Szokásos szeptember-végi négynapos túránkat ezúttal a Gömör-Tornai karsztvidék határon belüli és túli vidékein tartottuk meg. A sok látnivaló ellenére sajnálatos módon csak 17-en voltunk.

    Szeptember 25. (csütörtök). 7 órakor indultunk Gödöllőről, Miskolcig autópályán haladtunk. Bevásároltunk egy nagy bevásárlóközpontban, majd szálláshelyünkre, Szalonna mellé utaztunk. Fél tizenkettőre értünk oda. Kipakoltunk, ettünk valamit, majd indultunk első túránkra.

Szalonnán még túra előtt meg akartuk nézni a református templomot, de nem találtuk a gondnokot. Így nekivágtunk a túrának. A falut elhagyva az út folytonosan emelkedett. Mielőtt az erdőbe értünk, nagyszerű kilátás nyílt Szalonnára, a Rakacai-tóra, Cserehátra és a Tornai-dombságra. A Szár-hegy oldalában haladva értünk fel a Martonyi-kolostorromhoz.  Az 1347-ben gótikus stílusban felépített kolostor romos állapotú ugyan, de az utóbbi időben tetővel látták el, oromfalait megerősítették, támpilléreket újból felépítették. Lefelé menet egy darabig - a Csengő-tetőre épített - TV-toronyhoz vezető úton haladtunk, majd cserjések, kaszálók között jutottunk vissza Szalonnára. 11 km-es volt ez az út. Ismét tettünk egy kísérletet a templom felkeresésére, de az most sem sikerült. Este csak levest főztünk, másodiknak megettük az otthonról hozott ételeket.

    Szeptember 26. (péntek). Ezen a napon a Rudabányai-hegységbe mentünk. Reggeli után kocsival először Szendrőn át a Telekesi-kápolnához utaztunk, ahonnan gyalogtúránk kezdődött. A zöld jelzésen indultunk folyamatosan emelkedő úton. Rengeteg őzláb- és erdei csiperkegomba volt az út mellett, el is kapta a csapatot a gyűjtőszenvedély. A Bükk-tető után lejtmenet következett, majd immáron a Z+ jelzésen ismét emelkedni kezdett az út. Kis kitérővel a Boszorkány-völgy fölötti pihenőpadoknál megettük szendvicseinket. Hosszú lejtő következett, melynek végén a Telekesi-patak völgyébe értünk. A patak időnként eltűnik a kövek között, búvópatak válik belőle. A vadregényes völgyben hatalmas mohás mészkősziklák vannak. Érdekes pontja az útnak az Ördög-gát, mely alatt nagy vízállásnál nem tud a patak átbújni, így megkerüli azt. Ennek neve Kerengő, most itt vezet a turistaút. A gát után már jobban volt víz a mederben, helyenként az átkelésnél már ügyelni kellett, bele ne essünk. A patakot elhagyva az Ardai-völgyön keresztül értünk megint a Bükk-tetőre. Eleinte csak ijesztgetett az eső, de aztán kénytelenek voltunk felvenni az esőkabátot. Az utolsó két kilométert a kocsiig esőben tettük meg. Hazafelé szándékunkban volt a szendrői várat felkeresni, de az eső miatt letettünk erről. Mire visszaértünk Szalonnára, már jó idő lett, így most néztük meg a szalonnai református templomot. A templom legrégebbi része a XI. századból való rotunda, benne XIII. századból fennmaradt freskók találhatók.

    Szeptember 27. (szombat). Kocsival először Tornanádaskára utaztunk, ahol megnéztük a Hadik-kastélyt, sétáltunk parkjában. A ködöt éppen éppen átsütötte a nap, nagyon látványos volt. Nagy örömünkre egy mókus szaladgált a kastély falára felfutott repkényen, bekukucskált az ablakon is. Ezután átmentünk Szlovákiába, ahol első megállónk a Szádelői-völgy volt. Itt leparkoltunk a völgy bejáratánál. A Szár-patak mellet hatalmas sziklák között emelkedett az út. A patak tele volt kisebb-nagyobb zuhataggal. A szurdokvölgy végén választási lehetősége volt mindenkinek, hogy vagy visszasétál a patak mellett, vagy felkapaszkodik a völgy feletti sziklákra. Végül mindenki a dolgok nehezebbik végét fogta meg, és feltornászta magát az eleinte meredek úton, 170 méter szintemelkedést legyűrve. Felérve mindjárt egy szép kilátóhely várt ránk, ahonnan a szurdokvölgy egy részét, és a környező hegyeket láttuk be. Továbbhaladva könnyű út réteken vezetett át, majd egy újabb kilátóhelyhez értünk, ahol még az előzőnél is szebb panoráma kínálkozott. Tovább is a sziklafal peremén haladtunk, mindig el-elcsodálkozva kilátáson. Addig-addig nézelődtünk, míg a jelzett turistautat elvesztettük. Vissza kellett menni 600 métert. Erősen lejtős úton értünk vissza a parkírozóba. Gyalogutunk 11 km hosszú volt.  Továbbmenve. felmentünk Krasznahorka várához, de az most nem látogatható, mivel 2 éve leégett a tetőszerkezete. Következő megállónk Rozsnyó volt. Körbesétáltunk a főtéren, fagyiztunk. Még egy programunk volt hátra a szilicei jégbarlang felkeresése. Gombaszögön át vezet ide az út. Maga a barlang kb. 700 m-re van az országúttól. Ez Európa legalacsonyabban fekvő jégbarlangja. Jeget nem sokat láttunk, de a hatalmas sziklák alatti barlang így is igen látványos, és csak úgy lehelte ki a hideget.

    Szeptember 28. (vasárnap). Reggeli után összepakoltunk (de cuccainkat még a vendégházban hagytuk), majd Bódvaszilasra mentünk. Letettük a kocsikat, és az Akácos utcán át hagytuk el a települést. A falu szélén egy szépen felújított barokk magtár található. Elvileg piros tanösvény jelen haladtunk, de az első jelzés csak 1 km után jelent meg. Utána viszont nagyon sok volt belőlük, majd volt olyan szakasz, ahol megint nem volt egy sem. Lehet, hogy most festik fel. A Vízművet balról megkerülve araszoltunk mindig csak felfelé. Az emelkedő közepette csatlakozott hozzánk a K+ jelzés is, Ódor-bikk-nél elértük az 530 m-es magasságot, innen már könnyebb volt az út, mert váltakoztak az emelkedők és a kis lejtők. Elhaladtunk a Jóbarát-zsomboly mellett, majd felértünk Magyarország második legmélyebb aknabarlangjához, a Vecsembükki-zsombolyhoz.

Továbbiakban a sárga jelzésen haladtunk, az út mindkét oldalán mély töbrök mellett. Kis-Vecsem-bükknél egy tisztáson megebédeltünk, majd hamarosan irányt váltva ismét a P tanösvény – ezúttal nem jelzett – ösvényén mentünk tovább. Megcsodáltuk az út mellett lévő hatalmas bükk-matulázsemet, majd hamarosan elértük az útnak azt a szakaszát, melyen már korábban is jártunk. Erről az útról letérve az alig jelzett K+-en értünk vissza Bódvaszilasra. A gyalogtáv 11 és fél kilométer volt.

Kocsiba ülve hazafelé még megálltunk Perkupán, ahol a Víz-völgyi-patak mellett lévő Petőfi utca gondozott, virágos környezetével, jó pár régi szép házával, az utca végén lévő református templommal maradandó élményt nyújtott. Visszaérve szálláshelyünkre felettük a maradék kajánkat, majd hazautaztunk.

 

Nem várt eseményekkel tarkított túranapunkon 23-an vettünk részt. Szép időben a - nekem legalábbis kedvenc – Cserhátban jártunk, részben az országos kéktúra egy szakaszán. A 12,5 km-es út végén még négy nevezetes helyet is felkerestünk a környéken.

A gödöllői találkozón derült ki, hogy Lacinak vissza kell fordulnia. A bajok ott folytatódtak, mikor Galgagyörk után egy kátyúsorozatban durrdefektes lett az első kerekem, de a hátsó is megsérült. Jött a pótkerék, majd gumis keresése a következő falvakban, Végül sikerült megcsináltatni, de emiatt csak 10 óra után kezdhettük meg túránkat Cserhátsurányból. Az már csak hab volt a tortán, hogy ”elbeszélgettem” egy kereszteződést, és ez egy kilométer plusszunkba került.

    Innentől kezdve már sikertörténet volt az út. A volt szécsényi úton, szép mélyúton haladtunk felfelé. Mellénk csatlakozott a piros jelzés is. A dombtetőn - mikor az balra elhúzott - tartottuk reggeli, (egyeseknek már) ebédszünetet. Továbbhaladva rengeteg gombát láttunk az erdőben. Ez nagyban lelassította a menetet, mert egyesek a vacsorára-valót szedték meg, mások fényképsorozatot készítettek. Fennsíkszerű terület után utunk legmagasabb pontjára, a 398 m magas Hegyesre értünk. Igazából nem ez volt a legnagyobb kaptató, hanem ott, ahol elhagytuk a kék jelzést, és jelzetlen úton Herencsény felé vettük az irányt.  A nagyobb emelkedő után nagyjából az erdőhatárig szintezve haladtunk, majd már csak lejtős úton értünk be Herencsénybe.

    Itt oltottuk szomjunkat egy kocsmában, majd a sofőrök busszal visszamentek a kocsikért Cserhátsurányba, aztán vissza a többiekért Herencsénybe. Innentől már csak a beígért látnivalók felkeresése volt hátra. Először Terénybe utaztunk. Itt a csapat egyik része – akik korábbi utunk során még nem látták - az Orsós magnó múzeumot keresték fel, míg a többiek a sok érdekes dolgot rejtő Terényi Parkot (Akol), Szentgyörgyi Albert mellszobrát. Következő megállónk Kéripuszta volt, ahol egy szépen felújított ház (bár már megint lehetne rákölteni kis forintocskát) egykoron Szentgyörgyi Albert gyerekkori lakhelye volt. Borzasztó látványt nyújtott viszont a mellette lévő szemétlerakó, amit a felállított tábla szerint uniós pénzből megszüntetnek, de a feltüntetett ez év végi határidő nevetségesnek tűnik, mivel még el sem kezdték a munkát. Következő megállónk a pincesor volt Szandán. Így is szép, hátha még élet is lenne benne. Sajnos már sem ember a soron, se bor a hordókban nincs. Minderről beszélt ízes palóc tájszólásban egy néni, akivel visszaútban a kocsihoz találkoztunk. Továbbutazva már egy látnivaló volt hátra, a becskei sztupa. Erősen alkonyodott már, mire odaértünk. Elolvastuk az ismereretterjesztő táblákat, megcsodáltuk a szép kilátást, majd indultunk haza.

Nem fázott az a 36 ember, aki eljött szombaton a Mátrába túrázni. A faluban tett sétával együtt 13 km-t mentünk, 500 m-es szintemelkedéssel. Örvendetes, hogy 8 gyerek (a legkisebb 3 éves) is volt velünk – igaz ebből 5 vendégként. Hősiesen gyalogoltak, ezúttal is gratulálunk nekik!

    7 órakor Gödöllőn volt a találkahely, de többen közvetlenül Markazra jöttek. Összesen 8 kocsival mentünk. A templom mögötti parkírozóból indultunk a zöld jelzésen. A temető után kicsit keresgélni kellett a továbbvezető utat, de a GPS ebben is nagy segítséget jelentett. Ez még egy-két helyen előfordult, de alapvetően jól jelzett a Z sáv, és a ZL jelzés is, amiken haladtunk. Folyamatosan emelkedő úton az első kis vízszintes placc a Cseresi-erdészház volt. Időnként kereszteztük az erdőgazdasági utat, melyen biciklisek izzadtak. Mielőtt kiértünk másodjára az útra, volt egy szederindákkal bőségesen ellátott szakasz is. Ez főleg a kis gyerekeknek okozott gondot, mert nekik nem csak a lábukat karcolta össze, hanem fejük búbjáig is elért.

    A Mária-képesfánál nagy pihenőt tartottunk, megebédeltünk. Mikor továbbindultunk a Hatra-patak.tetőn vezetett az út, hol fel, hol le. Az utat kisebb-nagyobb szikladarabok borították. A Hegyes-tető környékén már időnként lehetett látni a Markazi-víztárolót. Vár-bércen kitérőt tettünk a Markazi-vár romjaihoz. Sajnos a XIII. században épült vár állaga folyamatosan romlik, a kilátás viszont csodás innen. A vártól faluig vezető út jó egyharmada nem erdőben vezet, itt már nagyon meleg volt. Markazra érve felüdülést jelentett az első közkút hideg vize, majd a fagyaltozás.

    Felfrissülve még egy sétát tettünk a faluban. Először a melegvizű-tóhoz mentünk. Szépen kialakított parkban található a télen-nyáron 16 fokos vizű kis tó, melyben hatalmas pontyok, és koi pontyok is élnek. Szinte mindenki beáztatta elgyötört lábát a hűs vízben. Még egy látnivaló várt ránk Markazon. László Gyula István tojáspatkoló népi iparművész kiállítását néztük meg. Itt patkolt tojásokon kívül festetteket is láthattunk. A megbeszélt időponthoz képest túl későn érkeztünk oda, így  a gyerekek legnagyobb bánatára, már a patkolás bemutatására - sőt kipróbálására -  sajnos már nem maradt időnk.

 

Ha július, akkor éjszakai túra. Így megy ez már pár éve. Az is megszokott, hogy a túrát pincelátogatással fejezzük be. „Hála” a MÁV-nak, most nem ment minden rutinszerűen.

A találkozó Gödöllőn volt, a vasútállomásnál. Isaszegről 12-en indultunk (volna) vonattal a megbeszélt találkahelyre. Ekkor viszont vonat helyett egy közlemény érkezett a hangosbeszélőn. Ezek szerint a vonatok bizonytalan ideig nem közlekednek. Egy darabig vártunk türelmesen, aztán kifaggattuk az állomásfőnököt utazási kilátásainkról. Semmivel nem bíztatott, szerinte 20 perc és a végtelen között jöhet a vonatunk. Ezért úgy döntöttünk, hogy a nálunk és az állomáson leparkolt autókkal átmegyünk Gödöllőre. Ez némi utasszám-növekedést okozott a kocsikban, de nem volt mit tennünk. A csapat másik felével  így félóra késéssel, de találkoztunk. 22-en voltunk még úgy is, hogy pár bejelentkező nem jött el.

    A Honvéd-, és Repülőtéri úton hagytuk el Gödöllőt, sajnos végig aszfaltozott úton. A repülőtér hollétét csak pár lámpa sejttette. A Perőc-oldali gerincre felérve végre földútra értünk. Innen jó pár kilométert a Pest Megyei Piroson haladtunk, de előtte kis pihenőt engedélyeztünk magunknak. Nem volt sietős a dolgunk. A gerincen egy ideig alig változott a szint, aztán következett egy kis lejtő/emelkedő párosítás. A Magasfeszültséget elérve letértünk a pirosról, nem megvárva a P+ jelzést. Ez utóbbinak az a hátránya, hogy szinte mindig lehet találkozni kerítésen kívüli kutyákkal. Átvágtunk egy mezőn, de egy újabb kerítés mégis rákényszerített a P+ jelzésre. Szabadon lévő kutyák ezúttal sem maradtak el, de látva viszonylag nagy tömegünket, meghátráltak. A Malom-tavak felé folytattuk utunkat, átkeltünk a Rákos-patakon, majd a VI-os és a VII-es tó közti gáton kiértünk az isaszegi országútra.

    Nem sokat mentünk rajta, mert balra, a Gépgyár iparvágányára kanyarodtunk. Ezt a szombat délelőtt fehér papírral és egy kidobott uborkásüveggel megjelölt helyen elhagytuk. Betértünk az erdőbe, melyen nyílegyenesen mentünk tovább. A tavaszi sok csapadék meglátszott az aljnövényzeten és az elburjánzó nyár-, és bálványfa-cserjéken. A lámpák fényénél többször volt olyan érzése az embernek, hogy innen már nincs tovább, mert szinte falat alkottak ezek a bokrok. Ennek ellenére mindig volt valahol átjárható szakasz, nem is kellett bujkálni. Isteni volt viszont a selyemkóró illata. A Fenyves utcánál hagytuk el az erdőt, és hozzánk gyalogoltunk.

    Itt tagjaink által hozott süteményt, a szombat délelőtt kisütött friss töpörtyűt, zsíros kenyeret hagymával/paprikával ettünk, hozzá saját fehér-és vörösbort ittunk. A gyerekek pedig ribizli-szörpöt. Jól elbeszélgettünk a vonatindulásig.

    Nagy örömünkre a túra során három új taggal is bővült egyesületünk.