07.06-án a szokásos nappali túrát - félve a hőségtől - éjszakaira váltottuk. Nagyon kellemes csillagfényes éjben 24 „éjjeli bagoly” 16,7 km-t gyalogolt. Margó meghívására pincelátogatáson is részt vettünk.

A máriabesnyői vasútállomáson találkoztunk negyed tizenegykor. Legtöbben vonattal érkeztünk oda, de volt aki gyalog jött Gödöllőről, másokat kocsival hoztak oda. Vendégeink között svéd és angol is volt. Összerázódtunk, majd indultunk. Először a - a kutyák nagy örömére – házak között haladtunk, majd az utolsó háznál lévő aluljárón átmentünk a vasút alatt. Egyenes szakaszon értünk a besnyői templomhoz. Pár perces pihenő után indultunk tovább. A temetőnél az incsői lakópark felé kanyarodtunk, majd rögtön beértünk az erdőbe. A piros kereszt jelzésen értünk a Pap Miska-kúthoz. Az ott lévő pihenőhelyen egy másik társaság is piknikezett.

    Ittunk a forrás hűs vizéből. Kínálgattuk egymást mindenféle jóval, majd indultunk tovább. A Babati-tavakból csak a brekegést érzékeltük. Lámpáink fényénél megpróbáltuk a sötétből kihámozni az istállókastélyt. Babatpuszta után nyílegyenes úton, igen kellemes selyemfű-illatözönben haladtunk. A kettős kanyarnál messze hordó lámpákkal mutattam meg a többieknek, hol található a lucernás „szigetén” lévő kis dombon a templomrom. Nemsokára elhagytuk a piros jelzést, és innentől előre bejárt jelzetlen utakon haladtunk. Már láttuk Gödöllő szélső házait, mikor óhatatlanul megzavartuk egy darázscsalád békés szunyókálását. Ezt nem vették jó néven, több túratársunkat csípéssel büntették. Szórványos víkendházakat elhagyva a Bozsoki-dűlőúton értünk a már Szadán lévő Margita utcába. Itt lakik egyik túratársunk, aki meghívta pincéjébe társaságunkat. Köszönjük neki! Pontban két órára értünk oda.

    Hagymás zsíroskenyér várt ránk többféle borral. Hátizsákokból előkerültek sütemények is, így aztán nagy eszem-iszom vette kezdetét. Vidám beszélgetés mellett nagy sikere volt a pincében felállított csocsónak, a gyerekek álmossága is rögtön eltűnt a küzdelemben. Fél négyig maradhattunk, akkor indulni kellett, hogy a még 6 km-re lévő HÉV-et, vonatot elérjük.

 

Három éve heten már végigjártuk az Országos Kéktúra csereháti-szakaszát. Az állandó kéktúrázóknak, akik akkor nem tudtak eljönni, egy pót-túrát szerveztünk. Most nyolcan mentünk: a csapat egyik fele túrázott, másik fele pedig kis kirándulásokkal tarkítva a környék nevezetességeit járta be.

    Június 07.  (péntek)

Vonattal és kocsival érkeztünk Bódvaszilasra, a tényleges túrázás Bódvarákón kezdődött. Mi is, akik most nem túráztunk, két kilométeren elkísértük a kéktúrázókat, közben bemutatva a GPS működését. A cél az volt a többieknek, hogy a korábban bejárt - és GPS-re rögzített útvonalon – elnavigálják magukat. A közös túrázás után visszafordultunk. Bódvarákón bevásároltunk, majd Esztremos felé indultunk. Szerencsénk volt, mert egy fél óra várakozás után meg tudtuk nézni a Rákóczi-cseppkőbarlangot. Nekem a magyarországi barlangok közül ez tetszik a legjobban, és most se okozott csalódást. Mivel a korábbi nagy esőzések miatt kocsival nem lehetett most a barlangtól Tornaszentandrásra átmenni, előbb Bódvalenkére autóztunk. Ennek a falunak az a nevezetessége, hogy 2009 óta már több tucatnyi ház oldalát festették meg cigány művészek – ezért kapta a freskófalu nevet. Még Tornaszentandrásra készültünk ezen a napon elmenni, de jött a telefon, hogy a túrázó csoport megérkezett Rakacaszendre, miután legyalogolták a 15 km-t. Mivel szállásunk a Rakacai-tó mellett volt, így este-reggel meg kellett tenni ezt az utat kétszer. Mikor mindenkit elfuvaroztam, birtokba vettük szállásunkat és vacsorafőzésbe fogtunk. Miután azt jóízűen elfogyasztottuk, esti sétára indultunk a tó gátján – élvezve a gyönyörű naplementét.

    Június 08. (szombat)

Reggeli után visszavittem a túrázókat Rakacaszendre. Ott még együtt bevásároltunk estére. Visszaérve szállásunkra, bepakoltunk, aztán indultunk mi is. Kocsival a tó túlsó partjára mentünk. Az üdülőtelepen hagytuk a kocsit, majd irány a Várhegy. Ide a jelzett út is vezet (PL). A 231 m-es „csúcson” nagyon jó kivehető a volt földvár, és főleg az azt körülvevő árok. Sajnos a nagyra nőtt fák miatt a kilátás elmaradt. Az üdülőtelepen még lesétáltunk a tópartra, majd Rakacaszendre hajtottunk. Megkerestük az Árpád-kori műemlék (ma református) templomot. Kulcsot a szokott háznál nem találtuk, ezért vissza kellett menni a bolt mögötti házhoz, ahol a kéktúra pecsét is van. A kapott kulccsal már be tudtunk menni a templomkertbe és magába a templomba is. Ismét elbűvölt a felújított XIII. századi templombelső. Visszavittük a kulcsot, és a következő faluba, Rakacába mentünk. Itt a dombon lévő görögkatolikus templomot, és a körülötte lévő erődfalat néztük meg. Következő megállónk Krasznokvajda volt. Felkerestük a szépen felújított Scholtz-kúriát, és a lepusztult Szentimrey-kastélyt. Az előbbi parkjában meg is ebédeltünk. Gagybátorba elmentünk ugyan, de ott nem sok szépet láttunk. Gagyvendégiben megnéztük a Vendéghy-kúriát. Ez az épület ma a Csereháti Településszövetség székhelye. Ezt követően szanticskai szálláshelyünkre mentünk, kipakoltunk, elkezdtük a főzési előkészületeket. Nemsokára telefonáltak túratársaink, hogy megérkeztek Felsővadászra. Ezen a napon – némi kurflikkal túlteljesítve a távot -, majdnem 20 km-t gyalogoltak. Esti közös programunk megint a vacsora, és az azt követő esti séta volt – ezúttal Szanticska csodás kis házai között.

    Június 09. (vasárnap)

A túrázókat elvittem Felsővadászra, ahonnan ők folytatták gyaloglásukat Encs felé. Miután visszaértem Szanticskára, kis kirándulásra indultunk a Magas-hegyre. A falu után egy ideig erdőben haladtunk, majd egy új akácültetvényen, bogáncsok, csalánok közt vezetett a volt út. Jó volt rövidnadrágban lenni! A hegytetőn lévő geodézia-torony ugyan zárva volt, de egy kis ablakon át be lehetett jutni belsejébe. Fentről majd’ az egész Cserehátat be lehetett látni. Visszafelé más úton mentünk, kettős haszonnal: egyrészt elkerültük a szúrós terepet, másrészt egy szépséges pipacsmező mellől láthattuk a mi kis falunkat. Szállásunk elhagyása után Fáj felé vettük az irányt. Beszakadt, kátyús (ez sajnos az egész Cserehátra igaz), járhatatlan utak miatt meg kellett változtatni az útirányt. Ismét Krasznokvajdára kellett mennünk, innen jutottunk Szemerére. Itt sok-sok bizonytalanság után megtaláltuk a Szemere-Pallavicini-kastélyt, amely ma óvoda. Innen Pusztaradványba autóztunk, közben egy kellemes árnyas erdőben megebédeltünk. Radványba érve megkerestük a Pallavicini-kastélyt. Sétáltunk a parkban, fényképezgettünk. Egyszercsak egy kedves hölgy beinvitált bennünket a kastélyba. Férjével együtt – mint kiderült, ők a tulajdonosok – a konyhától a fürdőig a kastély minden zugát megmutatták nekünk, elmesélve azt, hogyan teremtettek a romhalmazból egy előkelő kastélyszállót. Már nem volt időnk a Fájba elmenni, hogy a Fáy-kastélyt megnézzük – meg a benzinünk is olyan kevés volt, hogy már kockázatos lett volna az út (három nap alatt Cserehát belsejében egyetlen benzinkutat se láttunk). Encsen megtankoltunk, felvettem a túrázó-felünket. Ők - betervezetlen kerülők miatt - majdnem 22 km-t gyalogoltak.

 

Tavaly ősszel Zalaszántóig jutottunk kéktúránkkal, idén innen folytattuk. Három nap alatt több mint hatvan kilométert gyalogolt a 11 résztvevő. A beharangozott ítéletidő elmaradt, helyette túrázásra igazán alkalmas, nem túl meleg idő volt. Eső egy csepp sem esett, az első nap szél viszont elég erősen fújkált.

    Május 23. (csütörtök). A számunkra kedvezőtlen buszmenetrend miatt voltunk kénytelenek a háromnapos túrát ezen a napon kezdeni. Zsámbokról, Gödöllőről, Isaszegről és Pestről gyűlt össze a csapat a Déli-pályaudvaron. Onnan Keszthelyig gyorsvonattal mentünk. Annak ellenére, hogy - az immár pótjegyes - gyors 20 percet késett, még annyi időnk volt, hogy a Balaton-partra lesétáljunk. Erős szél fújt. Ezután buszra ültünk, és Zalaszántó, Hidegkúti-majorig mentünk. Innen kezdődött napi túránk. A Farkas-hegyig szinte vízszintesen haladtunk, majd elkezdtünk kapaszkodni a Tátika oldalában. Az egész várhegy tele van medvehagymával. A kéktúra ugyan elkerüli a várat, de mi azt nem hagyhattuk ki. Nem túl meredek úton lehet feljutni a XIII. sz-ban épült várhoz, ahonnan szép kilátás nyílik a Balaton és Zalaszántó irányába. Csemegéztünk egy kicsit fenn, aztán indultunk vissza. A kék jelzés melletti erdő igazi őserdő volt, lábon kiszenvedett fákkal (melyek egy része persze az úton hevert keresztben), rajtuk rengeteg gombával. Elhaladtunk a Fekete-tó mellett továbbra is lejtmenetben. Mire egy makadámúthoz értünk, már kisimult a táj. Bélyegeztünk a sarvalyi erdészháznál, majd pihenőt tartottunk. Elértük a Sümegprága felől érkező országutat, ott jobbra fordultunk, átmentünk a vasúti pályán, majd a Mogyorós-domb felé vettük az irányt. Sajnos a Geológiai bemutatóhely bejáratát semmi se jelölte, így elmentünk mellette, pedig terveztük annak meglátogatását. (Utólag nyomozva az látszik biztosnak, hogy most felújítás miatt zárva van.) Sümegre érve egy cukrászda forgalmát lendítettük fel, majd szálláshelyünkre mentünk. Elfoglaltuk szobáinkat, a közelben lévő szupermarketben bevásároltunk részben a vacsorához, részben a következő reggelre és útravalónak. Vacsora után beszélgettünk, boroztunk szelíden. A napi táv 17 km volt.

    Május 24. (péntek). Reggeli után fél kilenckor megkezdtük 2. napi túránkat. A várat északról kerültük meg. A vasútállomási bélyegzést némi hezitálás után délutánra halasztottuk. Türje felé vezető országúton vezetett a kék jelzés – sajnos. Egyáltalán nem kellemes az út szélén azt találgatni, vajon idejében észrevesznek-e a szemben jövő járművek. Három és fél km után végre elhagytuk a műutat, és erdőben folytattuk az utunkat. Kellemes meglepetés volt az út elején az a sorompó, melyet a gyalogosok részére egy helyen átléphetővé tettek. Kisvásárhelyen a haranglábnál bélyegeztünk. Hosszú kilométerek következtek árnyék nélküli terepen, pedig erősen sütött a nap. A Dabronc felé igyekvő országútnál ideiglenes kettévált a csapat. Kilencen - Éva barátnőjének, Marinak meghívására - Hetyefőre mentek, Jani és én pedig tovább a kék jelzésen. Másfél km-t aszfalton, aztán a Dergecsi-erdőben cikk-cakkozva árnyas fák között az ötvösi országútig. Előtte 50 m-re van a bélyegzőhely. A vasúti felüljárónál elhagytuk az OKT-t, és Ötvösre gyalogoltunk. Valamikor gazdag település lehetett, Most elég lehangoló képet mutat a Szegedi Róza-kúria, a kastély és a gazdasági épületek. A templomot viszont szépen felújították. A temető után elhagytuk az aszfaltutat, és egy fasor kivágott fái között értünk Hetyefőre. Csatlakoztunk a többiekhez, megkóstoltuk házigazdánk finom sajtos rúdját, mézes süteményét. A sümegi vörös bor nem sajátja volt, de azért ez is jól esett. Busszal mentünk vissza Sümegre. A vasútállomás bejárati útnál szálltunk le. Előbb az állomásra mentünk bélyegezni, majd előre megtervezett úton városnézésre indultunk. Első látnivalónk a közös református-evangélikus templom volt. Innen a Plébánia templomhoz gyalogoltunk, majd tovább a Kisfaludy térre. Innen elég nagy kerülővel jutottunk a ferences templomhoz és kolostorhoz. Ezt volt szerencsénk belülről is megtekinteni. A templommal szemben van a püspöki palota és annak kertje. A palotát csak kívülről láthattuk. Visszamentünk szállásunkra, majd az előző esti tevékenységeket hajtottuk ismét végre - ha lehet még jobb hangulatban. A városnézéssel együtt 21 km-t tett meg a csapat nagy része, Janival ketten mi 25-öt.

    Május 25. (szombat). Korán kellett kelni, mert fél hétkor már indult buszunk Ötvösre. 7 óra után értünk oda. Visszamentünk a vasúti felüljáróhoz és a kék jelzéshez, ahol előző nap Janival már jártunk. Háromnegyed 8-kor megálltunk reggelizni. Az Öreg-erdőben, majd a Bögötei-erdő nyiladékaiban (néha kicsit aszfaltúton is) többször irányt váltva haladt az út – a szép virágokat leszámítva nem sok látnivalóval. Sarjadó erdőt védő kerítésen kétszer is át kellett kelnünk, átjárót bontva-, és visszaépítve. Szajki-tavak mellé érve az erdőben haladva csak néha láttuk a vizet. Szajkot viszont kiépítették rendesen. Van ott strand, étterem, büfék, bolt, fagyizó – de ami számunkra a legfontosabb volt: bélyegzőhely. Egy szaletliben megebédeltünk, lesétáltunk a tóhoz, ki-ki lángost, fagyit evett. Indulnunk kellett, mert a hosszúperesztegi buszmegálló még hat és fél km-re volt – a busz pedig nem vár ránk. Még kb. két km-t a tavak mellett mentünk, majd jobbra kanyarodva több mint kettőt erdőben. Onnan megint jött kedvencünk az aszfaltozás. Szerencsére nem volt olyan nagy forgalom. A katolikus templomnál bélyegeztünk. A buszmegállóba már három órára odaértünk. A 3:43-as busszal Jánosházára utaztunk, ahonnan vonatunk indult hazafelé. Előtte még volt időnk egy- egy fagyira, pohár sörre, vagy borra. A gyorsvonat – hogy megszolgálja a pótjegy árát – megint késett 15 percet, hogy izgulhassunk, elérjük-e a Keletiből induló vonatunkat. Elértük. Ezen a napon 23 km-t gyalogoltunk.

 

Május negyedikei buszkirándulásunkra meghívtuk az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Körét is. Így közel nyolcvanan voltunk, két busszal mentünk. Az időjárásra semmi panaszunk nem lehetett.

    Utasainkat Isaszegen, Gödöllőn és Hatvanban gyűjtöttük be. Jó tempóban haladva negyed kilenc után már első látnivalónk helyszínén, Kishartyánban voltunk. Lekászálódva a buszokról a Kőlyuk-oldalt (300 méter hosszú, 30-40 m magas kőoldal) indultunk megnézni. A mezőgazdasági telep után – köszönhetően az előző napi hatalmas esőnek – olyan magasan állt még a víz, hogy száraz lábbal szinte lehetetlen lett volna átkelni rajta. Szerencsére a telepen lévő emberek észrevették toporgásunkat, és megnyitottak számunkra egy kaput. Így máris a kőfalba vésett lépcsőnél voltunk. Sorba kellett állni a feljutáshoz, de megérte. Fenn bejártuk a remetebarlangot, élveztük onnan a szép kilátást.

    Visszamentünk a buszokhoz, és Kazár felé vettük az irányt. Kicsit korábban érkeztünk, így még nem állt fel a rendszer, ami nagylétszámú csoportunk múzeumlátogatását tette lehetővé. Alapvetően két csoportra oszlottunk: akik inkább a múzeumokat nézték meg, és nem jöttek túrázni (jobbára nyugdíjas klub tagjai), azok minden múzeumra érvényes kombinált jegyet vettek. Nekünk, akik túrázni is készültünk, csak két  szabadon választott múzeumra jutott időnk (persze beleértve egy kis fagyizást is). Mi fél tizenkettőkor indultunk gyaloglásunkra. A P, P+ jelzésen kezdtünk. Az emelkedő nem volt goromba. Mikor kiértünk a horhosból, az egész Mátra-gerincet beláttuk. Elváltunk piros jelzéstől, és kellemes erdei úton előbb a Bányatóhoz, majd a riolittufához vezető kereszteződéshez értünk. Itt megebédeltünk, majd indultunk a tufához. Mindenkinek nagyon tetszett a törökországi Kappadókia mellett Európában csak itt található felszíni riolittufa – annak ellenére, hogy a pénteki esőzés következményeképpen most nem volt olyan vakítóan fehér, mint máskor szokott lenni. A vállalkozó kedvűek minden kis zugát bejárták az igen változatos sziklaalakzatoknak, átlavírozva a kis vízfolyás felett lévő ingatag rönkökön is. Továbbindulva kellemes lejtésű úton haladtunk. Megtorpanást az jelentett, mikor a Kazári-patak mellé érve meglehetősen vizenyős volt a rét. Ezen túljutva már igazán sétaút jellege volt az útnak. A buszra való felszállásunk helyére korán érkeztünk, ezért megindultunk visszafelé a faluba. Mivel a nyugdíjasok még nem érkeztek vissza a vetítésről, többen megint elcsábultak a cukrászdába.

    Mikor már mindenki előkerült, busszal Nemtibe mentünk. Az itteni túracélpontunk a Leány-kő és a Morgó-gödör felkeresése volt. A nyugdíjasok ide már nem jöttek velünk, ők hazaindultak. A Morgó-gödör bejáratát elvétettem, így abba visszafelé ereszkedtünk le. A Leány-követ egy elég meredek hegyoldalban lehet megtalálni. Mikor ez sikerült visszafelé indultunk. A hasadékba való leereszkedésre több lehetőség nyílt, de egyik se volt könnyű, nem is jött le mindenki. Pedig ez a homokkő-hasadék helyenként 15-20 méter mély, és van ahol csak fél méter szűk. Visszaérve a buszhoz még megittunk egy italt a nagy melegben, aztán indultunk hazafelé. 7 órára (legalábbis mi isaszegiek) otthon voltunk.