Klubunk 12 tagja 7 napot töltött Montenegróban. Javarészt a Durmitor-hegységben túráztunk, de voltunk a tengerparton, a Lovćen-hegységben, raftingoltunk a Tara-folyón, és megnéztünk egy csodaszép kolostort is. Az útról most csak dióhéjban írok, de 2014. január 18-án vetítéssel egybekötött beszámolót tartunk az isaszegi Falumúzeumban.

    Szeptember 09. (hétfő). Mogyoródról, Isaszegről indult egy-egy kocsi, a Pestről jövő harmadikkal az M5-ös inárcsi pihenőhelyén találkozott. Röszkéig  az M5-ösön, onnan a 22-es autópályán Újvidék utánig mentünk. Innen autópálya nélküli utakon Ruma, Valjevo, Užice, Zlatibor, Nova Varoš, Prijepolje, Jabuka-n (montenegrói határ) át értünk Žabljakba. Itt foglaltam le szálláshelyünket. Jószerivel egész nap utaztunk, sötétedés után értünk oda.

    Szeptember 10. (kedd). Reggeli után kocsival a Crno jezero-hoz (Fekete-tó) mentünk. A parkírozóban hagytuk a kocsikat, és elindultunk az ITK eddigi legnagyobb túrájára. Folyamatosan emelkedő úton először a Tocak-forrásnál, majd a Strugán (1920 m) álltunk meg. A Velika Kalica-völgyön oldalazva viszonylag kevés emelkedővel értünk annak végére. Erős emelkedő itt kezdődött. Hárman úgy döntöttek, hogy nem jönnek tovább és visszafordultak. Velika Previja-hágón (2145 m) kicsit megpihentünk a törpefenyők között. Hüledeztünk, hogy az előttünk álló Nagy-Medve-csúcsra (2287 m) csak egy éles gerincen lehet felkapaszkodni. Szerencsére itt, és a következő csúcsokon drótkötél segítette a feljutást. A Kis-Medve (2223 m) csúcsig hullámvasutaztunk, onnan viszont kíméletlen lejtő következett, ami talán még fárasztóbb volt, mint a hegymenet. Nagyon lassan tudtunk lefelé haladni, így már – erősen szétszakadva - sötét este értünk vissza a kocsikhoz. 15 km-t gyalogoltunk, a szintemelkedés és csökkenés viszont nagyon sok volt, 1344 m (!). Nem csoda, ha minden voltam, csak nagyságos úr nem!

    Szeptember 11. (szerda). Ezen a napon raftingolni mentünk a Tara-szurdokba. Jó dolgunk volt, mert a kisbusz szálláshelyünkre jött értünk. Nem sokkal a Tara-híd (Montenegró legmagasabb völgyhídja) után öltöttük fel neoprén vízhatlan ruhánkat, és kisbusszal a folyóhoz utaztunk. Vízreszállás után apró zugokon értünk egy beömlő folyócskához. Itt kikötöttünk és megnéztünk egy vízesést, ami Európa legbővízűbb forrása táplál. Tovább csurogva a folyón, túlságosan nem kellett izgulnunk attól, hogy vízbeesünk, de azért volt pár kellemes zúgó is az adrenalin-szint növelésére. Kb. 15 km-t haladtunk lefelé, aztán kisbusszal előbb visszavittek az átöltöző-helyünkre. Itt finom ebéd várt ránk. Visszaérve Žabljakba, pihengettünk, sétáltunk a városban.

    Szeptember 12. (csütörtök). Korán indulunk, mert hosszú út előtt voltunk. Nikšić-en keresztül jó minőségű utakon a Kotori-öböl felé vettük az irányt. Itt megálltunk fényképezni Risan-nál és Perast-nál, Kotorban pedig egyórás városnézést tartottunk. Ezután hajtűkanyarokkal tűzdelt úton a Lovčenre autóztunk. Közben rengetegszer megálltunk fényképezni, mert csodás kilátás nyílt előbb a Kotori-öbölre, majd a panoráma egyre inkább kinyílt az Adria és a hegyek felé. Sötét felhők gyülekeztek a hegy fölött, amibe végül belefutottunk. A Njegos-mauzóleumhoz felmentünk, de onnan csak gomolygó felhőket láttunk. Továbbindultunk, és Cetinje-n, Podgoricán át az Ostrog-kolostorhoz mentünk. Közben hol szakadt az eső, hol vakítóan sütött a nap. Szűk, kanyargós úton értünk fel a Felső-kolostorhoz. Fellépcsőztünk a kolostor tetejére, ahonnan csodás volt a kilátás az alsó kolostorra és a völgyre. Elég későn indultunk el hazafelé, tetejébe a GPS egy rövidebb, de nagyon kanyargós útra vitt. Negyed tízre értünk haza.

    Szeptember 13. (péntek). Reggel nagyon lógott az eső lába, ezért az eredetileg szombatra tervezett utat jártuk be. Kocsival a Fekete-tó közelében lévő Ivan do településre mentünk, majd egy sétára indultunk a Fekete-tó körül. Valószínűtlenül szép volt a tó vize, szintemelkedés alig 100 méter a 6 km-es körúton, az eső elkerült bennünket, tehát minden adott volt az elégedettségre. Ezután visszamentünk szállásunkra, megebédeltünk, pihiztünk egyet, aztán megint útra keltünk. Kocsival Tepca irányába mentünk, majd a Nemzeti Park határán az autókat hátrahagyva a sziklás Čurevac-tetőre (1625 m) kapaszkodtunk fel. Innen a legszebb a kilátás a Tara-kanyonra, mert a közbülső alacsonyabb hegyek miatt beláthatunk a folyóra. Este a csapat nagyobbik része elment egy étterembe megkóstolni a helyi finomságokat.

    Szeptember 14. (szombat). Ezen a napon kísérletet tettünk a Durmitor legmagasabb csúcsának meghódítására. Ahogy összességében a keddi túra volt a legnehezebb, ez a túra volt viszont a legmeredekebb (a csúcs előtti 1,5 km-en 490 m-t emelkedett az út). Kocsival a Sedlo-hágóig (1907 m) mentünk. Az első emelkedő az Uvita Grada-ig (2140 m) tartott, ezt még fagyott úton tettük meg. Itt egy kb. 3 méter magas, szinte függőleges sziklaszoros meghátrálásra bírta a csapat felét. Ők visszamentek a Sedlo-hágóig, és ellenkező irányban egy völgyet és egy forrást kerestek fel. Hatan mentünk tovább a Surutka-n (2082 m) át a Zeleni vir tóig (2028 m). Közben megcsodáltuk Zupci (Fogacskák) hegyes csúcsait. A tó utáni kereszteződéstől már csak öten mentünk tovább. A Lučina Previja-hágón (2351 m) pihenve már csak Ágit láttam feltűnni, a többiek visszafordultak időközben. Két magyar fiú is velünk együtt mászott felfelé, az ő rábeszélésükre (is) vágott neki Ági is a maradék 180 m szint legyűrésére. A Bobotov Kuk (2523 m) csúcsot nem kis nehézségek árán, de meghódítottuk. Kár, hogy a csúcson lévő dobozban nem volt csúcs-füzet, így nem tudtuk beírni, hogy itt járt az ITK. Nem sokáig voltunk fel, mert közel a fagyponthoz erősnek véltük a szelet. Visszafelé az utat - együtt a két Robival – szinte megállás nélkül tettük meg. Csak a végefelé - tájcsodálásnak álcázva - álltunk meg egyre sűrűbben. A táv 10,6 km volt csak, de közben a szintemelkedés/csökkenés 1080 m. Visszamentünk szállásunkra, pihenőt tartottunk, majd búcsúvacsorára az Öreg Farkas vendéglőbe mentünk.

    Szeptember 15. (vasárnap). Reggelire meghívott házigazdánk. Mindenféle finom sajt, sonka, kalács, házisütemény várt ránk az asztalon, meg persze az elmaradhatatlan slivovica a kocsik utasainak. Nyolc órakor indultunk, eleinte az előző napi útvonalon. A Sedlo-hágó után is folytatódott a szerpentines hegyi út. Majd két órai tekergőzés után a Piva folyó felduzzasztott medréhez értünk. Gyönyörű volt a vize. Haladgattunk is sok fotószünettel, így értünk a bosnyák határra, melyen viszonylag simán átjutottunk. Itt folyik bele a Piva a Tara-folyóba, innentől nevük Drina. Egy darabig ennek völgyében haladtunk, majd Szarajevo felé fordultunk. Samacnál értünk a horvát határra, innen Eszéken és Beli Manastiren át értünk Udvarnál a magyar határra. Mohács után rátértünk az M6-osra, azon jöttünk Pestig. A sötétben sajnos elvesztettük egymást, így nem volt módunk egymástól elbúcsúzni. 760 km hosszú volt a hazafelé vezető út.

!

 

Az ITK tízfős csapata ezúttal kelet felé vette az irányt. Július 20-a és 31-e között során túráztunk a Gutin-hegységben, Radnai-havasokban, Moldovában a Raut-, és Saharna-völgyben, a Dnyeszter mellett, valamint Kárpátalján. Rengeteg szépet láttunk, jól éreztük magunkat, csak az utakat tudnánk feledni.... Jelen beszámoló csak nagy vonalakban ismerteti az utat, részleteket a november 9-ei vetítésen láthat a Tisztelt Nagyérdemű!

    Július 20. (szombat). Negyed nyolckor találkoztunk Gödöllőn. Az M3-ason, majd a 49-es úton jutottunk a határra. Szatmárnémetin keresztül kora délután értünk Nagybányára (380 km). Rövid városnézés után Felsőbányán elfoglaltuk szállásunkat, majd egy kirándulást tettünk a Kék-tóhoz és a Bánya-hegyre. Este egy sörözőben tettünk villámlátogatást.

    Július 21. (vasárnap). Reggeli után kocsival felmentünk a Gutin-hágóhoz, ahonnan egésznapos gyalogtúrára indultunk a Gutin-hegység leglátványosabb helyére, a Kakastaréjra. Útközben érintettük az Ökör-rétet, Pintea ugratóját. A Kakastaréj után páran még feljebb gyalogoltunk a Gutin-csúcsra (1443 m). Sajnálatos módon ez a szakasz kiégett borókabokrok között haladt. Táv kb. 15 km, szintemelkedés kb. 600 m.

    Július 22. (hétfő). Kocsival a Suior Turisztikai Komplexushoz hajtottunk. Kiderült, hogy hétfő lévén délelőtt nem közlekedik a libegő, így – az előzetes tervvel szemben - a teljes utat gyalogosan tettük meg. Bódi-tóhoz mentünk fel először. Innen már csak heten mentünk tovább. 970 m magasan értük el a Turisztikai Komplexum felső bázisát. Tovább  kemény emelkedőn szerpentinezve jutottunk fel a Fekete-hegyre (1246 m). A fennsík-szerű hegytetőt körbejártuk, mert minden irányban szép volt a kilátás. Lefelé a természetvédelmi területen egy crosspályán (!) mentünk a libegő középső állomásáig. A lányok libegővel, három fiú pedig gyalog ért vissza a kocsikhoz.

    Július 23. (kedd). Reggeli után indultunk tovább Borsafüred felé, de útközben sokszor megálltunk a gyönyörű látnivalók miatt. Így Krácsfalva szélén a vízesésnél, Deszén a XVIII. századbeli fatemplomnál, Szaploncán a Vidám temetőnél, Barcánfalván a kolostoregyüttesnél. A járhatatlan út miatt sikertelenül próbáltunk a Vasér-völgyön felmenni kocsival. Ezután már csak szállásunk elfoglalása volt hátra (Borsafüred, Medve-panzió - kedves magyar házigazda-hölggyel).

    Július 24. (szerda). Reggeli után libegővel felmentünk 1380 m-re lévő sípályához. Onnan mintegy 150 m-t emelkedve feljutottunk az Asztal-rétre. Kis pihenő után 1900 m-en értünk fel a Gargaló-nyeregre. Innen egy darabig alig változott a szintünk, aztán megmásztuk az 2050 m-es Gargaló-csúcsot. A csúcs után a nyeregből levezető utat nem találtuk, ezért toronyirányt – már ahol lehetett – nekivágtunk a Cimbolyás-patak völgyét megkeresni. Miután ez sikerült, azon mentünk vissza Borsafüredre, közben pásztoroktól vásároltunk finom ordát. Mintegy 900 m szintemelkedés mellett 17,7 km-t gyalogoltunk.

    Július 25. (csütörtök). Busszal felmentünk a Prislop-hágóra. Először megnéztük az ortodox templomot és kápolnát, majd gyalogolni kezdtünk először felfelé, majd az Asztal-rétig lejtmenetben. Erősen lejtős úton a Lóhavas-vízeséshez (ami Romániában a legnagyobb) értünk, onnan a patak mellett végig lejtős úton jutottunk vissza Borsafüredre.

A táv 11,5 km volt. Este még elmentünk sétálni az üdülőhelyen.

    Július 26. (péntek). Szállásunkat elhagyva továbbindulunk Moldva, majd a Moldáv Köztársaság felé. Az első 70 km rémálom volt a kátyúk tengere miatt. Útközben megálltunk megnézni a Voroneţ-i kolostort (világörökség része) és felkerestük az első vulkanizálót. Az út mellett egy étteremben megebédeltünk. Iaşi (Jászvásár) után kiderült, hogy Ungheni, a moldovai határállomás már bezárt. Vissza Jászvásárra, majd egy újabb határátkelő. A határátlépés kb. másfél órát vett igénybe, utána jöttek a szinte járhatatlan utak útjelző táblák és falunevek nélkül. Így nem csoda, hogy csak éjjel 2-re értünk szálláshelyünkre.

    Július 27. (szombat). Reggel persze tovább aludtunk. Délelőtt a környék nevezetességeit jártuk be gyalog. A kanyonszerűen mély Răut-folyó S-kanyarulatában Trebujeni faluból átgyalogoltunk Butucenibe. E két falu között található Ó-Őrhely romterülete (világörökség része), ami az árpád-házi királyok korában a legkeletibb várhelye volt Magyarországnak. Más úton – a gerincre felkapaszkodva – jutottunk vissza panziónkba.

    Július 26. (vasárnap). Reggeli után kocsival Orhei-en keresztül Rezinába, majd onnan a saharnai kolostorhoz mentünk. Istentisztelet miatt hatalmas tömeg volt, alig tudtunk kocsijainkkal leparkolni. Megnéztük a kolostort, utána pedig a közelben lévő Saharna-patak völgyét játjuk be, felkeresve ott két szép vízesést is. Innen embertelen rossz úton Ţipovaba jutottunk. Megnéztük a templomot, a magaspartba vésett sziklakolostort. Ezután lementünk a Dnyeszter-partra. A folyó mellett haladtunk felfelé a patakig, aztán annak mentén felfelé indultunk. Szikláról-sziklára ugrálva azonban rá kellett jönnünk, hogy sötétedés előtt már nem érjük el a vízeséseket, ezért visszafordultunk.

    Július 27. (hétfő). Ezen a napon szétvált a csapat. Marciéknak vissza kellett indulniuk, Ági és Éva átült Péterék kocsijába. Kocsival Kisinyovba mentünk. Az első órák avval mentek el, hogy kinyomozzuk, hol vannak a cricovai bormúzeumba lefoglalt jegyeink. Szegény Klári rengeteget kínlódott a sok értelmetlen ember tesze-toszaságán. Mire már majdnem egyenesbe jutottunk, nem maradt elegendő idő, hogy még a jegyeket is felvegyük, és még Cricovába is kijussunk. Városnézés keretében felkerestük Kisinyov legfontosabb látnivalóit. Hazafelé még megálltunk a Raut-folyó egy szép kilátóhelyén.

    Július 28. (kedd). Reggeli után elindulunk hazafelé. Orhei, Bălţi, Edineţ útvonalon értünk az ukrán határra. Közben a már szokásos felnijavítás, kikalapálás, gumijavító keresése. Az ukrán határon kb. 1 óra jutottunk át. Chernivtsi után ha lehet még tovább romlott az út minősége. Szerencsére ahogy elértük a Kárpátok vonulatát, a táj egyre szebb lett. Megálltunk kicsit Jaremcsében, a Prut-folyó mellett, Európa Geológiai Középpontjánál, a Trufanec-vízesésnél. Késő estére értünk szálláshelyünkre Viskbe.

    Július 29. (szerda). Egésznapos (ami használható utak mellett félnapos lenne) kirándulásra indultunk a Szinevéri-hágóhoz és a Szinevéri-tóhoz. A Szloboda-patak közelében lévő parkolóból először a tóhoz gyalogoltunk fel, majd kényelmes úton körbesétáltuk azt. A Talabor folyó völgyén haladva megálltunk egy szépen kialakított pihenőhelyen ebédelni. Ezután jöttek a rémálom-utak, egy GPS-vezette eltévedés. Azt hiszem örökre megtanultam, nem lehet csak a GPS-re hagyatkozni, főleg olyan helyen, ahol még a cirilbetűs helységnevek átírása is gondot jelenthet. Este 10 felé értünk szállásunkra.

    Július 30. (csütörtök). Házigazdáink kalauzolása mellett megnéztük a festett kazettás mennyezetű református templomot, a haranglábat és a Tájházat. Elindultunk Beregszász felé. Bene szélén megálltunk a Borzsa-folyó mellett egy kicsit nosztalgiázni. Beregszászban elköltöttük maradék hrivnyánkat, majd irány a határ, amelyen másfél óra alatt jutottunk át. Annyi borzasztó út után jólesett végre Magyarországon jó minőségű úton haladni, pedig de sokszor szidjuk azokat is!

 

Nagyon rám ijesztett a meteorológia a szombati kéktúránk időjárását illetően. Ennél jobban csak én ijesztettem meg a többieket: a várható hőség mellett még a nagy szintkülönbséggel és a nagyobb tempóval is riogattam őket. Nem csoda, hogy csak nyolcan voltunk. Most már látom, túllihegtem a témát: kellemes 26 fok környéki időben túráztunk, az út sem volt megerőltető.

    Vonattal 2 átszállással Gyöngyösig utaztunk, onnan busszal Kékestetőre. A Szanatóriumnál bélyegeztek azok, akiknek még nem volt itteni stemplijük. Felgyalogoltunk a csúcskőhöz, majd körülnéztünk kicsit az északi sípálya irányában. Sajnos túl jó kilátás nem adatott meg nekünk, párás volt a levegő. Hasonlóképpen a nyugati sípályán is, ahol most már ténylegesen megkezdtük a napi táv fogyasztását. A sípályán vezetett az út egészen a Veronka-rétig. Közben egyre jobban sötétedett, villámlás és egy jó nagy dörgés jelezte a zivatar közeledtét. Pár perc múlva nagy cseppekben rá is kezdett esni az eső. Aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. Alighogy felvettük esőkabátjainkat, már el is állt. Sőt újabb pár perc után már átderengett a felhőkön a nap is. A Veronika rét után az aszfaltút mellett vezetett a kék jelzés Mátraházáig.

    Itt újból pecsételnünk kellett. Kár, hogy semmi se jelölte, hol kell ezt megejtenünk. Végül sikerrel jártunk a Mátraháza üdülőházban. Továbbra is lefelé ereszkedtünk nagyjából a 24-es úttal párhuzamosan. A Gyöngyös-patak két oldalágán is átkeltünk, a másodikon híd is volt. A völgyből kikapaszkodva kissé emelkedni kezdett az út, de csak rövid ideig. Elértük a Vörösmarty-turistaházat, ahol megint bélyegeztünk. Továbbmenve átkeltünk a Parád-, és Pásztó-felé vezető utak kereszteződésén, majd a Csór-hegy oldalában elkezdődött utunk első komolyabb emelkedője. Nem tartott sokáig, mert hamarosan ismét lejteni kezdett az út. Kereszteztük a galyatetői utat, de még mindig lefelé ereszkedtünk. Ez az állapot a Gyöngyös-patakig tartott. Nem sokkal ezután a Nyírjesi-erdészházhoz értünk.

    Itt megebédeltünk, pecsételtünk, erőt gyűjtöttünk a hátralévő 4 km, és 360 méter szintemelkedés leküzdéséhez. Az első km-t nagyobb ütemben tettük meg, hogy lássuk, van-e esélyünk a korábbi busz eléréséhez. A próbakilométer tanúsága szerint lett volna rá esélyünk, de úgy döntöttünk nincs értelme sietni. Szép volt a táj, gyönyörű az idő, sok szép virágot láttunk, fényképezgettünk. Kényelmes tempóban értünk fel Galyatetőre. A hivatalos MTSZ-pecsétről hiányzott a gumi, így más helyet kellett találni annak pótlására. A busz indulásáig még maradt időnk egy pohár bor elfogyasztására is.

 

Júniusban - bevált hagyomány szerint - alföldi-jellegű túrát teszünk. Idei cél a Csévharaszti ősborókás és a Pusztatemplom volt. Az időjárás kegyes volt hozzánk. Kellemes túraidőben 14,7 km-t gyalogoltunk. 

    Isaszegen, a vasútállomáson találkoztunk 7 óra 50-kor. Öt kocsival 24-en mentünk. Létszámunk Gabival Pécelen, Ágival, Évával, Jutival a monori vasútállomáson lett teljes. Csévharaszton a Kossuth L. utca végén tettük le autóinkat. Piros négyszög jelzésen, Halesz felé haladva hagytuk el a falut. Ott találkoztunk a Pest Megyei Piros jelzéssel. Egy darabig ezen mentünk. Mintegy 800 méter megtétele után egy jó állapotban lévő ismeretterjesztő táblát találtunk a tartós szegfűről. Mindezt a legjobb helyen, mert közvetlenül a tábla mellett igen sokat láthattunk belőle.

    Elhagytuk a piros jelzést és az ősborókás védett területére léptünk. Borókák mellett nagyon sok Bókoló bogáncsot, és Csilláros ökörfarkkórót láttunk és fényképeztünk. Hosszú erdőnyiladékon folytattuk utunkat, és értük el a Kőrösi utat. Évszázadokon keresztül itt hajtották fel pesti és bécsi vásárokra az ökörcsordákat Nagykőrös felől. Kis túlzással mondva a taposás nyomai ma is felfedezhetőek: a letaposott úton nagy tócsákban áll a víz. Az út egy szakaszán lehetett egy rövidebb távot is választani a kocsik felé. A nagy többség a hosszabb utat választotta. A Z+ jelzést elérve balra fordultunk. 700 m után baloldalon megtaláltuk a gótikus templomromot és a pusztatemetőt. A temetői emlékmű mellett kialakított pihenőhelyen megebédeltünk. Csaba szerint ennél megnyugtatóbb helyen még sehol sem pihentünk meg. Kis szieszta után továbbmentünk a K háromszög jelzésen. Az út végefelé, a Pótharaszton átvezető aszfaltútnál már igen erősen sütött a nap. Kocsikhoz visszaérve hamarosan indultunk hazafelé. Három órakor már otthon is voltunk.