Imádunk túrázni, de a „változatosság gyönyörködtet” szólás igazolására időnként másfajta szórakozást is művelünk. Ilyen a minden évben megtartott ITK-majális is. Többen voltunk (41 fő), mint egy átlagos nézőszámú magyar focimeccsen.    A szombati majálist megelőzte egy szerdai útvonal-bejárás, melynek során 4 db ugratót is találtunk, melyet az erdőnyűvő crossmotorosok építettek. A legborzasztóbb az, hogy az ugrató megépítéséhez szétszedték az esőbeálló tetejét is. Mindezt védett tájvédelmi körzetben! Az erdei pihenőnél tapasztaltak sem vetnek jó fényt kis hazánkra. Marival összeszedett szemetet rásóztuk Sanyiékra, akiknek 120 literes kukája teljesen megtelt avval. Ezenkívül még egyszer visszamentünk Sanyival, hogy az üvegcserepeket összeszedjük egy vödörbe. Az is megtelt teljesen. Mi, akik szeretjük a természetet, sohasem fogjuk megérteni ezeket az embereknek álcázott barbár szemetelőket, vandálokat. Félek, hogy az általunk teremtett rend nem lesz hosszú életű, hiszen pl. ugyanazon erdei pihenő alsó részén lévő másik csapat is simán otthagyott egy zsák szemetet – ők legalább összegyűjtötték. De vajon mit gondolnak, kinek lenne a kötelessége, hogy elszállítsa onnan? Kár, hogy nem láttuk az otthagyott zsákot mikor elmentek, mert biztosan szóvá tettük volna. Sajnos ilyen dolgok beárnyékolják a majálisi hangulatot. Hogy egy jó hírt is mondjak, a Pilisi Parkerdő munkatársai a héten a Honvédsírokhoz vezető út mellett lévő esőbeállókat felújították, lefestették. Köszönjük nekik, és reménykedünk, hogy sokáig fog rendeltetésének megfelelő funkciót ellátni.

    Magára a bográcsolásra 9 órától gyülekeztünk. Mivel előző éjszaka hatalmas eső volt, vittünk száraz, felaprított fát a begyújtáshoz. Most csülökpörköltöt főztünk 15 kg első-, és hátsó csülökből. Előző nap előkészítettük a húst, felkockáztuk, lefejtettük a csülök bőrét és a zsirosát. A zsíros részt ledaráltuk és kisütöttük otthon, ezeket készen kivittük szombaton. Kinn már nem sok dolog akadt, maradt idő bőven beszélgetésre. Kívánságra egy másik bográcsban krumplit is főztünk. Bő három óra így is kellett, míg elkészült a csülök. Azért senki se unatkozott, ha netán pedig megéhezett, talált magának százféle harapnivalót, süteményt. Fél kettőkor megebédeltünk, borozgattunk, sziesztáztunk.

    Három óra után indultunk, hogy kicsit lejárjuk a bőséges ebédet. A Szobor-hegyet kerültük meg, majd a piros jelzésen a Honvédsírokhoz jutottunk. Itt kicsit elidéztünk, majd egy mély horhoson keresztül értünk vissza bográcsolóhelyünkre. Hat óra felé szedelőzködni kezdtünk, rendet csináltunk magunk után, majd hazafelé indultunk. Azt hiszem ez a nap is jól sikerült. 

 

Szokásos tavaszi négynapos túránk célpontja ezúttal a Szekszárdi-dombság volt. Tizennyolcan – a megszokottnál kevesebben - jöttek el, pedig a táj és az idő csodálatos volt (bár a pénteki 34 fok áprilisban kicsit soknak tűnt).

    04.25. Csütörtök

Isaszegen találkoztunk 6:15-kor, további utasokat a péceli vasútállomáson vettünk fel, a negyedik kocsival és utasaival pedig Kiskunlacháza után találkoztunk egy pihenőben. Az 51-es út után a 6-oson haladva értük el a Sötétvölgyi-tavat, ahol felkanyarodtunk Sötétvölgybe. Jól haladtunk, 9 órára ott is voltunk. Egy szép rét elején letettük a kocsikat, az ott lévő padoknál, asztaloknál megreggeliztünk.

Ezután indultunk túránkra együtt a Dél-Dunántúli Kéktúra (DDK) útvonalán, egy futóúton, valamint egy darabig a Sötétvölgyi-tanösvényen. Ez utóbbin a táblák példaértékűen jó állapotban voltak – meg úgy általában minden erdei „műtárgy”. Átkeltünk a Fekete-hídon és nemsokára a Fekete-kút jóízű vizét kóstolhattuk. Tovább haladtunk a futóúton, de az egyre inkább eltért a nekünk jó iránytól, ezért egy horhos mentén visszatértünk a korábban elhagyott útra. Most már jelzetlen úton, de jó irányban haladva ismét a DDK-t – de most a Grábóci erdészlak felöl jövőt - értük el. A S, K+ jelzés után megint a kéken mentünk egészen Sötétvölgyig, a kocsikig. 10 km-t gyalogoltunk.

Kocsiba ülve Kakasdra mentünk. Ott nagy örömünkre összefutottunk a Faluház gondnoknőjével, aki lelkesen bemutatta nekünk a sváb-, és székely-tornyot, a festett kazettás nagytermet, házasságkötő termet, az őt bukovinai falut jelképező székelykaput. Kulturális feltöltődés után engedtünk a csábításnak és jól befagylatoztunk. Bonyhádon még bevásároltunk, aztán Szálkára hajtottunk. Elfoglaltuk szállásunkat, közös vacsorát készítettünk, majd lesétáltunk még a tóhoz és a falu központjába.

    04.26. Péntek

Reggeli után kocsival Szekszárdra mentünk, de közben megálltunk megnézni a gyönyörűen felújított Mausz-kápolnát, és a mellőle nyíló csodás panorámát. Gyalogtúránk családi házak és présházak vegyes övezetében haladt a Bartina és Felsőváros nevezetű városrészen. Egy kiszélesedő térre érve balra a domb tetején megláttuk a Remete-kápolnát. A kapu nyitva volt, bementünk. Látványos, széles lépcsősor vezet fel a műemlék kápolnához, melyben felújítási munkák folynak. Szerencsére megengedték, hogy ennek ellenére megnézhessük. A kálvária restaurálása is most folyik.

Szőlőbirtokok között emelkedett az út. Négy km megtétele után értünk a látványos Szarvas-szurdikba, Ezt követően egy kis pihenőt tartottunk. Továbbindulva kb. másfél km után elhagytuk a DDK-t, és piros jelzésen mentünk tovább. Ez az út erősen déli irányba haladt, ezért egy hegygerincen átvágva előbb jelzetlen kocsiúton, majd a S jelzés után a már kelet felé tartó pirosra értünk. Ennek örömére megebédeltünk. Innen az út sokáig lejtett, emelkedni csak akkor kezdett, amikor a szekszárdi Kálváriához kapaszkodtunk fel. A kilátóból be lehet látni szinte az egész várost és a szőlőterületek nagy részét is. Legyalogoltunk a belvárosba, ahol hatalmas felújítási munkák vannak, megközelíthetetlen a Béla király tér, a volt Vármegyeháza. A Garay tér viszont rendezett sétálóhely. Egy fagyit benyaltunk a nagy melegben (a Széchényi úton lévő digitális kijelző 34 fokot mutatott). A Prométheusz-parkig együtt mentünk, az innen 800 m-re lévő vasútállomáshoz csak azok jöttek, akik a DDK-t is járják. Visszamenve a kocsikhoz, még a Babits-múzeumot szerettük volna megnézni, de az sajnos időközben bezárt. Hazafelé még megálltunk vásárolni az esti grillezéshez. Aki a vasútállomásnál is volt, majdnem 20 km-t gyalogolt.

    04.27. Szombat

Reggeli után kocsival túránk kezdőpontjára, Kismórágyra mentünk. A vasútállomás mellől, a kőfejtőtől indultunk. Mintegy 100 méter szintemelkedéssel le is tudtuk az első hegyet. Lefelé menet előttünk állt a völgyben megbújó Mórágy. Látni, hogy az utóbbi években sokat költöttek támfalak építésével, vízfolyások mederbe terelésével a vízbetörések, löszfal-omlások elkerülésére. Bélyegeztünk a kocsmában, majd továbbmentük. Pár szép ház mellett elhaladva a geológiai bemutatóhelyre érkeztünk. Ez Magyarország egyik legrégibb kőzete, Mórágyi-rög néven vált ismertté. Valaha itt bányászták az ország egyik leghíresebb kövét, a mórágyi gránitot.

A falu után újabb kis hegy következett, majd annak túloldalán átmentünk a Lajvér-patak hídján. A Henrik-forrásnál megpihentünk volna, ha el nem üldöznek a szúnyogok. Még egy emelkedő és Bátaapátiba értünk. Elhaladtunk az Apponyi-kúria mellett, és az udvarára is bemerészkedtünk, ahol épp esküvői fotók készültek. A bélyegzőhely zárva volt, ezért igazolandó, hogy ott jártunk csoportképet csináltunk a Polgármesteri Hivatal előtt. Azt még nem tudtuk, hogy erre nem lesz szükség. A falu szélén lévő körforgalom után megebédeltünk. Utána – ahol lehetett – nem az országúton bandukoltunk, hanem a mellette lévő réten. Mikor megint az országút közelébe értünk, megállt először mellettünk egy nagykeres fagyisautó. Ő mondta, mindjárt jön a kisker is. Az történt ugyanis, hogy híre ment annak a faluban, hogy egy bezárt fagyizó előtt toporogtunk. Az élelmes vállalkozó utánunk jött furgonjával. Nem bánta meg, mert a nagy melegben nagy pusztítást végeztünk a készletében. Mondtuk neki, hogy nem tudtunk bélyegezni, ezért visszaugrott a faluba a bélyegzőért. A forduló után volt aki még mindig tudott fagyit enni. Ilyen kis kaland után – továbbra is kerülve az országutat – visszaértünk a kocsikhoz. Mielőtt hazaindultunk, fát gyűjtöttünk, mert az esti vacsorát bográcsban képzeltük el. 14,2 km-t gyalogoltunk ezen a napon.

Szálkára érve még lesétáltunk a tóhoz, mert horgászverseny miatt nagy nyüzsgés volt ott. Vettünk a vacsorához szekszárdi bort is.

    04.28. Vasárnap

Ezen a napon háztól-házig tartott a túra, lévén az utcánkban haladt a DDK. Szép házak között vezetett ki a faluból az út. Emelkedő úton, Szálka után egy km-re faképnél hagytuk a kék sáv jelzést, és áttértünk a K+ jelzésre. A Szálka-hegy után szinte vízszintesen haladt az út. A Füzes-árok felé vezető K négyszög jelzést csak GPS segítségével találtuk meg. Kényelmes, szinte sétaúton értünk a szebb napokat látott Grábóci erdészlakhoz. Innen ismét emelkedni kezdett az út. A dombtetőn fogyasztottuk el jutalomebédünket.  Nagyon kényelmes, hatalmas legelőkkel tarkított úton értünk be Grábócra. Keresgéltük a bélyegzőhelyet, míg el nem értünk a Szerb ortodox templomot és kolostort. Ott kiderült, hogy csak TKM-bélyegzőjük van, de mi beértük azzal is. A templomi ismertetőt egy igen jó humorérzékkel megáldott apáca tartotta mindnyájunk nagy örömére. Élvezet volt őt hallgatni. Grábócot elhagyva egy szép kilátást is biztosító árnyas réten kicsit megpihentünk. Egy széles kocsiúton értünk vissza Szálkára, szálláshelyünkre. A mai gyalogtúra-adag 14,5 km. volt.

Összepakoltunk, megettük, illetve szétosztottuk a maradék – szerencsére nem túl sok - kaját. Kényelmes tempóban utaztunk hazafelé, Kiskunlacházáig együtt mind a négy kocsi. Ott elváltunk a Pest felé igyekvő autótól, de kerek 20 m után már meg is álltunk egy fagyizónál. Utána már tényleg hazajöttünk.

 

2013-ban három darab háromnapos kéktúrát tartunk. Az elsőt március utolsó harmadában, tavaszi napsütésben terveztem be. A tavasz helyett még tél várt ránk a Bakonyban, de így is elégedetten jöttünk haza, miután 53-al csökkent a hátralévő kilométerek száma. 15-en vágtunk neki a túrának.

    Március 22. (péntek)

Gödöllőről, Isaszegről vonattal utaztunk előbb a Keletibe, majd metróval a Délibe, utána megint vonattal Ajkára. Hogy ne legyen minden ilyen egyszerű, a hatvani vonat késett, és csak nagy sietve értük el a szombathelyi gyorsot. Ajkán átgyalogoltunk a busz pályaudvarra, és onnan Úrkútra mentünk. Ott először bélyegeztünk a Kéktúra bisztróban, majd irány a Csárdahegyi őskarszt. Az 1920-as években mangánércet bányásztak itt kézi erővel. Ekkor került napvilágra a trópusi őskarszt. Az igen látványos őskarszt bejárása nem jelent fáradtságot, érdemes a lépcsőkön lemenni a mélybe, és fenn is körbejárni azt. Továbbindulva hamarosan válaszúthoz értünk. Az ajánlatban szerepelt a könnyebben járható, de talán nem olyan látványos kéktúra útvonal, és egy végig erdőben vezető tanösvény sok ismertető táblával. A többség az utóbbira szavazott. Ha tudtuk volna, hogy fanyűvők több helyen járhatatlanná teszik az utat, valamint azt, hogy az ismeretterjesztő táblák fele kidöntve a földön hever... Erősen fújt a szél, de hó csak foltokban egy-egy mélyebb völgyben volt. Városlőd határába érve elhaladtunk a kalandpark mellett, átmentünk a vasúti aluljárón, majd jobbra fordulva hamarosan a vasútállomásnál voltunk, ami egyben kéktúra igazolóhely is. Elfoglaltuk szállásunkat, este finom pörköltet ettünk krumplival, utána beszélgettünk lefekvésig. 10,6 km-t gyalogoltunk ezen a napon.

    Március 23. (szombat)

Reggeli után indultunk tovább. A Tarna-patak mellett vezetett utunk, majd azon átkelve elértük a templomot, és a mellette lévő – Bajorországban szokásos – Mesterségek fáját. Vásároltunk a közeli boltban, majd indultunk tovább Csehbánya irányába. A vasúti aluljáró után balra elhagytuk az aszfaltutat. Széles mező szélén emelkedett az út, majd közel a dombtetőhöz ismét balra fordulva betértünk az erdőbe. Nemsokára elértük a Tarna-patakot, melyen sikerült száraz lábbal átkelni. Kereszteztük még a Vámos-patakot is, majd egy látszólag feleslegesen megtett nagy kurfli után a Vámos-patak mellett, a volt kisvasúti pályán haladtunk északi irányban. A keresztező volt bauxit szállítóút előtt volt egy esőbeálló és pihenő, ahol megebédeltünk. Egy erdészház, a mellette lévő szép kis befagyott tó után Németbányáig jó darabig aszfaltúton mentünk. Németbányán bélyegeztünk füzetünkbe. További utunkon délről megkerültük a Pápavárat. Innen megint aszfaltúton voltunk kénytelenek araszolni. Bakonybélbélbe érve átkeltünk a Gerence-patak hídján és hamarosan szálláshelyünkre értünk. Este vacsoráztunk szálláshelyünk éttermében. Napi gyalogtáv: 21,7 km.

    Március 24. (vasárnap)

Összepakolás és reggeli után, 8 óra előtt pár perccel folytattuk utunkat, de már csak tizen. Volt aki így is tervezte, volt akinek a térde fájt, másnak nagyon feltörte lábát a cipője. Kicsit szállingózott a hó, de talán összesen fél centit esett. Hamarosan elhagytuk a falut és az Öreg-séd partján haladó aszfaltúton poroszkáltunk. A Barátok útja nevezetű mély horhos mellett meglehetősen meredeken vezetett a kék jelzés. Egy erdészeti utat időnként keresztezve jutottunk egyre feljebb. Sajnos több helyen a faritkítás során levágott gallyakat módszeresen a turistaútra hordták ki, megnehezítve rajta a haladást. Már csak 50 méter szintemelkedés volt hátra Kőris-hegy csúcsáig, mikor az utolsó előtti szerpentin levágásakor - rövid távon - igazi sziklás meredélyt kellett legyőznünk. A radarállomásnál bélyegeztünk, majd tovább mentünk a kilátóhoz. Csak páran kapaszkodtunk fel rá, mert ott fenn elég erős szél fújt, és a kilátás se volt páratlan. Nem sokat időztünk a csúcson, indultunk lefelé összetöpörödött, már eléggé jól kijárt 10 centis hóban. Kisszépalmapusztán fár falat erejéig megálltunk. Kényelmes úton folyamatosan lefelé haladva előbb Kisszépalma üdülőterületre, majd Borzavárra jutottunk. Szerencsére még épp nyitva találtuk a kocsmát, ahol bélyegeznünk kellett. A falu végén elhagytuk az országutat és kissé emelkedő úton, elhagyott mészégetők mellett a Pintér-hegy oldalában haladtunk. Egy kis patakkal kettészelt réten ebédeltünk. Még egy emelkedő következett, aztán már több nem volt az út végéig. Zircre a Pintér-hegyi Parkerdő mellett értünk be. Túl jól haladtunk, így még rengeteg időnk volt a vonatindulásig – persze úgy, hogy csak öt óránként indul az vasárnap Veszprém felé. Busszal próbálkoztunk, de az se jött be, így kigyalogoltunk a vasútállomásra. 2 és fél óránk volt még. Szerencsére hírét vettük egy közeli cukrászdának, és Éva kivételével – aki önfeláldozóan vállalta az őrző-védő feladatokat hátizsákjaink mellett – átvonultunk oda. Finom süteményekkel kényeztettük magunkat. A vonatozás már nem volt ilyen sikertörténet, mert a mindegyik késett (a szombathelyi gyors 20 percet, ezáltal alig értük el a Keletiben vonatunkat). Ezen a napon 20,7 km-t gyalogoltunk.

A felvételeket Dalmi Éva (D.É.) és jómagam készítettük.

 

02.09-én, szombaton kellemes téli időben túráztunk a Budai-hegység északi oldalán. A pár centis hó téliessé varázsolta a tájat, különösen pedig nem nehezítette meg a haladást – leszámítva pár sziklás, meredek útszakaszt. A húszfős csapat nagy része Gödöllőn gyülekezett, majd kocsikkal az M0-ás igénybevételével Solymárra autóztak. A többiek kocsival, vagy vonattal közvetlenül a solymári vasútállomásra jöttek. Az időzítés tökéletesre sikeredett, épp kiszálltunk kocsijainkból, mikor befutott Pest felől a vonat. Ezek után már csak az indulás volt hátra, ami 9 óra után pár perccel meg is történt.

    A Z négyszög jelzésen indultunk, rövid idő alatt elhagytuk a házakat, majd a Mátyás-dombot északról megkerülve a Paprikás patak mellett értük el a Z jelzést. Kis kitérővel felmásztunk a Szarka-várhoz. Sajnos a téli hónapokban nem látogatható, be kellett érnünk a kapun való bekukucskálással. Ezután visszatértünk jelzésünkre. Enyhén emelkedő úton értünk fel a Alsó-Patak-hegy szédítően magas 216 m-es csúcsára. Mielőtt az erdőbe bekanyarodtunk, szép kilátás nyílt a szemben lévő Fehér-hegyre, távolabb pedig a Kevélyekre. Kellemes erdei utakon alig emelkedve értük el az Országos Kéktúra Csúcs-hegyet kerülgető szakaszát. (Alig több mint egy éve jártunk mi is rajta Hűvösvögyből indulva.)

    Az út innen erősebben emelkedett addig, míg el nem értük a S jelzést. Ígértem a többieknek, hogy itt fogunk reggelizni, de a terep nem volt alkalmas rá. Megegyeztünk, hogy az innen 1 km-re lévő Kötők padjánál tesszük ezt meg. Nos, az erősen sziklás szakaszon nem volt semmiféle – térképen is jelzett – ülőalkalmasság. Itt nagyon óvatosan kell haladni, szerencsére (de inkább az összeszokottságból fakadó tudatosságból) mindenki figyelt a másikra, segítettük egymást). Egy magányos sziklánál balra kanyarodtunk, és rövid, de meglehetősen meredek úton felértünk a gerincre. Itt előbb balra indultunk, hogy felkeressük a közelben lévő kilátóhelyet.

    Ezt követően egy nagy fenyőfa hómentes „árnyékában” tényleg megreggeliztünk. Továbbindulva a XI. stációnál csatlakoztunk a Kálváriára vezető úthoz. A Kálváriánál elidőztünk egy kicsit, mert nagyon szép volt a kilátás a Hármashatár-hegy irányába. A Kálvária-hegyről való lejtmenet nagy óvatosságot igényelt, mert a hó alatti szikladarabokról kiszámíthatatlanul csúszkáltunk le. Csak egy rövid szakasz volt sziklás, utána már szerpentinezve viszonylag könnyen le lehetett jönni a hegyoldalban, de volt aki a szerpentinezés helyett a hátramenet (rák)-módszert választotta. A lejtő után könnyű sétaúton értünk a Paprikás-patak völgyébe. Itt választani lehetett a rövidebb és hosszabb út között.

    Aki a hosszabb utat választotta, az az igen szép Alsó-Jegenye-völgyön haladt tovább. A kényelmes turistaút szép hidakon sokszor keresztezte a patakot. Utunk mellett található a szépen kiépített Rózsika-forrás - vize sajnos nem iható. Egy vízesés mellett is elhaladtunk. Látványos volt, ahogy a szétfröccsenő víz ráfagyott a közeli ágakra. Kiértünk a solymári országútra, azon haladva a hegytetőn megtaláltuk a pici Anna-kápolnát. A házakat elhagyva út nélküli horhosokon értünk vissza a Paprikás-patak völgyébe, majd a Z+ és a Z jelzésen mentünk vissza a vasútállomáshoz.

    Az út 15 km hosszú volt, bár a csúszkálások miatt többnek tűnt. Miután a GPS-em aksija a bekapcsolás pillanatában feladta a küzdelmet, az útvonalat utólag otthon rajzoltam meg.