Május második napján az idei év eddigi legkisebb létszámú (21 fő) csapatával Csőváron és környékén (Cserhát) tettünk egy rövidebb és egy hosszabb túrát. Négy kocsival utaztunk Csővárra, hárman pedig vonattal érkeztek Acsára, ahonnan Endre és H. Jani fuvarozta el őket a túra indulási pontjára,a községházához. Fél kilencre már mindnyájan együtt voltunk, és indulhatott a túra. A csővári várromig mindkét táv együtt haladt. A falut a Mikszáth és a Rákóczi úton haladva hagytuk el. Ezután kezdett mérsékelten emelkedni az út úgy, hogy nem toronyiránt, hanem egy nagy félkört megtéve ért fel a várhoz. A Várat a tatár-járás után kezdték építeni, a több megszakítással kb. 1400-ra fejezték be. Az 1954 és 1961 között történt állagmegóvás (megerősítették a leomlani készülő tornyot, kitisztították a területet és feltárták a ciszternát) óta sajnos nem sok minden történt, ezért a vár maradék falait is benövik, szétfeszítik a fák. Leginkább a délnyugati saroktorony, és a keleti palotaszárny egy része maradt meg. Míg fenn bóklásztunk, felértek a rövidebb túrát választók is. Ők is megnézték a vár maradékait, és megcsodálták a többfelé nyíló kilátást, majd a P jelzésen, később egy jelzetlen úton értek vissza Csővárra. Ez az út 6,5 km hosszú volt, 210 m szintkülönbséggel (az útdiagramon a vártól narancssárga színnel jelölve). Mi, a hosszabb túrások a S körút jelzésen tovább kapaszkodtunk a Vas-hegyre (szép kilátás), majd egy erős lejtőn a nézsai horgásztó közelébe értünk. Tovább a Valkói hegyet kerültük meg majd a Sinkár-patak kiszáradt medre mellett értünk vissza Csővárra. Ez az út 11,4 km hosszú volt, amihez 264 m szintkülönbség tartozott.

A képeket H. Jani (H.J. megjelöléssel) és jómagam készítettük.

 

03.21-ére, szombatra egy póttúrát hirdettem meg Budai-hegységbe, azon belül is a Remete-hegyre. Olyan útvonalat állítottam össze, melyet vélhetően kevesen ismernek az ITK-ból – beleérve jómagamat is. 9 órakor találkoztunk a máriaremetei templomnál. Kevesen – csak heten – voltunk, ami betudható annak, hogy a túrát csak kedden hirdettem meg, de annak is, hogy jó ráijesztettem a jelentkezni szándékozókra. A túrakiírásban ezt írtam: „Figyelem: az útvonal egyes részei tériszonyosoknak nem ajánlott!”. Valóban voltak veszélyesebb részei a túrának, de ezek kihagyhatóak voltak. Egy (kis)csoport-kép elkészítése után indultunk. Pár cikk-cakk után beértünk az erdőbe. Ott tovább kapaszkodott az út, de ennek eredményeként szép kilátásban is volt részünk. Tovább haladva utunk legizgalmasabb részére, a Hét-lyuk zsombolyhoz értünk. Ez egy különleges természeti képződmény, ami hét – karsztvíz által létrehozott oldásos kürtőből áll -, de mai állapotához a hasadások is hozzájárultak. Megérkezésünkkor felmértük a lehetőségeinket, melyik bejáraton tudunk lejutni. Vannak ugyanis tejesen függőleges kürtők is, amelybe csak kötéltechnikával lehet lejutni (a beesésen kívül), mások nagyon szűkek. Végül Olgival az egyiket megfelelőnek találtuk. Leereszkedtünk először egy viszonylag világos terembe, mert annak tetején bejutott a természetes fény. Ezután egy nagyon szűk lyukon bejutottunk a Nagy-terembe, ahol több kürtő is összefut. Fentről integettek a többiek. Mikor kijutottunk a barlangból, még egy bejáratot kerestünk meg, amelybe egy majdnem szabályos nagy kockakő szorult. Az élmények után továbbindultunk, még mindig emelkedő úton. Elértük az OKT-útvonalát, de egy szép kilátóhely miatt rögtön kis kitérőt tettünk róla. Aztán hamarosan megint elhagytuk, és nagy sziklák között a Remete-szurdok felé tartottunk. (Egy kis érdekesség: míg vártam a többieket, egy másik úton visszagyalogoltam kicsit egy kőbánya felé fényképezni. Csak otthon, a fényképek kinagyítása után láttam, hogy a cserjés mögött pár méterre ott volt a Remete-kőfülke bejárata. Sajnálom, hogy nem mentem még pár méterrel tovább.) Többek ez a szakaszt nehéznek ítélték, nekik azt javasoltam, hogy a K jelzést követve az Ördög-árok felől jöjjenek fel a Remete-barlanghoz. Így is tették. A barlangot már mindnyájan megnéztük – kissé sietve, mert egy nagy, vezetett csoport érkezett a barlanghoz. A barlanglátogatás után kereszteztük a Remete-szurdokot, majd egy meglehetősen meredek hegyoldalra jutottunk, ahonnan viszont ráláthattunk egy hatalmas barlangnyílásra: ez volt a Remete-hegyi kőfülke. Csökkent az út meredeksége, de egészen a Hosszú-erdő-hegyig tartott. Közben három felhagyott kőbánya peremén is végigmentünk, és remek kilátóhelyről gyönyörködhettünk a Budai-hegységben. Adyligetnél fejeztük be a túrát (5,5 km, 274/224m szintkülönbség), és szálltunk. 

 

Az indulást és a túratársakkal való találkozást egy Isaszeg-Pécel közötti hajnali vonatbaleset nehezítette. Telefonok tucatjai segítségével egy kis csúszással, de mind a 31-en megérkeztünk Budakeszi, Korányi Intézet buszmegállójához. Innen kezdődött a túra. Az előző napokhoz képest szép idő, jó levegő fogadott. A Szilfa-tisztásig mindkét táv együtt haladt. Itt egy néhány éve felújított családi pihenőhely, játszóvár, esőbeálló csábította az erre járókat. Mellette egy hatalmas, terebélyes öreg tölgy mellett fotózkodhattunk. A rövidebb túra innen a P+ jelzésre tért, és a Petneházyrét felé tartott. A reggeli nagy izgalmak után itt egy kis pihenőt tartottunk, falatoztunk kicsit. A rétről szép panoráma tárult elénk, a távolban a János hegyet az Erzsébet kilátóval is felfedezi véltük. Utunk Adyliget felé folytatódott, ami régebben Nagykovácsi része volt, 1950 óta a fővároshoz tartozik. A Kecskehát környékén egy kis plusz kitérőt tettünk, véletlenül. Itt találkoztunk egy pontőrrel is, aki a Budapesti Természetbarát Sportszövetség által szervezett, 30 km teljesítménytúra 3. bélyegzőhelyén állt. Itt találtuk a tavasz egyik hírnőkét is, a sárgán virító téltemetőt is. Innen a lejtős úton lefelé a P, és a P négyszög jelzésen Nagykovácsi felé tartottunk. A 63-as busszal vissza utaztunk  Budapestre. A metró vonalat megközelítve, a legrövidebb hazavezető utat választva, szétváltak útjaink. A rövid szakaszon 16 an vettünk részt. A nehézkes indulás ellenére, szép időben, jól telt a mai túra a maga 8,3 km-ével, és 158/195 m szintkülönbségével.

 

A nagy tölgyfa után mi, a hosszabb táv résztvevői a K+ jelzésen haladtunk jó ideig. Mindjárt egy vadvédelmi kerítés felett létráztunk át, majd a magasfeszültség alatti nyiladékon három muflon bámult meg bennünket. Aztán az út baloldalán a városierdő-kezelésére vonatkozó erdészeti ismeretterjesztő táblákat láttunk, majd megint egy létrázás következett. Érdekes módon az erdőben már szinte nem volt hó, viszont az úton igen. Ennek következtében nem lettük sarasak. Időnként bevártuk egymást. Mikor a Sisakvirág-tanösvényhez értünk, és már gyanúsan sokat vártunk, akkor jöttem rá, hogy a tervezett úton való maradást elbeszélgettem, ezért nem értek utol hárman. Ők bizonyára a jó irányt követve korábban beértek Nagykovácsiba. Ha már így jártunk, más – hosszabb – úton jutottunk Nagykovácsiba, a busz végállomásához. Pechünkre a busz is éppen akkor indult ki a buszfordulóból, mikor odaértünk. Hiába integettünk, a sofőr nem szánt meg bennünket. 20 perc múlva indult a következő. A túra adatai: 13,5 km, 320/296 m szint.

A rövidebb túra beszámolóját U. Zsuzsa írta, a hozzávaló képeket H. Jani készítette, a hosszabbat N. Béla.



 

Mikulás napján a Börzsönyben túráztunk 24-en. A célállomás mindkét esetben Zebegény-vasútállomás volt. Ritkán fogunk ki ilyen különleges időt, mikor a pára eleinte kitöltötte a Duna-medrét és a Visegrádi-hegység völgyeit. Vonattal és kocsival utaztunk. Háromnegyed kilencre értünk Kismarosra, innen indult a hosszabb táv, míg a rövidebbet választók Kismarosról rajtoltak pár perccel később. Kismaros üdülőterületén után kereszteztük a Kóspallagi utat, majd egy ideig még a vasútvonal mellett haladtunk. Ezután kezdődött a kapaszkodó a Só-hegy oldalában, a Hatló-patak mentén. Ezután irányt váltva az Eszperentó-hegyre jutottunk, közben egy-két helyről már pazar kilátás nyílt a Duna-völgyre, a Fellegvárra és a Zsitvay-kilátóra. Egy kisebb lejtő alján kereszteztük a P jelzést, ezen jöttek fel a Nagymarosról indulók. Innentől kezdve a két táv egy nyomvonalon haladt. Újabb kapaszkodó következett. A Kapu-hegyi csúcskő után volt a legnyitottabb kilátásunk, tetejébe a napsütés hatására már kezdett felszállni a pára, kivehetővé vált a Duna. Ezután leértünk, a Köves-mezőre, itt a padoknál/asztaloknál megebédeltünk. Zebegény szélén, a Kálváriánál felmásztunk a Kós Károly-kilátóra, és immár zavartalan napsütésben élveztük a környező szép tájat. Mivel volt még bőven időnk a vonat indulásáig, megnéztük Zebegény főbb nevezetességeit is.

A rövidebb útvonal 7 km hosszú volt 217 m szintkülönbséggel, a hosszabb 12 km, 426 m szinttel.