November 2-án Kelet-Cserhátot kerestük fel. Mátraszőlősről indultunk, és ide is érkeztünk vissza. Háromféle táv között (13, 15 és 20 km) is lehetett választani. Rekordot döntve 33-an voltunk – igaz ebbe besegítettek vendégeink is.

    Gödöllői vasútállomáson találkoztunk negyed nyolckor. Mikor mindenki befutott, máris indultunk. Útközben még Incit felvettük Hatvanban, aztán meg se álltunk Mátraszőlősig. Itt a falu elején letettük az autókat. A templomot, temetőt elhagyva hamarosan kiértünk a faluszéli bokros területre. Mikor elkezdett emelkedni az út - és lehetett volna kilátás a falura, környékre -, akkor sajnáltuk csak igazán, hogy ennyire párás, ködös a levegő. Sajnos ez az állapot egész nap megmaradt, csak kicsit javult a helyzet. Pedig egyszer már majdnem láttuk a napot is.

    A kitartóan emelkedő út eléggé széthúzta a csapatot. A gerincre érve bevártunk mindenkit, egyúttal meg is reggeliztünk. Továbbindulva hamarosan rácsatlakoztunk az országos kékre. Nemsokára feljutottunk a Tepkéke (567 m), és rajta a kilátóra. Sokan fellépcsőztünk a kilátó tetejére, annak ellenére, hogy sejtettük, túl messze onnan se láthatunk el. A kilátó után lejteni kezdett az. Úgy másfél km után Barát-hátra értünk. Itt ki-ki választhatott, hogy a 20 km-es távot választva továbbmegy-e a Bableves-csárda felé, vagy a piros jelzésen elindul visszafelé. Döntő többség a hosszabb úton jött.

    Az OKT-n indultunk, majd ennek útvonalát önkényesen megváltoztattuk. A kéktúra 1,7 kilométeren nem-szeretem aszfalton halad, mi pedig egy métert se mentünk azon, hanem jelzetlen úton értünk a Bableves-csárdához. Bélyegeztünk, de nem tudtuk megállni, hogy meg ne kóstoljuk a finom babételek egyikét. Kicsit elment ugyan vele az idő, de a bab segítségével behoztuk a hátrányt. Előbb visszagyalogoltunk a Barát-hátra, onnan pedig mi is a P jelzésen - végig lejtős úton - indultuk Pásztó irányába. A jelzett kocsiutat ugyan a végefelé beszántották, de a cél látszott és egy másik úton, a tarló szélén tovább lehetett menni. A mezőgazdasági telepen kicsit kóvályogtunk, mire kijutottuk a Mátraszőlős felé vezető kocsiútra. Azon végigmenve egyenesen a kocsikhoz értünk.

 

10.05-én szombaton viszonylag gyér számú csapattal (15-en voltunk) szép kirándulást tettünk Dobogókőre. Szikrázó napsütésben közel 17 km-t gyalogoltunk.

    Mivel ez alkalomra a gödöllői szárny „kihalt”, a kiírástól eltérően nem ott volt a találkozó, hanem Isaszegről egyenesen indultunk két kocsival tízen. Dömösön csatlakoztak hozzánk a pestiek. Fél kilenc felé indultunk onnan a piros jelzésen. Első látnivalónk a XII. sz-ban alapított dőmősi prépostság romja volt, melyet legjobban a vadkerítés átjárójáról lehetett belátni – már aki felment rá, mert átjáró ugyan volt, de kerítés nem. A Téry úton haladtunk, miközben mérsékelten emelkedett az út. Körtvélyesen bevártunk mindenkit, majd továbbindultunk. Nemsokára elértük az aszfaltozott erdőgazdasági utat. Aki a rövidebb utat választotta, az ezen az úton ment tovább egészen a dobogókői sípálya végéig, ahol ismét találkoztak a többiekkel. A többiek elkezdték a hegymenetet először a Szakó-nyeregig, majd tovább az Ilona-pihenőig. Ezt követte a Tost-sziklák egykori kilátója. A fák beelőztek, így ma már csak azok tetejét lehet innen látni. A Jász-hegy gerincén alig emelkedve haladtunk tovább, majd egy szép, Dunakanyarra kilátással bíró nyíló helyen megálltunk reggelizni. További mérsékelt emelkedő után máris a Tirst Rezsőről elnevezett kilátóhelyen találtuk magunkat. Kicsit párás volt a levegő, de így is jól elláttunk a Dunakanyarig, Csóványosig.

    Innen már csak egy kilométerre van Dobogókő, ahonnan ismét szépen ráláttunk nem csak a Szent Mihály-hegyre, Hegyestetőre, Csóványosra, hanem a Visegrádi-várra, Salamon-toronyra és a Szentendrei-szigetre is. A szombatnak és a szép időnek - no meg a kősimogató-kultusznak köszönhetően is – nagyon sok (már-már túl sok) ember tolongott a hegytetőn. Kontrasztként viszont – sajnos – a Turista-múzeumban a gondnokon kívül senki se volt. Talán ha kitennének egy táblát az ajtóra, hogy „Nyitva” (uram bocsá’ „Open”), nagyobb esély lenne az emberek becsalogatására.

    Otthagytuk a nyüzsgést, és a kéktúra útvonalán a sípályáig mentünk. Ott letértünk róla és a sípálya keleti oldalán lévő szerpentinen szlalomoztunk lefelé ameddig lehetett. A sífelvonó végénél vártak ránk a rövidebb utat választók. Együtt indultunk tovább a Gyertyános-árok jelzetlen útján. Sajnos egy idő után irányt váltott az út, és nem futott be a Szőke-forrás-völgyébe. Egy darabig követtük az erdőgazdasági utat, nagy ívben megkerültünk egy mély horhost, de mikor az ismét távolodni készült „völgyünktől”, egy tarvágásos területen áthaladva értük el száraz patakmedret. Mivel túlsó partja nagyon meredeknek bizonyult, tovább kellett mennünk egy olyan részig, ahol simán ki tudunk mászni a völgyből. Ez az útszakasz nehezebb volt a tervezettnél, de egyúttal nagyon látványos a nagy mohás kövekkel, mélyben csillogó vízzel, a meredek partról beszédült fákkal. A piros jelzést elérve már konfrontálódott úton jártunk, melyet színesített egy-két átkelés a Malom-patakon.

    Így értünk a Kaincz-forrásnál kialakított pihenőig, ahol is komolyan vettük a „pihenő” szót, és lecsüccsentünk a szaletliben egy tíz percre, negyedórára. A kocsikig mintegy két kilométer volt még innen hátra. Ezt nagyon kényelmes, kissé lejtős úton tettük meg.

 

 Klubunk 12 tagja 7 napot töltött Montenegróban. Javarészt a Durmitor-hegységben túráztunk, de voltunk a tengerparton, a Lovćen-hegységben, raftingoltunk a Tara-folyón, és megnéztünk egy csodaszép kolostort is. Az útról most csak dióhéjban írok, de 2014. január 18-án vetítéssel egybekötött beszámolót tartunk az isaszegi Falumúzeumban.

    Szeptember 09. (hétfő). Mogyoródról, Isaszegről indult egy-egy kocsi, a Pestről jövő harmadikkal az M5-ös inárcsi pihenőhelyén találkozott. Röszkéig  az M5-ösön, onnan a 22-es autópályán Újvidék utánig mentünk. Innen autópálya nélküli utakon Ruma, Valjevo, Užice, Zlatibor, Nova Varoš, Prijepolje, Jabuka-n (montenegrói határ) át értünk Žabljakba. Itt foglaltam le szálláshelyünket. Jószerivel egész nap utaztunk, sötétedés után értünk oda.

    Szeptember 10. (kedd). Reggeli után kocsival a Crno jezero-hoz (Fekete-tó) mentünk. A parkírozóban hagytuk a kocsikat, és elindultunk az ITK eddigi legnagyobb túrájára. Folyamatosan emelkedő úton először a Tocak-forrásnál, majd a Strugán (1920 m) álltunk meg. A Velika Kalica-völgyön oldalazva viszonylag kevés emelkedővel értünk annak végére. Erős emelkedő itt kezdődött. Hárman úgy döntöttek, hogy nem jönnek tovább és visszafordultak. Velika Previja-hágón (2145 m) kicsit megpihentünk a törpefenyők között. Hüledeztünk, hogy az előttünk álló Nagy-Medve-csúcsra (2287 m) csak egy éles gerincen lehet felkapaszkodni. Szerencsére itt, és a következő csúcsokon drótkötél segítette a feljutást. A Kis-Medve (2223 m) csúcsig hullámvasutaztunk, onnan viszont kíméletlen lejtő következett, ami talán még fárasztóbb volt, mint a hegymenet. Nagyon lassan tudtunk lefelé haladni, így már – erősen szétszakadva - sötét este értünk vissza a kocsikhoz. 15 km-t gyalogoltunk, a szintemelkedés és csökkenés viszont nagyon sok volt, 1344 m (!). Nem csoda, ha minden voltam, csak nagyságos úr nem!

    Szeptember 11. (szerda). Ezen a napon raftingolni mentünk a Tara-szurdokba. Jó dolgunk volt, mert a kisbusz szálláshelyünkre jött értünk. Nem sokkal a Tara-híd (Montenegró legmagasabb völgyhídja) után öltöttük fel neoprén vízhatlan ruhánkat, és kisbusszal a folyóhoz utaztunk. Vízreszállás után apró zugokon értünk egy beömlő folyócskához. Itt kikötöttünk és megnéztünk egy vízesést, ami Európa legbővízűbb forrása táplál. Tovább csurogva a folyón, túlságosan nem kellett izgulnunk attól, hogy vízbeesünk, de azért volt pár kellemes zúgó is az adrenalin-szint növelésére. Kb. 15 km-t haladtunk lefelé, aztán kisbusszal előbb visszavittek az átöltöző-helyünkre. Itt finom ebéd várt ránk. Visszaérve Žabljakba, pihengettünk, sétáltunk a városban.

    Szeptember 12. (csütörtök). Korán indulunk, mert hosszú út előtt voltunk. Nikšić-en keresztül jó minőségű utakon a Kotori-öböl felé vettük az irányt. Itt megálltunk fényképezni Risan-nál és Perast-nál, Kotorban pedig egyórás városnézést tartottunk. Ezután hajtűkanyarokkal tűzdelt úton a Lovčenre autóztunk. Közben rengetegszer megálltunk fényképezni, mert csodás kilátás nyílt előbb a Kotori-öbölre, majd a panoráma egyre inkább kinyílt az Adria és a hegyek felé. Sötét felhők gyülekeztek a hegy fölött, amibe végül belefutottunk. A Njegos-mauzóleumhoz felmentünk, de onnan csak gomolygó felhőket láttunk. Továbbindultunk, és Cetinje-n, Podgoricán át az Ostrog-kolostorhoz mentünk. Közben hol szakadt az eső, hol vakítóan sütött a nap. Szűk, kanyargós úton értünk fel a Felső-kolostorhoz. Fellépcsőztünk a kolostor tetejére, ahonnan csodás volt a kilátás az alsó kolostorra és a völgyre. Elég későn indultunk el hazafelé, tetejébe a GPS egy rövidebb, de nagyon kanyargós útra vitt. Negyed tízre értünk haza.

    Szeptember 13. (péntek). Reggel nagyon lógott az eső lába, ezért az eredetileg szombatra tervezett utat jártuk be. Kocsival a Fekete-tó közelében lévő Ivan do településre mentünk, majd egy sétára indultunk a Fekete-tó körül. Valószínűtlenül szép volt a tó vize, szintemelkedés alig 100 méter a 6 km-es körúton, az eső elkerült bennünket, tehát minden adott volt az elégedettségre. Ezután visszamentünk szállásunkra, megebédeltünk, pihiztünk egyet, aztán megint útra keltünk. Kocsival Tepca irányába mentünk, majd a Nemzeti Park határán az autókat hátrahagyva a sziklás Čurevac-tetőre (1625 m) kapaszkodtunk fel. Innen a legszebb a kilátás a Tara-kanyonra, mert a közbülső alacsonyabb hegyek miatt beláthatunk a folyóra. Este a csapat nagyobbik része elment egy étterembe megkóstolni a helyi finomságokat.

    Szeptember 14. (szombat). Ezen a napon kísérletet tettünk a Durmitor legmagasabb csúcsának meghódítására. Ahogy összességében a keddi túra volt a legnehezebb, ez a túra volt viszont a legmeredekebb (a csúcs előtti 1,5 km-en 490 m-t emelkedett az út). Kocsival a Sedlo-hágóig (1907 m) mentünk. Az első emelkedő az Uvita Grada-ig (2140 m) tartott, ezt még fagyott úton tettük meg. Itt egy kb. 3 méter magas, szinte függőleges sziklaszoros meghátrálásra bírta a csapat felét. Ők visszamentek a Sedlo-hágóig, és ellenkező irányban egy völgyet és egy forrást kerestek fel. Hatan mentünk tovább a Surutka-n (2082 m) át a Zeleni vir tóig (2028 m). Közben megcsodáltuk Zupci (Fogacskák) hegyes csúcsait. A tó utáni kereszteződéstől már csak öten mentünk tovább. A Lučina Previja-hágón (2351 m) pihenve már csak Ágit láttam feltűnni, a többiek visszafordultak időközben. Két magyar fiú is velünk együtt mászott felfelé, az ő rábeszélésükre (is) vágott neki Ági is a maradék 180 m szint legyűrésére. A Bobotov Kuk (2523 m) csúcsot nem kis nehézségek árán, de meghódítottuk. Kár, hogy a csúcson lévő dobozban nem volt csúcs-füzet, így nem tudtuk beírni, hogy itt járt az ITK. Nem sokáig voltunk fel, mert közel a fagyponthoz erősnek véltük a szelet. Visszafelé az utat - együtt a két Robival – szinte megállás nélkül tettük meg. Csak a végefelé - tájcsodálásnak álcázva - álltunk meg egyre sűrűbben. A táv 10,6 km volt csak, de közben a szintemelkedés/csökkenés 1080 m. Visszamentünk szállásunkra, pihenőt tartottunk, majd búcsúvacsorára az Öreg Farkas vendéglőbe mentünk.

    Szeptember 15. (vasárnap). Reggelire meghívott házigazdánk. Mindenféle finom sajt, sonka, kalács, házisütemény várt ránk az asztalon, meg persze az elmaradhatatlan slivovica a kocsik utasainak. Nyolc órakor indultunk, eleinte az előző napi útvonalon. A Sedlo-hágó után is folytatódott a szerpentines hegyi út. Majd két órai tekergőzés után a Piva folyó felduzzasztott medréhez értünk. Gyönyörű volt a vize. Haladgattunk is sok fotószünettel, így értünk a bosnyák határra, melyen viszonylag simán átjutottunk. Itt folyik bele a Piva a Tara-folyóba, innentől nevük Drina. Egy darabig ennek völgyében haladtunk, majd Szarajevo felé fordultunk. Samacnál értünk a horvát határra, innen Eszéken és Beli Manastiren át értünk Udvarnál a magyar határra. Mohács után rátértünk az M6-osra, azon jöttünk Pestig. A sötétben sajnos elvesztettük egymást, így nem volt módunk egymástól elbúcsúzni. 760 km hosszú volt a hazafelé vezető út.

!

 

Az ITK tízfős csapata ezúttal kelet felé vette az irányt. Július 20-a és 31-e között során túráztunk a Gutin-hegységben, Radnai-havasokban, Moldovában a Raut-, és Saharna-völgyben, a Dnyeszter mellett, valamint Kárpátalján. Rengeteg szépet láttunk, jól éreztük magunkat, csak az utakat tudnánk feledni.... Jelen beszámoló csak nagy vonalakban ismerteti az utat, részleteket a november 9-ei vetítésen láthat a Tisztelt Nagyérdemű!

    Július 20. (szombat). Negyed nyolckor találkoztunk Gödöllőn. Az M3-ason, majd a 49-es úton jutottunk a határra. Szatmárnémetin keresztül kora délután értünk Nagybányára (380 km). Rövid városnézés után Felsőbányán elfoglaltuk szállásunkat, majd egy kirándulást tettünk a Kék-tóhoz és a Bánya-hegyre. Este egy sörözőben tettünk villámlátogatást.

    Július 21. (vasárnap). Reggeli után kocsival felmentünk a Gutin-hágóhoz, ahonnan egésznapos gyalogtúrára indultunk a Gutin-hegység leglátványosabb helyére, a Kakastaréjra. Útközben érintettük az Ökör-rétet, Pintea ugratóját. A Kakastaréj után páran még feljebb gyalogoltunk a Gutin-csúcsra (1443 m). Sajnálatos módon ez a szakasz kiégett borókabokrok között haladt. Táv kb. 15 km, szintemelkedés kb. 600 m.

    Július 22. (hétfő). Kocsival a Suior Turisztikai Komplexushoz hajtottunk. Kiderült, hogy hétfő lévén délelőtt nem közlekedik a libegő, így – az előzetes tervvel szemben - a teljes utat gyalogosan tettük meg. Bódi-tóhoz mentünk fel először. Innen már csak heten mentünk tovább. 970 m magasan értük el a Turisztikai Komplexum felső bázisát. Tovább  kemény emelkedőn szerpentinezve jutottunk fel a Fekete-hegyre (1246 m). A fennsík-szerű hegytetőt körbejártuk, mert minden irányban szép volt a kilátás. Lefelé a természetvédelmi területen egy crosspályán (!) mentünk a libegő középső állomásáig. A lányok libegővel, három fiú pedig gyalog ért vissza a kocsikhoz.

    Július 23. (kedd). Reggeli után indultunk tovább Borsafüred felé, de útközben sokszor megálltunk a gyönyörű látnivalók miatt. Így Krácsfalva szélén a vízesésnél, Deszén a XVIII. századbeli fatemplomnál, Szaploncán a Vidám temetőnél, Barcánfalván a kolostoregyüttesnél. A járhatatlan út miatt sikertelenül próbáltunk a Vasér-völgyön felmenni kocsival. Ezután már csak szállásunk elfoglalása volt hátra (Borsafüred, Medve-panzió - kedves magyar házigazda-hölggyel).

    Július 24. (szerda). Reggeli után libegővel felmentünk 1380 m-re lévő sípályához. Onnan mintegy 150 m-t emelkedve feljutottunk az Asztal-rétre. Kis pihenő után 1900 m-en értünk fel a Gargaló-nyeregre. Innen egy darabig alig változott a szintünk, aztán megmásztuk az 2050 m-es Gargaló-csúcsot. A csúcs után a nyeregből levezető utat nem találtuk, ezért toronyirányt – már ahol lehetett – nekivágtunk a Cimbolyás-patak völgyét megkeresni. Miután ez sikerült, azon mentünk vissza Borsafüredre, közben pásztoroktól vásároltunk finom ordát. Mintegy 900 m szintemelkedés mellett 17,7 km-t gyalogoltunk.

    Július 25. (csütörtök). Busszal felmentünk a Prislop-hágóra. Először megnéztük az ortodox templomot és kápolnát, majd gyalogolni kezdtünk először felfelé, majd az Asztal-rétig lejtmenetben. Erősen lejtős úton a Lóhavas-vízeséshez (ami Romániában a legnagyobb) értünk, onnan a patak mellett végig lejtős úton jutottunk vissza Borsafüredre.

A táv 11,5 km volt. Este még elmentünk sétálni az üdülőhelyen.

    Július 26. (péntek). Szállásunkat elhagyva továbbindulunk Moldva, majd a Moldáv Köztársaság felé. Az első 70 km rémálom volt a kátyúk tengere miatt. Útközben megálltunk megnézni a Voroneţ-i kolostort (világörökség része) és felkerestük az első vulkanizálót. Az út mellett egy étteremben megebédeltünk. Iaşi (Jászvásár) után kiderült, hogy Ungheni, a moldovai határállomás már bezárt. Vissza Jászvásárra, majd egy újabb határátkelő. A határátlépés kb. másfél órát vett igénybe, utána jöttek a szinte járhatatlan utak útjelző táblák és falunevek nélkül. Így nem csoda, hogy csak éjjel 2-re értünk szálláshelyünkre.

    Július 27. (szombat). Reggel persze tovább aludtunk. Délelőtt a környék nevezetességeit jártuk be gyalog. A kanyonszerűen mély Răut-folyó S-kanyarulatában Trebujeni faluból átgyalogoltunk Butucenibe. E két falu között található Ó-Őrhely romterülete (világörökség része), ami az árpád-házi királyok korában a legkeletibb várhelye volt Magyarországnak. Más úton – a gerincre felkapaszkodva – jutottunk vissza panziónkba.

    Július 26. (vasárnap). Reggeli után kocsival Orhei-en keresztül Rezinába, majd onnan a saharnai kolostorhoz mentünk. Istentisztelet miatt hatalmas tömeg volt, alig tudtunk kocsijainkkal leparkolni. Megnéztük a kolostort, utána pedig a közelben lévő Saharna-patak völgyét játjuk be, felkeresve ott két szép vízesést is. Innen embertelen rossz úton Ţipovaba jutottunk. Megnéztük a templomot, a magaspartba vésett sziklakolostort. Ezután lementünk a Dnyeszter-partra. A folyó mellett haladtunk felfelé a patakig, aztán annak mentén felfelé indultunk. Szikláról-sziklára ugrálva azonban rá kellett jönnünk, hogy sötétedés előtt már nem érjük el a vízeséseket, ezért visszafordultunk.

    Július 27. (hétfő). Ezen a napon szétvált a csapat. Marciéknak vissza kellett indulniuk, Ági és Éva átült Péterék kocsijába. Kocsival Kisinyovba mentünk. Az első órák avval mentek el, hogy kinyomozzuk, hol vannak a cricovai bormúzeumba lefoglalt jegyeink. Szegény Klári rengeteget kínlódott a sok értelmetlen ember tesze-toszaságán. Mire már majdnem egyenesbe jutottunk, nem maradt elegendő idő, hogy még a jegyeket is felvegyük, és még Cricovába is kijussunk. Városnézés keretében felkerestük Kisinyov legfontosabb látnivalóit. Hazafelé még megálltunk a Raut-folyó egy szép kilátóhelyén.

    Július 28. (kedd). Reggeli után elindulunk hazafelé. Orhei, Bălţi, Edineţ útvonalon értünk az ukrán határra. Közben a már szokásos felnijavítás, kikalapálás, gumijavító keresése. Az ukrán határon kb. 1 óra jutottunk át. Chernivtsi után ha lehet még tovább romlott az út minősége. Szerencsére ahogy elértük a Kárpátok vonulatát, a táj egyre szebb lett. Megálltunk kicsit Jaremcsében, a Prut-folyó mellett, Európa Geológiai Középpontjánál, a Trufanec-vízesésnél. Késő estére értünk szálláshelyünkre Viskbe.

    Július 29. (szerda). Egésznapos (ami használható utak mellett félnapos lenne) kirándulásra indultunk a Szinevéri-hágóhoz és a Szinevéri-tóhoz. A Szloboda-patak közelében lévő parkolóból először a tóhoz gyalogoltunk fel, majd kényelmes úton körbesétáltuk azt. A Talabor folyó völgyén haladva megálltunk egy szépen kialakított pihenőhelyen ebédelni. Ezután jöttek a rémálom-utak, egy GPS-vezette eltévedés. Azt hiszem örökre megtanultam, nem lehet csak a GPS-re hagyatkozni, főleg olyan helyen, ahol még a cirilbetűs helységnevek átírása is gondot jelenthet. Este 10 felé értünk szállásunkra.

    Július 30. (csütörtök). Házigazdáink kalauzolása mellett megnéztük a festett kazettás mennyezetű református templomot, a haranglábat és a Tájházat. Elindultunk Beregszász felé. Bene szélén megálltunk a Borzsa-folyó mellett egy kicsit nosztalgiázni. Beregszászban elköltöttük maradék hrivnyánkat, majd irány a határ, amelyen másfél óra alatt jutottunk át. Annyi borzasztó út után jólesett végre Magyarországon jó minőségű úton haladni, pedig de sokszor szidjuk azokat is!