Május utolsó szombatján immár évek óta erdei környezetben bográcsolást tartunk. Így történt ez ebben az évben is napsütéses szép időben, 38 fő részvételével.

    9 órától gyülekeztünk Isaszegen, a Honvédsírokhoz vezető út mellett erdei pihenőhelyen. A főzési előkészítő munkák nagy részét otthon előre elvégeztük, így több idő maradt baráti csevelyre. Gyújtóst is otthonról vittünk, fát pedig kerestünk az erdőben. Szomorúan tapasztaltuk, hogy mások ezt nem így csinálják, hanem barbár módon az esőbeálló tetőzetét égetik el. Eljutunk-e valamikor kis hazánkban oda, hogy a sok munkával és pénzzel mindnyájunk hasznára létrehozott köztéri berendezéseket ne csak prédának tekintsék egyesek?

    Babgulyás volt a menü füstölt csülökkel és marhahússal. Ez hosszú főzést igényel, de – mint az várható volt - addig sem maradtunk éhen. Padlizsánkrém, mangalica szalonna, sütemények mind arra vártak, hogy bekebelezzük őket. Fél három után készült el az ebéd. Nagyon finomra sikeredett, repátázott is mindenki, hiszen Péter szíves invitálásának senki sem tudott ellenállni. Aki nem tudott eljönni, de bejelentkezett, annak „csomagoltunk”. A már szintén hagyományos edényborításról ezúttal Janika gondoskodott – szerencsére most csak a kifőzött kávék estek áldozatul.

    Ebéd után még kicsit cihelődtünk, koccintgattunk, aztán a társaság legnagyobb része sétára indult. Előbb egy mély horhosban haladtunk, majd kikapaszkodva az útra az isaszegi csatában elesett ismeretlen lengyel kapitány és Harsányi Bálint sírjánál, kicsit később pedig a Honvédsíroknál álltunk meg. Ezután elmentünk Isaszeg legmagasabb pontjához a Kálvária-hegyre, majd az dótorony felé vezető útról letérve úttalan-utakon haladva a Z jelzésnél kötöttünk ki. Innen visszaindultunk bázispontunkhoz. Még beszélgettünk egy darabig, aztán 7 óra felé hazamentünk.

 

Mint minden évben, így idén is négynapos túrára indultunk április végén. Az időjárás  egyáltalán nem a tavaszt idézte, inkább a nyár közepét. Ezúttal egy sokak által nem ismert, de annál kedvesebb tájra, a Zselicbe mentünk. Pont negyedszázadnyian.

Április 28. (szombat)



6 órakor találkoztunk Gödöllőn. Rövid létszámellenőrzés után indultunk is, nehogy kivárjuk a négynapos ünnep miatt várhatóan beinduló nagy forgalmat. Kerepesen csatlakozott hozzánk Piroska és Péter, majd a Keletinél a pesti lányok. Gond nélkül jó tempóban autóztunk Kaposvárig. Ott bevásároltunk négy napra egy nagy áruházban, majd Simonfára autóztunk.

Elfoglaltuk szállásunkat a Meteor turistaházban, ettünk egy kicsikét és indultunk első túránkra. Először Gálosfára mentünk, a volt vasútállomás mellett leparkíroztunk. Egy autóval elugortunk a kistótvárosi farmhoz, megkérdezni, hogy átengednek-e a lezárt területen. Szerencsénk volt, épp összefutottunk a tulajjal, aki készségesen megengedte azt. A dél-dunántúli kéken indultunk, az útról megcsodálhattuk Zselic lankáit és a mintafarmot. Egy kaptató után felértünk a gerincre, elhagytuk a kék jelzést és rátértünk a K körre. Párhuzamosan lefutó horhosok közt értünk a Csepegő-kőhöz, ami tulajdonképpen egy homokkő fal bővizű forrással. Vízszintes hasadékokban cseppkő is található. A forrás egyúttal a Kistótvárosi-patak indulópontja is. Emellett indultunk el az erdőben, majd a rétre ereszkedve – immár engedély birtokában – a farm területére értünk. Nagyon szép és kulturált farmon minden megtalálható volt: legelésző tehéncsorda, szép épületek, kis kápolna, tó. Nagyon tetszett mindenkinek. A gyalogtúra 12 km hosszú volt. Hazaútban még felmásztunk a 67-es út mellett lévő kilátóba.

Visszaérve Simonfára, megvacsoráztunk, beszélgettünk, míg bírtunk, de a korai kelés miatt fáradtak voltunk, és viszonylag hamar ágyainkba szállingóztunk.



Április 29. (vasárnap)



Reggeli után kocsival Terecsénybe mentünk. A focipálya mellett hagytuk autóinkat. A P négyszögön először kikapaszkodtunk a faluból, majd rátértünk a piros jelzésre. Árnyékos erdőben, a tavak feletti gerincen haladtunk, időnkénti rálátással a tófüzérre. Az Almamellék felöl érkező országút aszfaltját kis ideig koptattuk, majd a P+ jelzésen északi irány vettünk fel. A nap nagyon erősen sütött, pár km-en háborítatlanul sütötte koponyánkat. Az út balodalán egy forrás és egy szép pihenő is volt, itt megebédeltünk. Sasrétpusztán elég sok ember nyüzsgött, láttuk az épp induló erdei vasutat, egy szép kis tavat, a Biedermann-vadászkastélyt. Ezután választani lehetett a rövidebb P négyzet, vagy a hosszabb P+, K+ jelzésen való visszaút között. Az előbbit hárman választották. A hosszabb táv 17 km volt, a rövidebbnek tervezett - egy eltévedés miatt – kicsit hosszabb.

Visszaérve a turistaházba kis pihenő után vacsorafőzés, vacsora következett. Utána még majd’ mindenki lesétált a faluba, ahol trófea-kiállítás volt, meg focimeccs. Késő este tábortüzet gyújtottunk és jól elhülyéskedtünk mellette.



Április 30. (hétfő)

Reggeli után először Kaposvárra autóztunk, annak kaposszentjakabi részén megnéztük a Szentjakabi Bencés Apátság romjait. A XI. századból valók a templom romjai, majd a későbbi századokból a temetőkápolna és a kolostor maradványai. Felmentünk az ott lévő kilátóba, ahonnan jobbára csak az iparterületet, és egynéhány - érezhetően bűzős – tavat láttunk. Következő megállónk Kaposgyarmat volt. A cseppköves mésztufa-hasadék megközelítése az általam ismert út helyett csak kerülővel volt lehetséges egy odatelepült csoda-farm miatt. Mivel arra nem ismertem az utat, ezért előbb magam kutattam azt fel GPS segítségével, és csak azután indultunk el közösen. Maga a mésztufa fal, és a benne lapuló kis cseppköves barlangok megközelítése nem könnyű feladat. Előbb le kell ereszkedni meredeken a patakvölgybe, majd onnan bedőlt fákon, csúszós avaron felkapaszkodni a hasadékokhoz. A patakmedret követve értünk a farm kerítéséig, majd azt jobbról megkerülve értünk a faluba. Szépen gondozott parkban található egy kis horgásztó is.

Ropolypusztára menet Gálosfán megálltunk egy kocsmában bélyegezni (előző nap elfelejtettük), közben szomjunkat is oltottuk. Az erdészház közelében szép kilátást nyújtva egy pihenőhely van, ahol megebédeltünk.  Zselickisfaludot járva átláttunk a szomszédos Szilvásszentmártonra, amelynek sziluettjét egy tó tükrözte vissza. Szennára mentünk. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum megtekintése igazi élmény volt számunkra. De evvel még nem ért végett a nap, Kaposvárra autóztunk. A Fő út közelében leparkoltunk. Módszeresen kezdtük a látnivalókat sorra venni (katedrális, zsinagóga, városház, Kossuth-szobor), de aztán egy fagyizó eltérítette a társaságot a magas kultúrától. Úgy elment vele az idő, hogy már csak a visszaútra gondolhattunk. Közben azért láttunk két nagyszerű alkotást: Kaposvár festőjének, Rippl-Rónai Józsefnek szobrát, valamint a Tótágas szobrot. Este vacsora után kellemes nagy beszélgetésekkel múlattuk az időt.



Május 1. (kedd)



Reggeli után összepakoltunk, kitakarítottuk a házat. Cuccainkat egy szobába berakva ismét túrázni indultunk. A már ismert úton Ropolypuszta felé vettük az irányt. Egy farakodóban hagytuk a kocsikat, és elkezdtük a Zselic legösszefüggőbb erdőterületének bejárását. A piros, K+, majd a kék sáv jelzésen gyalogoltunk. Nem volt nehéz a terep, csak a Pölöskei-rétnél perzselő a nap, valamint a Kecske-hátra való felkapaszkodás jelentett kihívást. Visszaérve a kocsikhoz Mariann vezetésével felkerestük még egy Bíboros kosbor termőhelyet. (Mariannak korábban egy erdész és egy természetfotós mutatta meg azt a helyet.) A túra legvégén sokan lázas medvehagyma-begyűjtésbe kezdtek, ami abszolút nem jelentett problémát, hiszen elképesztő mennység volt belőle. A gyalogút hossza 11 km volt, plusz a kosborok felkeresése (oda-vissza kb. 2 km).

A turistaházhoz visszatérve összeszedtük cuccainkat, kajáltunk, valamint szétosztottuk azt a sok megmaradt ételt, amivel túlvásároltuk magunkat. Három óra körül indultunk haza, így sikerült megúszni a nagy csúcsforgalmat.



Gyönyörű négy napot töltöttünk együtt, azt hiszem sok túratársammal sikerült megszerettetnem a Zselic kedves dombjait, völgyeit, tavait.

 

Április 1-én kilencedik alkalommal rendezte meg teljesítménytúráját az Útvonalkövetők Klubja és az Isaszegi Természetbarát Klub. Az időjárás a kelleténél kicsit hűvösebb, de még inkább szelesebb volt. Ez meglátszott az indulók létszámán is, összesen „csak” 375-en indultak. A „csak” nem lekicsinylés, inkább az előző évhez képest gyenge. Lehet, hogy akkor voltunk túlkényeztetve?!

    Az emléktúrát idén nagyszabású útfestési, karbantartási munkák előzték meg részben tervezetten, részben kényszerből. A 30 és 45 km-es táv Z+ jelzését március 15-én 20 lelkes tagunk közreműködésével alakítottuk ki.  Isaszegen a meglévő piros és zöld jelzések egy részét az erdővel együtt kiirtották, ezt 30-án négyen (Mariann, H Ági, Sanyi és én) próbáltuk helyrehozni. Zoli szombati bejárásán tapasztalta, hogy a péceli Vár-hegyen is kivágtak egy erdőrészt (a Z háromszöggel együtt). A PMP Bajtemetés-környéki részén - egy frekventált helyen lévő fa kidőlése miatt – szintén fel kellett újítanunk. Mindkét helyen ezt megtettük még aznap délután, ahol másképp nem ment, ott szalagozással.

    A rajt 6 órakor nyitott és a különböző távok függvényében 11:30-ig tartott nyitva. Pár versenyző a vállaltnál korábban befejezte a túrát, ők a péceli vasútállomáson kiszálltak. Mégse maradtak oklevél és kitűző nélkül, mert a 30 km-es távon indulók megkapták a 15 km-esnek járó elismerést, a 45-ösök pedig a 30-asokét.

    Úgy érzem, ebben az évben hibátlanul működött a számítógépes regisztráció és kiértékelés. Már a beérkezés pillanatában mindenki tudhatta, a már befutottak közül hányadikként teljesítette a vállalt távot.

Ezért itt csak az elsőket emeljük ki:

15 km-en Notter Krisztián 1 óra 38 perc,

30 km-en Nagy István és Kánási Tamás 3 óra 16 perc,

45 km-en Hantosi Zsolt 6 óra 10 perc.

    Köszönjük Isaszeg Város Önkormányzata, Csányi Szőrme Kft, Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Köre, Fincsi 2000 Bt., és nem utolsósorban az Útvonalkövetők Klubja 4, valamint az ITK 30 tagjának túrához nyújtott segítségét.

    Minden résztvevőnek köszönjük, hogy megtisztelte rendezvényüket. Reméljük, abbéli erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, hogy mindenki jól érezze magát. Várunk/visszavárunk mindenkit jövőre is!

 

Március 3-án, szombaton ragyogóan tiszta időben majdnem rekordszámú résztvevővel (35 fő, benne négy vendégtúrázó) egy igazi kalandtúrán vettünk részt. A cél a Honti-szakadék volt. Életkor szerint a 6 évestől a - ki akarja tudni hány évesig - minden korosztály képviselte magát. Környékünk szinte összes településéről Gödöllőre futottunk össze reggeli találkozóra. 8 óra előtt pár perccel indultunk 8 kocsival. Útközben előbb Blahán felvettük Babit, majd Margót Szadán, végül Ágit, Évát Jutit Vácon. Ők oda vonattal érkeztek. A most gyér forgalmú 2-es úton könnyűszerrel Hont szélén lévő parkírozóban teremtünk. Előbb gyorsan megkerestem a szakadék bejáratát (ehhez meg kell kerülni a motelt), majd - visszaérve a többiekhez -, máris indultunk.

    A szakadék bejáratánál a Duna-Ipoly Nemzeti Park helyezett el ismertető táblát. Ebből megtudhattuk, hogy a bejárandó területen 20 millió évvel tenger hullámzott, az abban lévő csigák, kagylók, korallok elmeszesedett váza alkotja a szakadék alsó részét, feljebb pedig a kemény, meszes, palaszerűen elváló anyag a vízesések lépcsőit. A patak teljesen be volt fagyva, csak az első kis vízesésnél látszott ki a folyó víz. Ez az út elején nagyban könnyítette az előrejutást. Változott a helyzet, mikor elértük az első nagyobb vízesést, mely kb. 2-2,5 m magas volt. A jégen természetesen kellő felszerelés hiányában nem tudtunk felmászni, a jégfal szélén pedig az imént említett, könnyen málló anyag tette lehetetlenné a feljutást. De nem azért vagyunk mi egy jó összeszokott, segítőkész csapat, hogy ne oldanánk meg a lehetetlent. Pár petrencerudat kerítve, főleg a fiuk testi erejét kihasználva mindenkit sikerült, feltolni/-húzni/-szuszakolni.

    Az első vízesés leküzdése után pihenésképpen egy darabig „csak” a patak jegén csúszkáltunk. A második nagyobb vízesésre való feljutást segítette egy nagyobb, vízbe fagyott fa, valamint a már kialakulóban lévő jégmászó rutinunk. Itt legjobban a két lenyújtott fán való felhúzódzkodás vált be. A harmadik vízesés közepén már folyt a víz, a két szélén viszont stabil jég volt. Jobb oldalon egy vastag fán lehetett pár centinként újabb ülőpozíciót felvéve feljutni, a bal oldalon pedig egy kidőlt fa ágaiba kapaszkodva.

    Ezután már újabb nagyobb esések (mármint vízesések) nem voltak a mederben, egy darabig inkább már a megolvadt víz kikerülése jelentett akadályt. Ezt követően rengeteg bedőlt fa tette változatossá a terepet. A nap mindvégig besütött a völgybe. Kikapaszkodva a mederből kicsit megpihentünk, majd nyugat felé haladva megkerestük a kék kereszt jelzést.

    Azt hittük, innen már minden kényelmes lesz, de a kocsiutat fakitermelő gépek úgy „felszántották”, hogy csak sártól többszörösére dagadó cipőben lehetett rajta menni. Szerencsére nemsokára vége lett a sáros útnak. Folyamatosan 200 m szintemelkedést küzdöttünk le. Egy balkanyarnál bevártunk mindenkit. A nagy kurflit leíró jelzett utat elhagytuk, de nem a rövidítés miatt, hanem mert megint sártenger-kocsiúton vezetett az. Be is jött volna a taktika, ha – az immár kék jelzésű – út elérése előtt bele nem futottunk volna egy rettentően sűrű, csipkebokorral, szederrel fűszerezett cserjésbe. Vadcsapáson próbáltunk rajta áthatolni, de úgy látszik, ezt az utat mélynövésű vadak járják, mert minket nagyon megtéptek a „szúrosok”.

    Innen kényelmesebb úton haladtunk a Jelencen szinte vízszintesen. Helyenként szép kilátásban volt részünk. A zöld jelzésre átnyergelve kezdtünk lefelé menni. Előbb Ipolyságra, majd Hontra és az Ipolyra láttunk rá. Volt alkalmunk a Honti-szakadékba – immár felülről is – bepillantani.

    Kocsikba ültünk és a közeli Csitárimajorba hajtottunk. Először egy lámafarmot néztünk meg, majd a „Kutyikához” mentünk. A csodatevő kút titulust kiérdemlő forrás a kápolnával, a Juhász fiú szobrával, kőkereszttel együtt bekerített, rendezett helyen található. Ittunk a kút vizéből, majd elmentünk a Szondi alagúthoz, mely állítólag Drégelyvárba vezet. Mindenesetre egy darabig be lehet rajta menni, aztán keresztben egy másik járat is van. Túránk befejezéseképp még elmentünk a Kútbereki víztározóhoz. A gátra felkapaszkodva szomorúan tapasztalhattuk, hogy a mederben csak igen módjával van víz. Így aztán visszafordultuk, kocsiba ültünk és hazajöttünk.

    Azt hiszem mindenkinek nagy élményt jelentett ez a kalandos út, amely valójában csak 10 km-es volt, de nehézsége miatt ennél jóval többnek tűnt.