a Zichy-kastélyt és a Zárdakertet is.

 

December első szombatján a Vértesben túráztunk. Bizonyára a vírus is közrejátszott abban, hogy csak 26-an voltunk. Pedig az időnk csodálatosan szép volt, és most is lehetett rövidebb és hosszabb táv között választani.

Isaszeg, Gödöllő, Mogyoród, Pest után 9 óra után értünk Csákberénybe. Első látnivalónk a Vadászati Múzeum udvarán felállított mészégető boksa volt. A két különböző hosszúságú út egy ideig együtt haladt. A rövid túra (5 km, 130 m szintkülönbség) első állomása egy vadmegfigyelő állomás volt, aztán a Pénzverő-völgyön kapaszkodtak fel, ezt követően a Kőkapu feletti szép kilátóhelyére értek, majd a Meszes-völgyön értek vissza. Ezután meglátogatták a Merán Fülöp Vadászati Múzeumot.

A hosszabb út egy darabig szintben, Csákberény északi oldalán haladt, majd az út emelkedni kezdett. Ez már a Gémförtés-völgy nevet viselte. Egyre több és szebb sziklaformáció jelent meg, főképpen utunk baloldalán. Cser-vágási elágazásnál elértük utunk legmagasabb pontját, egyúttal jelzést váltottunk: a zöld helyett Z+ en folytattuk utunkat.  Egy kis libikókázás után elértük a Szappanos-völgyet. Többen már eléggé megéheztek, így megálltunk. A Szappanos-völgy nagy ívű kanyarja után egy balról becsatlakozó völgy után Ugró-völgy lett az út neve (érdekes módon más-más térkép máshonnan kezdi az Ugró-völgy elnevezést használni). Ami viszont egyértelmű, hogy a hatalmas sziklákkal tarkított út nagyon szép volt, és az is kedvező volt, hogy az éppen-fagy következtében sár sem volt. Így értünk a Strázsa-hegy hófehér sziklájához. Bár tulajdonképpen enni álltunk meg, mégis szinte mindenkit kapaszkodásra csábított a meredek sziklaoldal. Nagyos is megérte felmenni, mert pompás körpanoráma nyílt a kopár sziklatetőről. Innen már csak másfél kilométer volt hátra a múzeumig, ahol parkoltunk. Az út 13 km hosszú volt, 335 m szintkülönbséggel.