Kicsit ködös időben szép számmal gyűltünk össze hagyományos Újév-köszöntő túránkra. Ezúttal Kerepesről gyalogoltunk Gödöllőre, miközben jót ettünk-ittunk – mellesleg 13 km-t gyalogoltunk is.

HÉV-vel mentünk túránk kiindulópontjára, a kerepesi állomásra. Legtöbben Gödöllőn szálltunk fel a HÉV-re, de jöttek túratársak Mogyoródról és Pestről is – az utóbbiak szerelvényére alig 10 percet kellett várnunk. Miután mindenkinek jutott a „Boldog Újévet!” kívánságból, útra keltünk. Nem a zajos országút mellett haladtunk, hanem előbb a Vasút-, és a Rét utcán, majd ténylegesen átkeltünk egy réten és azon átfolyó kis patakon. Ezután házak között haladtunk. Az országút zaját helyettesítette a kerítések mögött nekivadult sok kutya ugatása. Egy lezárt utca miatt be nem tervezett kunkort csináltunk. A templomtól nem messze végre elhagytuk a házakat, és egy vízmosásban haladtunk. Túl sok szépség egyenlőre még nem várt ránk, mert mindenfelé szemét éktelenítette az utat. Kerepes nagy eséllyel indulna Pest Megye Legszemetesebb Települése verseny megnyerésére.

    Szerencsére mire a Kálváriához értünk, elmaradoztak a szemétkupacok. Innen szép kilátás kínálkozik, de a köd miatt most csak korlátozottan lehetett ellátni. A Kálváriánál van egy emlékmű is, mely egy XIII. századi földvár és templom ittlétét hirdeti. Azt viszont nem tudom, hogy közvetlenül a középső kereszt mellett ki és miért ásott ki egy gödröt – ez két nappal előbb - mikor arra jártunk - még nem volt ott. A Kálvária melletti kis tisztáson rendezkedtünk be az ilyenkor szokásos nagy eszem-iszom, dinom-dánomra. Esőkabát-abroszra kerültek a finomabbnál-finomabb sütemények, rágcsálnivalók, de nem maradt el a forralt bor, likőr, pálinka sem. Elég tekintélyes időt töltöttünk itt beszélgetve, de közben pl. a tagdíjak beszedésére is sort kerítettünk Szekeres Marika hathatós segítségével.

    Minden jónak egyszer véget kell vetni, főleg úgy, hogy még jobb dolog vár ránk, a gyaloglás. Leereszkedtünk a Kálvária-dombról, majd egy kerülővel – hogy ne kelljen behatolni a szeméttel már majdnem feltöltött horhosba -, a Szőlő sorra jutottunk. Még egy darabig házak között haladtunk, majd a S, S+ jelzésen kapaszkodva felértünk a Bolnoka-erdő oldalában haladó Z jelzésre. Ezen közelítettük meg az M31-es autópályát, majd ennek felüljáróján átkelve Perőcre, a gödöllői repülőtérhez értünk. Sajnos itt azt kellett tapasztalnunk, hogy egy (valószínűleg) gázvezeték lefektetésekor kiirtották azokat a fákat, melyen a Pest Megyei Piros jelzése futott. A repülőtér után egy kitérőt tettünk Nagyremete felé, majd ennek végén ismét a Repülőtéri útra értünk. Aki Pest felé utazott, az az Erzsébet-parki megállóhoz ment, a többiek a vasútállomás felé igyekeztek. Nekünk, akik Isaszeg felé mentünk, a Királyi Konténerben még jó fél órát kellett várnunk.

 

A Mátraverebély-Mátraszentistván kéktúra útvonalat 2010 márciusában már bejártuk. Ismétlésre az akkor hiányzók kedvéért került sor. A jelentkezési felhívásra heten jelentkeztek, öt klubtag és Csaba két vendége. Vonattal 9 óra tízre értünk Mátraverebélyre. Bélyegzés után indultunk. Az első egy kilométer szinte sík úton vezetett, utána viszont elkezdtük fogyasztani a 740 méteres szintemelkedést. Helyenként kissé sáros volt az út, amely állapot teljesen megszűnt, mikor már magasabbra jutottunk. Eléggé széthúzódott a csapat. Még az Agyagos-kilátó előtt mindenkit bevártam, közben megérlelődött bennem az igény, hogy Galyatetőig (1048 m szintemelkedés) menjek, vagy menjünk úgy, hogy ugyanazt a buszt elérjük, mint aki „csak” Mátraszentistvánig gyalogol. Ehhez erős tempót kell diktálni, nem is csoda, hogy más nem lelkesedett az ötletért. Ott megegyeztünk abban, hogy rámtelefonálnak, ha elérik a buszt Mátraszentistvánon, és hogy ők hatan - nem szétszakadva - együtt maradnak.

     Szóval én csak mentem-mentem eléggé erőltetett menetben. Annyi időm azért volt, hogy ahol kilátás nyílt akár észak, akár dél felé, ott egy fénykép erejéig megálljak. Igaz sokat nem lehetett látni, mert ködfoltok lepték el az alacsonyabb helyeket, meg erősen felhős volt az ég, néha még kis hószállingózás is adódott. Ahol a kék jelzés vezetett, ott egy-két centiméteres hó volt az úton. Ez csak a falukban jelentett kis gondot, ahol a gépjárművek síkossá döngölték azt. A mátraszentistváni sípályán viszont – legalábbis messziről nézve már elég nagy – (igaz valószínűleg síelésre alkalmatlan) hó volt. Ezt onnan gondolom, hogy a felvonók még nem jártak. A galyatetői kilátót most újítják fel. A most is dolgozó emberekkel beszédbe elegyedtem: elmondták, nem csak megújul a kilátó, de 10 méterrel magasabb is lesz. Ez jó hír, mert a megnőtt fák miatt már nem alig lehetett kilátni. Pár méterrel voltam csak a buszmegállótól, mikor Babi telefonált, hogy a (14:13-as) busz megállójánál vannak – de csak négyen. Az történt ugyanis, hogy technikai szünetet tartva két vendégünk lemaradt. A többiek vártak rájuk, eleinte türelmesen, aztán kevésbé úgy. Próbálkoztak telefonálással, de nem volt térerő. Mikor olyan helyre jutottak, ahol már ez is megadatott, ők már elég messze jártak – méghozzá Bátonyterenye irányába. Mieink felajánlották, hogy megvárják őket, jöjjenek vissza a kék jelzésig. Erre viszont vendégeink nem voltak hajlandók, mondták, ne törődjenek velük, ők megoldják hazamenetelűket. Hát igen, ez már több, mint az általam sokat emlegetett 2 %-os káló!

    A buszon találkoztam a maradék négy emberrel. Gyöngyösön vonatra szálltunk. Vámosgyörkön egy cukrászdában finom sütemények felevésével töltöttük a csatlakozás 50 perces kényszerű idejét. Kati a cukrászdában, Csaba a vonatállomáson hagyta el túrabotját – igaz Katiét visszarohanva még megmentettem. Ez egy ilyen elvesztős nap volt! A vonatban rengeteget nevettünk azon, hogy ezentúl hogy megugrik az ITK létszáma, mert mindenki Csabára bízza elveszteni óhajtott feleségét.

 

Nagyon szép késő-őszi időben túrázhattunk tegnap. A kéktúra egy szakaszát tettük meg Pilisszentkereszttől indulva. A 18 km-es távot 20-an gyalogoltuk végig.

Háromnegyed hétkor találkoztunk Gödöllőn. Három kocsival Pomázra hajtottunk, hatan pedig közvetlenül odajöttek HÉV-vel. Ezután busszal mentünk fel Piilisszentkeresztre. A falu elején szálltunk le, és hamarosan a kék jelzésen indultunk. Az út első kilométere egyúttal a leglátványosabb szakasz is, tekintettel arra, hogy a Szurdokban halad. Bár víz alig volt a Dera-patak medrében, így is nagyon szép a hidakkal teletűzdelt szurdokvölgy.

    A szurdok végén lévő parkírozó pihenőhelyén pár falatot bekaptunk, majd folytattuk utunkat. Kényelmes, szintben alig változó úton jó tempóban haladtunk. Egyre közelebb került hozzánk Csobánka, és a mögötte magasodó Kevélyek. Egy jobbra-át után – ahol becsatlakozott a Z jelzés - emelkedni kezdett az út. Így értünk fel Szent-kútra. Többen megkóstolták a kissé vasas forrásvizet. Még kicsit emelkedett az út, elhagytuk a zöld jelet és Csobánka szélére, a temetőhöz értünk. Széles útról balra ráláttunk a falura, és a mögötte emelkedő Oszoly-csúcsra, szembe pedig a Kevélyek magasodtak.

     A kék jelzés - balról elkerülve a Kis-Kevélyt -, 420 m magasan ér fel a Kevély-nyeregre. Itt állt valamikor a Stromfeld Aurél turistaház. Az emléktábla mellett pecsételtünk a füzetünkbe, ebédeltünk. Eddig se fáztunk, de a hegy déli oldalán kifejezetten meleg volt. Elhaladtunk a Nagy-kevélyi kőfülke (Szódás-barlang) mellett, majd továbbra is lejtős úton széles kerékpárútra jutottunk, amin Pilisborosjenő szélső házaihoz értünk. Nem éppen szegényes házak között a falu szélén haladó kék jelzésen folytattuk ismét utunkat. Az utolsó házakat is elhagyva Köves-bércre kapaszkodtunk fel. Innen helyenként szép kilátás nyílt a Solymári-völgyre és a Hármashatár-hegyre.

    A 10-es utat elérve buszra szálltunk, avval a szentendrei HÉV Szentlélek téri megállójáig, HÉV-vel pedig vissza a kocsikig, Pomázig utaztunk. Onnan már csak haza kellett autóznunk.

 

Zempléni kéktúránk második szakaszának 47 kilométerét három nap alatt tettük meg Füzértől Rudabányácskáig. Sajnos csak nyolcan voltunk. Negyedórás esővel megúsztuk az egészet, napsütésben viszont bőven volt részünk.

    Október 18. (péntek). Sebesvonattal utaztunk Sátoraljaújhelyre, onnan busszal tovább Füzérig. 6 órai indulással „már” háromnegyed tizenkettőre ott is voltunk. Pecsételtünk a Vár-büfében. Dél volt, mire elindultunk. A vár felé nagy felújítási munkák vannak, a hozzátartozó sárral. A várba most nem mentünk be, mert egyrészt nemrég voltunk ott, másrészt a késői indulás miatt sürgetett az idő. Vár-forrásnál kiegészítettük vízkészletünket. Az ősz minden színével felvértezett erdőben egyelőre alig emelkedett az út. Igazán csak az elhagyott Csatavéri-vadászlak után kezdtük meg a kapaszkodást. Pár szép sziklaformátumot elhagyva a magyar-szlovák határra (egyúttal az északi zöld jelzésre) értünk, ahonnan beláttuk a Zemplén-hegység felvidéki szakaszát. Nagy-Milicen (696 m) egy kiépített pihenőn megebédeltünk. Nyugodt emésztésünket megzavarta a kezdődő eső. Szerencsére nem tartott tovább negyedóránál. Nagyon kényelmes lejtős úton előbb elértük a László-tanya felé vezető aszfaltutat, majd Bodó-rétet. Ez megint bélyegzőhely. Felmentünk az ott lévő kilátóba, körülnéztünk. Továbbra is lefelé mentünk. Kicsit igyekezni kellett, nehogy az erdőben érjen a sötétedés. Jól haladtunk, simán világosban odaértünk szálláshelyünkre. Túratávunk 15 km volt, 633/688 m szintkülönbséggel. Vacsorázni az egy km-re lévő büfébe mentünk.

    Október 19. (szombat). Megreggeliztünk, majd 9 óra körül indultunk. Az első kilométereket aszfaltozott úton tettük meg, bár ennek egy része bicikliút volt. A zsír új kerékpárúton már több centis avar volt, nehogy azért rendeltetésszerűen használni is lehessen. Füzérkomlós határában egy szépen kiépített, Kiskútka névre hallgató kút látható, de vizét meg nem kóstolhattuk, lévén kiszáradt szegényke. Egy utcára termését bőven potyogtató almafánál pótoltuk vitaminkészletünket. A volt kisvasúti állomásnál egy dízelmozdonyt állítottak ki. Továbbra is a kisvasút nyomvonalán haladtunk, mely  - főleg a Nyíri-patak és a Nyíri-Bózsva úttal való kereszteződése között – elég nehezen járható. Egy csipkebokor jóvoltából és is önkéntes véradáson vettem részt. Kis- és Nagybózsva között jól beláthattuk Füzér várát és Nagy-Milicet. Bózsván bélyegeztünk és megebédeltünk a Faluház melletti kulturált pihenőhelyen. Nagy örömünkre egy kertben szarvascsaládot is láthattunk. Az ebéd után rögtön láthattuk a Bózsvai-sziklát, majd hosszan a Szuha-völgyben haladtunk. Kishutára érve szomjunkat oltottuk egy kocsmában, Innen nagyhutai szálláshelyünkig sajnos végig aszfaltot koptattunk. Nagyon finom babgulyást ehettünk panziónkban, melyet korábban megrendeltünk. 17,5 km-t gyalogoltunk ezen a napon, a szintkülönbség pedig 208/280 m volt.

    Október 20. (vasárnap). Korán keltünk, mert csak így volt esélyünk arra, hogy a helyjegyes vonatunkat elérjük. Nem is reggeliztünk a házban, csak teát, kávét főztünk, és szendvicseket készítettünk. Negyed nyolckor már indultunk is. Előbb felkapaszkodtunk a Somoskára, majd a Hollós-patak völgyében olyan furcsa nevű helyen haladtunk, mint a Tehénkosár. Elértük a Kovácsvágás-Vágáshuta aszfaltutat, melyen - más út hiányában - kénytelenek voltunk haladni. Vágáshután pecsételtünk, majd továbbra is gyönyörű őszi színekben pompázó erdőben haladtunk. Időnként előbukkantak a Sátor-hegyek, és ahogy fogytak a kilométerek, úgy lettek azok egyre nagyobbak. Bányi-nyergen ismét pecsételtünk. Miután jól haladtunk és bőven volt még időnk, nagy rönkfákon pihenőt tartottunk. Rudabányácskára gyalogoltunk be (a táv idáig 14,5 km volt, a szintkülönbség pedig 322/340 m), ott buszra szálltunk, és avval mentünk be Sátoraljaújhelyre. A központban leszálltunk, és egy sétát tettünk a belvárosban, sőt eléggé el nem ítélhető módon egy sörözőbe is betértünk. Ezután egy cukrászda következett, majd a vasútállomásra gyalogoltunk. Expresszvonattal jöttünk haza, így a menetidő Isaszegig „mindössze” négy és háromnegyed óra.