Cserháti túránkon Varsány lett volna a cél, de az Északi Zöld jelzés Musuta- és Vakarás-hegy között - a rimóci leágazás után - végképp járhatatlannak bizonyult, így Rimócra gyalogoltunk be. Így a táv is rövidebb lett: 10 km 280/333 m szinttel.

Eleve nem jól indult a nap. 7 órakor kezdtük volna Isaszegen felvenni a túrázókat, de ¾ hétkor telefonált a buszsofőr, hogy 40 percet késni fog. Telefonon próbáltam mindenkit értesíteni a késésről, amiből persze jóval több mint 1 óra lett. A tervezetthez képest másfél órával később értünk Nagylócra. Utána egy darabig minden jóra fordult: a Cserhát lankái most is lenyűgözőek voltak, ragyogó, nem túl meleg időnk volt, messziről láttuk Hollókő várát, és aminek legjobban örültem: két vendégünkkel együtt 38-an voltunk. Első emelkedőnk mindjárt Lagylócnál kezdődött, ez volt a Kavicsos-hegy. Innen viszonylag nagy lejtéssel értünk le, majd a gyenge lejtmenet folytatódott egészen a Hollókői-patakig. A mederben ugyan nem láttunk vizet, de fölötte a hídon állt egy pocsolya. Itt váltunk el a rövidebb túra résztvevőitől, akik tervezetten Rimócba, majd vissza Nagylócra igyekeztek. Ezután kereszteztünk egy látszólag senki által nem használt bicikli utat, majd lassan emelkedni kezdett az út. Így értünk fel a Musuta-hegyre, miközben egyre ritkultak az eddig se sűrűn előforduló jelek. A Rimóc felé vezető kocsiút után alig járható szakaszra jutottunk. Mintegy 250 méteren szaggattuk magunkat, aztán egy kis kilátóhelyre érkeztünk, ahonnan rá lehetett látni Nógrádsipekre. Azt hittük, innen már jobb lesz az út, de csak rosszabb lett, 150 méter szenvedés után már végképp járhatatlanná vált az. Kis tanakodás után feladtuk a küzdelmet és visszafordultunk. Ez a szakasz és Rimóc felé vezető út a szokottnál is jobban tele volt szeméttel, több autóra való karosszéria-darabot össze lehetett volna szedni. Mikor már láttuk Rimóc házait, megálltunk ebédelni. Beérve a faluba, találtunk egy kocsmát, örültünk, hogy valami hideget ihatunk. Alig akartak kiszolgálni, mert a kocsmárosné paradicsomot főzött, és emellett nem maradt ideje a „kedves vendégekre”. Odahívtuk a buszt és onnan indultunk hazafelé.

A rövid túra résztvevői a Tájházat - a kiírás ellenére -  nem tudták megnézni, de a Babamúzeumot hosszas könyörgésre kinyitották (pedig telefonon előre megbeszéltem, hogy megy egy csoport oda). Abban viszont minden ott járt tagunk egyetértett, hogy nagyon érdekes volt, élmény volt hallgatni az ízes palóc tájszólással elmondottakat.

Az egyik nagy kedvencem Cserhát most lejjebb csúszott a listán, pedig a szemétről és járhatatlan turistaútról nem ő tehet.

A képeket Juti (J), P. Kati (PK) és én készítettem.