Kívánni se tudtunk volna szebb túraidőt, mint amiben részünk volt a Mátrában 04.05-én, szombaton. 32-en voltunk, ebből 12-en a rövidebb, 20-an pedig a hosszabb túrán vettünk részt. Hét kocsival utaztunk Mátrakeresztesre, ahová ½ 9-re érkeztünk meg. A kocsikat a parkolóban hagytuk, és indultunk felfelé. Az utolsó házak között volt a kis Békás-tó, melyről ez a településrész a nevét is kapta. Hamarosan a Csörgő-patakhoz értünk, aztán a Böske-forrás után áttértünk a Z kör jelzésre. Ez az út a Külső-Óvári rétig meglehetősen meredek volt, ezért erősen szétszakadt a csapat. A rétnél bevártunk – majdnem – mindenkit, hogy tudjuk, ki melyik távon folytatja az utat. Egyébként innen a Z jelzésig (ahol kettévált a két táv) már lejtett az út. A rövidebb távot teljesítők a Z jelzésen balra fordultak, és ezen, majd a Kosik-tanyától a P□ jelzésen – az Óvári-hegyet megkerülve – döntően lefelé ereszkedve értek vissza a parkolóba 7,4 km-t megtéve 294 m szintkülönbséggel. 

Mi a hosszabb távon hamarosan elértük az Ágasvári-turistaházat. Itt pihenőt, kávészünetet tartottunk, aztán az OKT-n haladva – helyenként szép kilátással DNy felé - a Newton-szikláig mentünk. Az itt kezdődő emelkedő látványa többeket arra sarkalt, hogy az Ágasvár-csúcsot inkább kihagyják, így ők visszasétáltak a turistaházig. A Newton-szikláról észak-északnyugat (Maconka-víztároló, Nagybátony, Medves-fennsík) felé nyílik kilátás. Tovább haladva a Szamár-kő mellett mentünk el, majd egyre meredekebb úton értünk Ágasvár csúcsáig (egykor itt - mint neve is mutatja - vár állott, most kőhalom se nagyon), majd egy igazán pompás kilátóhelyig. Innen már ráláttunk a Zagyva-völgyre, Hasznosi-víztárlóra, mögötte Pásztóra és a Cserhátra. A lefelé vezető út még meredekebb volt, mint a felvezető. Azért mindenki szerencsésen leért. A turistaházban azok, akik kihagyták Ágasvárt, már ebédeltek. Egyre több embernek lett gusztusa a meleg ételre, így elég sokára tudtunk csak továbbindulni – igaz nem voltunk menetrendhez kötve. Elindulva visszaértünk a Z jelzésre, onnan már ugyanazon az úton haladtunk. mint a rövidtúrások. Háromnegyed 3-ra érkeztünk vissza a kocsikhoz. A mi túránk 12,4 km hosszú volt, benne 548 m szintkülönbség.



 

A hosszú borongós, napfény nélküli időszak után, február 01-én a tavaszias idő sokunkat kicsalogatott a természetbe. Szép számmal - 46-an - gyűltünk össze négy vendégünkkel együtt. Vonattal utaztunk Gödöllőről – Rákosi átszállással - Solymárig. 9 órakor lett volna a találkozó, de az egyik vonat késése miatt ez megcsúszott fél órával. A vasútállomásról indulva első látnivalónk a Pilis és a Budai hegység között található, meredek oldalú Mátyás-dombon található Solymári vár volt. Az öreg torony helyén épült fa kilátóból szép panoráma nyílt Solymárra, és a környék hegyeire. A vártól 1,8 km-t megtéve beértünk az Alsó-Jegenye völgybe. A most bővizű Paprikás-patak mentén időnként egészen összeszűkült a völgy, és látványos homokkő falakban gyönyörködhettünk. A Rózsika-forráshoz vezető hidat sajnos a nagy 2023-as esőzések elmosták, így azt megközelíteni a patak felől nem lehet – enyhe gyógyír, hogy nem is érdemes, mert vize nem iható. Az Alsó-Jegenye-völgyi vízeséshez értünk, ahol csodálkozva néztük a vízesést, de még jobban egy nagyon bátor csapatot, akik ruhájukat hátrahagyva mártóztak meg a friss, február eleji vízesés vizében (Hidegterápia). Az Alsó Jegenye-völgy után  kisebb emelkedőt legyűrve, Máriaremetére értünk, ami már Budapest II. kerületéhez tartozik. Kis pihenőt tartottunk a Kisboldogasszony bazilikánál, ami katolikus zarándokhely és egyben a rövid túrán résztvevők utolsó állomása volt. Ez az út 7 km hosszú volt, 232/118 m szinttel. Innen elsétáltunk egy megfelelő autóbusz megállóba és hazafelé indultunk.

A hosszabb távot választok végigmentünk még a Remete-szurdokon majd Remeteszőlő egy – nagykovácsi úttal párhuzamos utcáján -, végül a 13-as kilométerkő nevezetű buszmegállóban befejeztük mi is a túrát (10,1 km, 305/165m szintkülönbség).

Szöveg: Urbán Zsuzsa és N. Béla, képek N. Béla

 

11.09-én, szombaton, buszos túrán vettünk részt. Az időjárás kegyes volt hozzánk, a reggeli mínusz ellenére napközben szép napsütésben élvezhettük a túrát. Egy vendégünkkel együtt 32-en voltunk. A rövidített túra útvonala a Siroki vár parkolójából indult. A vár középkori eredetű, a 13. században épült, ami az idők során egy rövid ideig török kézen is volt. A várban található kiállítás az oszmán várkatonaság mindennapjait idézi. A várból kitekintve a távolban  a Barát- és Apáca-sziklákat, valamint a Törökasztalt lehetett látni, és arra vezetett a mi utunk is tovább. A természet évezredes munkával alakította ki formájukat. A nagyobb fantáziával bírók látni vélik a barát és apáca alakzatot. Kissé távolabb a Törökasztalt kerestük fel, ami egy vízszintesen faragott nagy tálszerű dácittufa, ami a régmúlt idők áldozati oltára lehetett. Ha ezt  az információt az előbb tudjuk, biztosan nem pózoltunk volna olyan sokan a Törökasztal közepén. Ettől eltekintve, csodás látvány volt a Mátra és a Bükk. Innen a falun keresztül felkerestük a barlanglakásokat, amik a szegényebb emberek lakhelye volt a múltban. Most viszont romantikus szálláshelyeket alakítottak ki a barlanglakásokból (napelemekkel korszerűsítve) pihenésül, az arra vágyóknak. A következő állomás a Tájház lett volna, de sajnos hétvégén zárva találtuk. Helyette a Tarnán átkelve egy tölgyerdőn keresztül a siroki Nyírjes-tóig mentünk. Az egykori nyíltvizű tavat a csapadékvíz táplálja. Vize igen savas kémhatású, ez a körülötte lévő cser és tölgy  erdőben ritkaságnak számít. Nem mentünk vissza kiindulási helyünkre, a busz elénk jött. A rövidebb útvonalon résztvevők 8 km tettek meg 230 m szintemelkedéssel.

Mi tizenöten, a hosszabb túra résztvevői  Parádfürdőn szálltunk le a buszról. Az út hamarosan elkezdett emelkedni, míg nem értünk fel a Hegyes-hegy tetejére. Mire felérünk, már senki se fázott, de ebbe besegített a napsütés is. Bár az előző napi éjszakai fagyok erősen megcsappantották a fákon maradó levelek számát, így is maradt elegendő látvány az ősz színeiből. Utunk egész hosszában a piros jelzésen haladtunk, kivéve azt a két esetet, mikor kicsit elkóricáltunk róla. Az első épp a Hegyes-hegy után volt, mikor egy nagy kidőlt fát megkerülve egy jól kiárt úton folytattuk az utunkat. Erről viszont hamarosan kiderült, hogy nem jó lóra tettünk. Korrigálva a tévedést, egy jó mély keresztárkon kellett átjutnunk. Később egy pusztulófélben lévő fenyvesen át szép látvány volt, hogy a nyiladékon épp szemből sütött be a nap, még kontrasztosabbá téve a fenyőerdő sötétjét. Sok jó fotótéma miatt kicsit elmaradoztunk páran, így a Várbükki-turistaház melletti nagy réten nem tudtuk, hogy az előttünk járók a P jelzésen maradtak, vagy elmentek esetleg rossz irányba. A telefon segített megtudni, hogy a rét túloldalán várnak ránk. Az Oroszlánvár oldalában már keményebb emelkedőn értünk fel utunk csúcspontjára, a Domoszlói-kapuhoz. 7 km megtétele után igazán itt álltunk meg először, az abszolút szélcsendes, meleg napsütésben jót pihentünk, ettünk. Ezután már csak lefelé mentünk. Az eddig is szép erdő a jobbról mellénk szegődött Závoza-patak után még szebb lett. Domoszló szélső házáig (ahol még egy pihenőt tartottunk) 5 km-t mentünk a mélyen alattunk haladó Závoza-völgy közelében. Még 2 km volt hátra ahhoz, hogy mi is buszra szálljunk. Továbbra is a patak mentén haladtunk, melynek medrét az 1999-es nagy árvíz után nagyon kimélyítették, megerősítették. A túra hossza 15 km, szintkülönbsége 471/508 m volt.

A rövidebb túra képes beszámolóját U. Zsuzsa (a képeken U.Zs.), a hosszabbikét N. Béla készítette.





 

2024.09.07-én busszal indultunk a Vértesbe. Talán az ősznek nem nevezhető szokatlan meleg miatt, a vártnál kevesebb fő jelentkezett a túrára. Tatabánya határából, a XI/A akna parkolóból indultunk a Medvehagyma-tanösvényen keresztül. Elképzeltük a tavasszal zöldellő medvehagyma erdő látványát, illatát. Sajnos ilyenkor nyoma sincs az egésznek. A tanösvényen, majd ezt követően a Körtvélyesi-kilátóig együtt haladt az útvonalunk a hosszabb szakaszon résztvevőkkel. A kilátóból – bár kissé párás volt a levegő - remek panoráma nyílt Tatabányára és a környék településeire, a szomszédos hegyekre. Mi, a könnyített útvonal résztvevői visszafelé indulva, az eredeti tervhez képest egy kitérőt tettünk a Mária-szakadékba, ami a Vértes egy igen látványos szurdoka. A szépsége mellett igen veszélyes is. Egy szakadékkal tarkított részében, egyik túratársunk kulacsa a szakadék mélyén landolt. Szerencsére egy vállalkozó bátor társuknak sikerült felhozni. Köszönet érte. Utunk a Körtvélyesi erdei temető mellett haladt, ahol az 1800-as évektől kezdve az itt lakók és a II. Világháborúban elesettek sírja található. Kis pihenő után visszaindultunk kiinduló pontunkra, a buszhoz. Látványos, túrában volt részünk.

A hosszabb túrán résztvevők útvonala – a Mária-szakadék kivételével – a Mészáros-hegy alatti nagy rétig ugyanaz volt, mint a rövidebb távot választó túratársainké. Mi az OKT-n haladtunk tovább. Utunk legmagasabb pontját a Körtvélyesi-hegy oldalában értük el. A kék jelzést Vitányvár közelében hagytuk el, és kapaszkodtunk fel a várhoz. Minthogy az út előtt megtudtuk, hogy a várbelsőben egy kipusztult fába beköltöztek a lódarazsak, sokan nem kockáztatták meg a vár közelebbi megismerését. Páran azért bejártuk a XIII. század második felében épült várat. 4-5 darazsat láttunk, de barátságosak voltak, nem csíptek meg. A várat nyugati oldalán kerültük meg, a külső várfal tövében, de ez meglehetősen nehéz volt. Nemcsak meredeksége, hanem a forró nyárban kiszáradt növényzet miatt is. Az utolsó – már kevésbé meredek – rész helyett többen inkább visszamentek az OKT-re, majd a Z sávon haladva a pihenőhelynél találkoztunk. Egy jelzetlen, de a térképeken földútként feltüntetett úton akartuk folytatni túránkat, de az járhatatlannak bizonyult. Így a zöldön folytattuk utunkat, majd arról letérve a Vadorzó-völgyön át, és még egy kisebb emelkedőt legyűrve jutottunk vissza a buszunkhoz. Szerencsénkre egész nap kellemes túraidőnk volt.

A rövid túra beszámolóját U. Zsuzsa írta és U.ZS. monogrammal ellátott képeket is ő készítette. A többi az én „művem”.