Minden elismerésem azoké, akik ebben a melegben jelentkeztek, és el is jöttek túrázni. Júliusban a várható meleg miatt a közelben teszünk egy alföldinek nevezhető könnyű túrát. Hogy könnyű volt-e, a résztvevőknek (15 fő) kell eldöntenie. A túra hossza (10,2 km) és szintkülönbsége (84/93) miatt bizonyára igen, de volt pár nehezítő körülmény.

Menetrendszerű busszal értünk túránk kezdőpontjára, Dányba. A kezdő (már bejárt és ismert szakaszt) - ezúttal nem az én ötletemre - megváltoztattuk. A falut elhagyva eleinte semmi gond nem volt, vadvirágos, parlagon hagyott réten, majd ligetes erdőben gyalogoltunk. Aztán összezárt előttünk az erdő, látszólag áthatolhatatlanná vált. Próbálkoztunk a lehető legkevesebb karcolással és csaláncsípéssel megúszni a dolgot (csak 150 m-re voltunk a kijárt úttól), de abban az irányban végképp nem tudtunk haladni. Valamivel jobban járhatónak tűnt, ha párhuzamosan megyünk a kívánt úttal nagy nyárfák között. Aztán mikor arra sem lehetett továbbmenni, nekivágtunk légvonalban megtenni a maradék utat egy kaszálóig.

Ott már a tervezett úton haladtunk, de ismét erdőbe jutva a magas aljnövényzet miatt alig lehetett meglátni, merre vezet(ne) az út. Így értünk utunk egyik céljához, a Mosch Béla vadász emlékműhöz, melyet társai emeltek 1932-ben a kitűnő szervező, és vadászkönyv-író emlékére. A feliratot elolvasni már nem lehet, de ez a szöveg volt rajta: Mosch Béla - az igaz vadász mintaképe - emlékére emelték hálás követői. Érdekessége az emlékműnek, hogy rajta vízmedence is van, az arra járó madarak itatására.

Továbbiakban valamivel javult a helyzetünk, mert a nyílegyenes úton Kóka felé már „csak” a csalán, kidőlt fák, falopások mérséklésére keresztbe húzott mély árkok nehezítették haladásunkat. Többször jártam már errefelé, de ilyen dzsungelt még sosem láttam. Mielőtt kiértünk az erdőből, leültünk ebédelni. Ezt követően elértük Kóka szélső házait, majd a Szőlőhegy felé vettük az irányt. Sajnos hosszú árnyéknélküli szakaszok is voltak a következő kilométerekben 32 fok meleg volt, de szerencsére elég erősen fújkált a szél. Egy hideg sör, vagy üdítő reményében Dány, Temető buszmegálló felé mentünk, de a söröző és a presszó is a jelek szerint befuccsolt Szerencsére egy boltot nyitva találtunk. Három órára a gödöllőiek, isaszegiek már haza is értek.



 

Szombaton a Visegrádi-hegységben tettünk egy körtúrát Pilisszentlászlótól. Most is volt egy rövidebb, és egy hosszabb változat, tetejébe a hosszabb a beígértnél is izmosabbra sikeredett (16,5 km, 610 m szintkülönbség).

A szokásos időben indultunk az Isaszeg – Gödöllő – Mogyoród - Budakalász - Pilisszentlászló útvonalon. Fél kilencre már oda is értünk. Az OKT útvonalán együtt indultunk, de 200 méter után, már külön utakon jártunk. A nehezebb útra vállalkozók a P+ jelzésen először a Tüskés-hegyre kapaszkodtak fel. A korábbi esőktől novemberi ködre emlékeztető párás volt a levegő. Ennek ellenére nagyon szép volt az üdezöld erdő. A következő hegy már magasabb volt, ennek neve a bizarr Akasztó-hegy volt. Itt közben kis ideig esett az eső, de szerencsére nem intenzíven. Lefelé menet egy erdészeti utat kereszteztünk, előtte és utána elég meredek volt az út. Egy látványos völgy (Király-völgy) mellé értünk, melyet később kereszteznünk kellett. A völgytalpra való leereszkedést és a kikapaszkodást lépcsők segítették. Hamarosan a szépen megépített Király-kúthoz jutottunk (víz alig csurgott belőle), ahol meg is pihentünk. Ezután történt meg a baj: a telefonomról valahogyan eltűnt az előre megtervezett út, én pedig magabiztosan indultam egyenesen tovább  - holott balra kellett volna fordulnunk. Mikor már elég sokat emelkedtünk az Öreg-vágás felé, gyanús lett a dolog, de onnan már nem lett volna érdemes visszafordulni. Ezúttal kérek bocsánatot azoktól, akiket a többletkilométerek (4 km) nagyon kifárasztottak. Mindenesetre szép, változatos úton haladtunk, az Öreg-vágásra érkezésünkkor magasságban már csak 40 m-rel voltunk Dobogókő alatt. Ezután a Sikárosi farakodónál megebédeltünk, majd egy nagyon kényelmes 3 km-es út következett, miközben a Bűkkös-patak mellé értünk. Itt volt a Lenkó-emlékmű, a Kárpát-forrás, a patak „halszálkás” hídja. Az utolsó két kilométeren még egy emelkedő várt ránk, a mély Öreg-nyílás völgy mellett értünk fel a tetőre, és egyúttal vissza a buszunkhoz.

A rövidebb utat választók az Országos Kéktúra útvonalát követve értek le a Bükkös-patakhoz, azon a Lenkó-emlékműig mentek, majd ugyanezen az úton vissza a kiindulási pontunkhoz. Ez az út 7 km hosszú volt 135 m szintkülönbséggel.

 

Vasárnap ellátogattunk a Müpa "Teremről-teremre séta" programra 9 túratársammal. Bemutatásra került  az épület, a belső tér kialakítása a különböző funkciójú termekkel,  a kiszolgáló részek kivételével.

Az épület tervezője Zoboki Gábor (barokk építésznek is hívják), a beruházás pedig Demján Sándor üzletember "pénztárcájából" valósult meg.

Az épület több méteres gumipárnákra épült, a külső rezgés és zaj kizárása céljából.

A külső betonfalba kis csíkok mélyedéseibe fényforrásokat helyeztek el, amely esténként villogva különböző színekben világít. Kapcsolat a Ludwig Múzeum-szárnyhoz a sokkal több oszlop helyett, kompromisszumokkal valósult meg – az oszlopoknak, mint egyébként megtudtuk, nincs tartószerepük.

Az épület mellett lévő fehér sátor nem szép látvány, ott előkészületi munkák folynak a különböző előadásokhoz.

A belső terek  lélegzetelállítóak, azt sem tudtuk hova nézzünk. A földszinten mindig van egy zongora, mintha fogadná az érkezőket.

Az első emeletre elnyújtott lépcsőn kényelmesen báli ruha nélkül jutottunk fel, lenézve láttuk a nyitott térben beépített Bohém-termet. Egyszerűnek tűnő párnás padsorokból áll, ahol gyerekek művelődhetnek.

A következő volt az Üvegterem, ahol hatalmas függesztő lámpák továbbítják a világítást. A hatalmas üvegfelületen gyönyörű kilátás nyílik a Dunára és a Nemzeti Színházra.

Tovább haladva a Fesztivál Színházhoz értünk, az oda vezető lépcsőt Tiffany-lépcsőnek hívják, és a beépített lámpákról kapta a nevét.

A Színház belső felülete tömör diófa-, és egyéb faanyagból készült burkolat - a megfelelő hanghatás elérése céljából. A tánc és prózai előadásokon kívül alkalmas koncertek rendezésére is. A színpad mögött tárolják a díszleteket, a felső gépészeti berendezéssel mozgatják, de  számítógépes vezérléssel is lehetséges. Az első padsor kivehető.

Tovább haladva a folyosón beépített rejtett ajtók mögött tárolnak különböző dolgokat. Kívülről anyaggal bevont bársonyszerű falnak látszik.

Elérkezünk a Bartók Nemzeti Hangversenyterembe, amely 1600 fő befogadására alkalmas. A mennyezet alatt függesztett, mozgatható  hangvető 42 tonnás, az oldalfalban 58 db - egyenként mozgatható - zengőkamra (több tonna)  kialakításával a tökéletes  csöndet akarják megteremteni. (Például Kocsis Zoltán ezeket a kamrákat csukva kérte a koncert alatt, míg Fischer Iván nyitott állapotban.)

A nézőtéren lévő székeket huzattal, " bugyival" vonják be, azt a hatást érzékeltetve, hogy amikor gyakorol a zenekar, akkor is emberek ülnek a székekben.

A faburkolat kiképzésénél - a minél nagyobb felület elérése céljából - mélyedéseket vájtak a felületbe a hangterjedésre is nagy figyelmet fordítva. A terem akusztikája világszínvonalon elismert.

Az orgona 7000 sípból áll, a homlokzatra szerelt 92 ónsíp a felső szinten látható, a többit a fal mögött helyezték el. A séta végén a jegyekkel bemehettünk a Ludwig Múzeumba is.

A beszámolót Dalmi Éva írta, a képeket Pusztay Péter készítette.



 

Az Országos Kéktúrát járva már jártunk a közelben, de a kék nem vezet fel Pes-kőre. Mikor tavaly olvastam egy cikket róla, rögtön eldöntöttem, hogy ezt nekünk látnunk kell. A túrán 35-en voltunk, a 12,5 km-es utat 244/298 m szintkülönbséggel tettük meg. Volt egy rövidebb változat is, ami szintén érintette az út leglátványosabb részét, a Pes-kő szikláit, barlangját.

9 órára értünk ahhoz a ponthoz, ahol az OKT kiér a vértestolnai útra. Első meglepetésünk a fák között virágzó rengeteg sárga őzsaláta volt. Ilyen mennyiségben sehol sem találkoztunk vele. Nagyon kellemes túraidőben értünk a Pes-kő sziklákhoz. Előbb a balra vezető útra tértünk, ahol 150 m után hatalmas fehér sziklák közt nagyszerű kilátás nyílt az alattunk lévő Tarjánra, mögötte pedig a Gerecse keleti felére. Mikor itt kigyönyörködtük magunkat, az elágazás után jobbra vezető útra tértünk. Itt se jutott kevesebb élmény számunkra, hiszen itt volt a Pes-kő- barlang, amely előtt és utána is gyilokjárónak nevezett sziklapad szolgált a bátrabbak kedvére.

Ilyen élmények után továbbmentünk és jelzetlen utakon értük el megint a kék jelzést. Alig mentünk rajta fél kilométert, és ismét jelzetlen, de jól járható utakon haladtunk. Így értünk a Tarjáni-malompatak felduzzasztott tavához. Ezután a patakkal párhuzamosan haladva máris a Bunschu-kútnál voltunk, páran ittunk is vizéből – finom volt. Erdőben, majd erdőszélen haladtunk Vértestolna felé, egy árnyas háromszögellésben meg is ebédeltünk. Ezt követően hamarosan elértük a 4 Tono kilátót. A telex.hu-n – ahol a bevezetőben említett cikket olvastam – az újságíró el is nevezte Haszontalan-kilátónak, mert az ismertető tábláról csak három dolog nem derül ki: „ki és mikor építette, főleg, hogy minek”. És valóban: a három oldalról magas fákkal körülvett kilátóból csak Vértestolna felé esik kilátás, és fentről se több, mint lentről. Ennek ellenére mondtam a többieknek, hogy egy turista csak úgy nem mehet el egy kilátó mellett, hogy legalább presztízsből fel ne másszon rá. A kilátóból leereszkedve megint a Tarjáni-malompatak mellé értünk, amellett haladva értünk be a faluba, és utunk végére.