Cserháti túránkon Varsány lett volna a cél, de az Északi Zöld jelzés Musuta- és Vakarás-hegy között - a rimóci leágazás után - végképp járhatatlannak bizonyult, így Rimócra gyalogoltunk be. Így a táv is rövidebb lett: 10 km 280/333 m szinttel.

Eleve nem jól indult a nap. 7 órakor kezdtük volna Isaszegen felvenni a túrázókat, de ¾ hétkor telefonált a buszsofőr, hogy 40 percet késni fog. Telefonon próbáltam mindenkit értesíteni a késésről, amiből persze jóval több mint 1 óra lett. A tervezetthez képest másfél órával később értünk Nagylócra. Utána egy darabig minden jóra fordult: a Cserhát lankái most is lenyűgözőek voltak, ragyogó, nem túl meleg időnk volt, messziről láttuk Hollókő várát, és aminek legjobban örültem: két vendégünkkel együtt 38-an voltunk. Első emelkedőnk mindjárt Lagylócnál kezdődött, ez volt a Kavicsos-hegy. Innen viszonylag nagy lejtéssel értünk le, majd a gyenge lejtmenet folytatódott egészen a Hollókői-patakig. A mederben ugyan nem láttunk vizet, de fölötte a hídon állt egy pocsolya. Itt váltunk el a rövidebb túra résztvevőitől, akik tervezetten Rimócba, majd vissza Nagylócra igyekeztek. Ezután kereszteztünk egy látszólag senki által nem használt bicikli utat, majd lassan emelkedni kezdett az út. Így értünk fel a Musuta-hegyre, miközben egyre ritkultak az eddig se sűrűn előforduló jelek. A Rimóc felé vezető kocsiút után alig járható szakaszra jutottunk. Mintegy 250 méteren szaggattuk magunkat, aztán egy kis kilátóhelyre érkeztünk, ahonnan rá lehetett látni Nógrádsipekre. Azt hittük, innen már jobb lesz az út, de csak rosszabb lett, 150 méter szenvedés után már végképp járhatatlanná vált az. Kis tanakodás után feladtuk a küzdelmet és visszafordultunk. Ez a szakasz és Rimóc felé vezető út a szokottnál is jobban tele volt szeméttel, több autóra való karosszéria-darabot össze lehetett volna szedni. Mikor már láttuk Rimóc házait, megálltunk ebédelni. Beérve a faluba, találtunk egy kocsmát, örültünk, hogy valami hideget ihatunk. Alig akartak kiszolgálni, mert a kocsmárosné paradicsomot főzött, és emellett nem maradt ideje a „kedves vendégekre”. Odahívtuk a buszt és onnan indultunk hazafelé.

A rövid túra résztvevői a Tájházat - a kiírás ellenére -  nem tudták megnézni, de a Babamúzeumot hosszas könyörgésre kinyitották (pedig telefonon előre megbeszéltem, hogy megy egy csoport oda). Abban viszont minden ott járt tagunk egyetértett, hogy nagyon érdekes volt, élmény volt hallgatni az ízes palóc tájszólással elmondottakat.

Az egyik nagy kedvencem Cserhát most lejjebb csúszott a listán, pedig a szemétről és járhatatlan turistaútról nem ő tehet.

A képeket Juti (J), P. Kati (PK) és én készítettem.

 

Szeptember első szombatján a Cserhátban jártunk Bértől Szandaváraljáig. Nyári meleg volt, legelőkkel tarkított szép tájakon haladtunk. Egyedüli kihívást az 529 m magas várhegy utolsó szakasza jelentette. 31-en voltunk.

Az utóbbi idők szokása szerint megint 7 órakor kezdtük begyűjteni túratársainkat. Gödöllőn teljessé vált a mezőny, negyed kilencre már Béren is voltunk. Nekiindulva a távnak elhaladtunk a baloldali domb tetején lévő evangélikus templom, majd két szépen karbantartott pince előtt. A Nagy-hegyi elágazásnál (innen lehet felmenni a az Európában egyedülálló íves andezit-oszlopokhoz – már jártunk itt az ITK-val) a Z+ jelzésen mentünk tovább, javarészt az Ordas-patak völgyében. A másik lehetőség lett volna a zöld jelzésen Csobánkapusztán át feljutni a várhoz, de azt majd egy elkövetkezendő túrán fogjuk használni. Kétszer is átkeltünk a patakon, de alig volt benne víz. Ordaspuszta előtt egy dombra felérve először láttuk a várat, a mellette lévő nógrádkövesdi felhagyott kőbányával együtt.

Ordaspusztán alig van egy pár ház, mégis a temetője szépen gondozott. Fokozatosan emelkedett az út, először Cser-hegy előtt volt nagyobb a meredeksége, ekkor már a Z jelzésen haladtunk. Alig észrevehetően jobbra elágazott a ZL jelzés, ezen értünk fel a várhoz. Az utolsó szakasz meredekségét egy-két szerpentin tette könnyebbé.

A XIII. században épült várból nem sok maradt: csak a torony egy 6 m magas részlete, és egy négyszögletes helység falmaradványa van meg. Mint annyi más várat kishazánkban, ezt is a török időkben visszafoglaló magyarok robbantották fel. A vár kis területén nagyon sok ember tolongott, ezért miután mindenki felért, hamarosan odébbálltunk. A vár után még egy látnivaló volt, egy andezitoszlopfal - melyet sajnos sokan kihagytak. Pár éve, mikor erre jártunk, még egészen jól járhatók voltak a lépcsők. Mára már tán egy ép sincs köztük, de nagyobb baj, hogy szúrós bokrok miatt már különben sem lehetne használni azokat. Egy nagyon jó árnyas, kőpadkákkal ellátott helyet találtak az elől menők, így itt ebédeltünk meg. Lejjebb a finom vizű Mária-forrásnál ittunk és egészítettük ki vízkészletünket. A forrás és környéke megújult, kár hogy a Mária-szobornak „lehetetlenzöld” műanyag hullámlemezből készítettek fedelet.

A faluba olyan kaszálón át értünk be, mely op-art mintás alkotás is lehetne. A II. világháborús emlékműnél szálltunk buszra, előtte tettünk egy kísérletet, hogy valami sör nevezetű folyadékhoz jussunk, de minden zárva volt. Napi túránk 13, km hosszú volt, 423/339 méteres szintkülönbséggel.





 

A Cserhát egy szép kis falujából indulva 13,7 km-es körutat tettünk meg 356 méteres szintkülönbséggel. Ideális túraidőben 37-en voltunk.

Busszal utaztunk (kivéve Zoliékat, akik kocsival jöttek) az Isaszeg – Gödöllő –Acsa – Legénd útvonalon. 9 óra pár perckor értünk oda. Rövid szerelvényigazítás után indultunk kifelé a faluból a Táncsics Mihály út emelkedőjén. Közben balról láttuk a Nyáry-kastélyt, sőt annak udvarában két őzet is. Az első jó kaptató máris széthúzta a csapatot. A magaslesnél bevártunk mindenkit. Aztán kissé irányt váltva, de továbbra is a S körút jól jelzett útján haladtunk. Az út – egy kisebb lejtőt leszámítva – továbbra is enyhén emelkedett. Főleg bal oldalon több helyen szép kilátás nyílt a Cserhát lankáira. Rovnya nevezetű helyen a körút jelzés visszafordult Legénd irányába, mi a sárga sáv jelzésen mentünk tovább. Még két – egyre magasabb – hegyet érintettünk. Nem tudom jól gondolom-e, de ez a szakasz innen is kaphatta a Három-hányás nevet. Meglepően sok turistával találkoztunk, mint kiderült egy teljesítménytúra résztvevői voltak. A Szív-alakú-tónál ők visszafordultak, mi pedig hamarosan elértük a Kő-hegyi pihenőt. Itt asztalok, padok is vannak, bár egyre kisebb mennyiségben. Két éve jártunk erre, akkor még több pad állt. Kellemesen sütött a nap, jó volt itt megpihenni, ebédelni. Csak az a sok darázs ne lett volna! Adrinak és Vikinek még arra is volt ideje, hogy egy kis kunyhót építsenek maguknak moha padozattal. Továbbmenve balra letértünk a sárga jelzésről, sárga háromszögön mentünk tovább. Ez már nem volt annyira rendbe téve, volt hosszabb csalános, bogáncsos szakasza. Amikorra visszaértünk Legéndre, sajnos a szüreti felvonulás elhaladt, visszatértükre pedig sokat kellett volna várnunk. Voltak (?) akik még megnézték a Káldy-kastélyt, aztán indultunk hazafelé.

 

31-en kerestük fel a Cserhát e gyöngyszemét. A nagyszerű idő mellett még abban is szerencsénk volt, hogy láthattuk a szüreti felvonulást sok-sok népviseletbe öltözött helyi lakóssal. 12 km-t gyalogoltunk.

Negyed nyolckor találkoztunk Gödöllőn a vasútállomáson. Kicsit késett a pesti vonat, ezért pár percet várnunk kellett. Asszódon még felvettük Incit, aztán Palotáson kovályogtunk még egy kicsit, de 9 órára azért megérkeztünk Bujákra. A katolikus templom mögött parkoltunk le. Gyümölcskínálások után indultunk. Ady E. utca után beértünk az erdőbe. A zöld tölgyfa-jelzésen haladtunk. Ez állítólag tanösvény, de ismeretterjesztő táblát sehol sem láttunk. Egyébként is furcsa életet él ez a jelzés: néha láttunk egy-kettőt belőle, néhol más irányba volt felfestve, mint az a térképen van (Kálvária után a keresztnél), néha megjelent egy magányos jel, de leginkább sehol sem láttuk azt kilométereken keresztül.

    A Kálvária - a Szent Anna-kápolnával, remetelakkal - viszont nagyon szép, a kilátás róla pedig csodás. Be lehet látni a faluba, mögötte pedig a Kelet-Mátra kéklik. Megnéztünk minden alaposan, volt, aki meg is reggelizett itt. Folytatásban az út alig észrevehetően emelkedett, süllyedt. Az Epidus-forrásnál pihentünk egyet. A forrás – amelyet a térkép kiszáradtnak tüntet fel – ugyan megkerüli a rozzant betongátat, mégis bővizűen indul útjára. A forrás után nem csak a jelzés tűnt el, hanem az út is. Kis kerülővel egy időszakos patakmederben, aszfaltozott úton, majd kocsiúton visszaértünk a térkép szerinti útra.

    A Honvéd-üdülő melletti Szabadidő Parkba érve szerettük volna megnézni a horgásztavat, és ott ebédelni. Illendően engedélyt is kértem a portástól. Ő megkérdezte, hogy turisták vagyunk-e? Igenlő válaszunkra azt felelte, hogy akkor nem mehetünk be. Jobb lett volna, ha csak simán besunnyogunk. Így aztán az út szélén ebédeltünk meg.

    Elemózsiázás után nekiveselkedtünk a vár bevételének. Az út vége kicsit meredek volt. Bejártuk a külső- és belsővárat is. Fentről nagyon szép kilátás nyílt a parkra, láthattuk azt a horgásztavat is, ahová a rend szigorú őre nem engedett be. A várból (ahol egyébként korábban már egyszer jártunk) más úton ereszkedtünk le, mint ahol felmentünk. A faluba visszaérve, épp hazafelé indultunk, mikor egy kedves néni felhívta a figyelmünket, hogy nemsokára kezdődik a szüreti felvonulás. Félreálltunk a kocsikkal, és megnéztük azt. Gyerekek és felnőttek nagy része népviseletben tündökölt. Múlt héten a matyó népviseletet volt szerencsénk látni Mezőkövesden, most pedig a bujákit. Nekem ez utóbbi - vidám színei - miatt jobban tetszik.