A kánikulai meleg beharangozása ellenére 25 elszánt turista jött el a Pilisszentkeresztről induló körútra, miközben megmásztuk Dobogókőt is. Szerencsére a jósoltnál (a tűző nap erejét csökkentő délelőtti felhők miatt) sokkal kellemesebb időben teljesítettük a 17,5 km-t.

    Isaszegről, Gödöllőről, Zsámbokról, Pestről, Szentendréről jöttünk el a túrára. 8 órakor a pomázi HÉV-állomáson teljessé vált a mezőny. A kocsikat letettük Pilisszentkereszten, és a S+ jelzésen indultunk. Kisebb emelkedő végén felértünk a Szent-kúthoz. Többen megkóstolták a forrás hűs vizét. Húzósabb emelkedő következett, melynek végén a Morgón rácsatlakoztunk a S sáv jelzésre. Szinte vízszintes úton haladtunk kb. 4 km-t, és értünk a Lom-hegyi nyeregbe. A Tölgyikreknél elment a S jelzés, a pirosan folytattuk utunkat.

    A Sikárosi-réten ideiglenesen kettévált a csapat, mert azon kéktúrázók, akik még nem jártak az erdészháznál, arra tettek egy kerülőt. Ők a K+ jelzésen jöttek vissza, mi a rét É-i végén vártuk meg őket. Már jó pár éve módosított útvonalon halad az OKT, mi is ezen mentünk. A Király-völgy könnyű terepnek bizonyult. A Király-kút szárazon ásítozott. A rendesebb emelkedő itt kezdődött és tartott addig a pontig, ahol elértük az OKT eredeti nyomvonalát. Innen a Kerek-bükköt megkerülve máris Dobogókőn, a sípályánál voltunk.

    A hosszúra nyúlt Dobogókőn végiggyalogolva a parkírozó mellett álltunk meg ebédelni, folyadékkészletünket feltölteni. Felmentünk a kilátóhoz, megcsodáltuk a Dunakanyar belátható szakaszát. A Turistamúzeum sajnos zárva volt (miért éppen egy forgalmas hétvégei napon?), pedig többen meg szerették volna nézni.

    A kék jelzésen indultunk lefelé, de Kanyargós-pataknál elhagytuk azt, és a K kereszten folytattuk utunkat. Igazán szép volt ez a szakasz, kellemes légmozgás is támadt időnként. Már csak az országút közelébe érve lett melegebb. Nem akartunk a forgalmas országút szélén vezetett K+ jelzésen menni, ezért egy jelzés nélküli, de jól követhető úton átvágtunk a P jelzésig, és azon értünk be Pilisszentkeresztre.

 

Kétnapos túránkat Kékestetőről, a Szanatórium mellől indítottuk, Mátrabércen, a Keleti-Mátrán keresztül értünk Sirokra, innen másnap jutottunk el Szarvaskőre (a hol Mátrához, hol Bükkhöz sorolt) dombvidéken keresztül.

    Reggel hat órai vonatindulással, gödöllői, vámosgyörki átszállással jutottunk el Gyöngyösre, ahol átsétáltunk a buszmegállóba. Onnan indult az a busz, melyen pesti túratársaink is érkeztek, így már együtt mentünk fel Kékestetőre. A Szanatórium mellett volt a busz végállomása, egyben nekünk bélyegzőhelyünk is. Miután a dokumentálás sikeresen megtörtént, elindultunk Első állomásunk a kékestetői csúcskő volt. Körbenézve láthattuk a TV-tornyot és a hatvanas évek elején épült andezit-kilátót.

    Nagyon kellemes időben, még inkább kissé hűvösben kezdtük az ereszkedést. Előbb a tévétorony kerítése mellett haladtunk idős bükkösben. Elsőnek a Szent Erzsébet-kereszt, és a mellőle nyíló nagyszerű kilátás késztetett megállásra. Különösen alakú sziklák mellett elhaladva értünk Sas-kőhöz. Itt található egy emlékmű is, mely az első világháborúban elesett turisták emlékére készült. Továbbhaladva Disznó-kőről volt páratlan kilátás a Parádi-medencére. Bélyegeztünk a Hármashatárnál, később pedig a Nagy-Szár-hegyről a Tarjánka-völgybe lelátva nosztalgiázhattunk, hogy már ott is jártunk. Megmásztuk az Oroszlánvárat, ami nem is jelentett olyan nagy kihívást, inkább a lejtmenet volt veszélyesebb, nem csak a meredeksége, hanem a csúszóssága miatt is. A Domoszlói-kapunál is jártunk tavaly, de akkor nem a kéken mentünk a Kis-Zúgó-hegy felé. Ami viszont közös volt avval az úttal, az az volt, hogy a Szederjes-tetőre még mindig meredek úton lehet feljutni. A Jóidő-kút nagyon szerényen csordogált, de finom és jó hideg volt a vize. A Cseresznyés-tetőn át jutottunk Gazos-kőre, ahonnan beláthattuk Recsket, a Búzás-völgyi-tavat, sőt még a távolabbi falvakat is. A legkedvesebb látnivaló mégis az először meglátott Sirok és a felette trónoló vár volt – annak ellenére, hogy még légvonalban is öt kilométerre volt. Még egy-két kisebb tetőre kellett felkapaszkodni, de visszavonhatatlanul elkezdtünk ereszkedni. A volt siroki vasútállomáson bélyegeztünk füzetünkbe, aztán egy előre bejárt úton, a Parádi-Tarna hídja után mezőkön, egy rozoga hídon átkelve a falu szélére értünk. Míg én visszamentem két lemaradt lányért, egy kedves helyi lakó meghívta a társaság többi részét egy pohár borra, pálinkára.

    Majd’ 23 km-t megtéve elértünk szállásunkra a Motelhez. Megbeszéltük a szomszédos étteremben, mikor megyünk vacsorázni. Az ételsort a bejárás során kapott étlapról már előre lebeszéltem, így semmi meglepetést nem okozhattunk. Elfoglaltuk szobáinkat, gyors zuhanyozás, és a szállásdíj kifizetése után máris mentünk vacsorázni. Finom étkeket kaptunk, a felénk megszokottnál olcsóbban. Többeknek még arra is maradt ereje (lévén, azon a hétvégén volt a siroki Várnapok rendezvénye), hogy a zene irányába haladva felkeresse a színpadot, sőt még táncra is perdüljön.

    Reggel hatkor keltünk, hét órakor egy közeli kis bolt előtt vártuk a nyitást. Be kellett vásárolnunk vasárnapra ételt, italt. Kenyér, péksütemény nem volt, helyette puffasztott rizst vásároltunk. A falu központjában aztán találtunk nyitvatartó boltot, zöldségest, sőt még péket is (a puffasztott rizs a „kispadra” került). Felkapaszkodtunk a vár felé vezető úton, és a szabadtéri színpad közelében lévő nagy tűzrakóhelynél megreggeliztünk. A bőséges reggeli után kissé nehezünkre esett felkapaszkodni az Apáca- és Barát-sziklához, meg a közelében lévő Törökasztalhoz. Onnan viszont nagyszerű a kilátás a várra, falura, Mátrára. A sziklák után még kicsit emelkedett az út, aztán megnyugodott. Az újabb emelkedő csak az Alma-lápa-tetőre való feljutáskor következett. Rozsnakpusztán egy árnyas fa tövében pecsételtünk. Egy keskeny aszfaltúton, különösebb látnivalók nélküli vegyeserdőben haladtunk. A Kavics-bérc nyergébe való feljutást észre sem vettük, annál inkább az országút melegét, mikor egy kilométeren kénytelenek voltunk azon gyalogolni. Ekkora már igencsak befűtöttek odafennt. Szerencsére a Laskó-patak hídja után ismét erdőben folytatódott az út. Már csak egy emelkedő, a Gilitka lekűzdése várt ránk. Szarvaskőhöz közeledve látványos völgy mellett (Major-oldal) haladtunk. Jó tempóban haladtunk, ezért szóba került egy tervezettnél korábbi busz elérése is. Ez csak egy kis futás révén, mellbedobással sikerült úgy, hogy az elől haladók megkérték a buszvezetőt egy kis menetrend-szabotálásra. Ezen a napon 19 km-t gyalogoltunk igen melegben.

    Egerben már nem kockáztattunk egy vonathoz-futást, ezért egy pinceborozó hűsébe menekültünk. A hőség után nagyon jól esett egy pohár bor (vagy éppen korsó sör). Sokáig nem időzhettünk, mert indulni kellett a vonatállomásra. Kétnapos gyaloglásunk legnagyobb megpróbáltatása akkor ért, mikor a pince hűséből kilépve 1,4 km-t kellett trappolni 30 fokos melegben az állomásig. Füzesabonyban át kellett szállnunk egy agyonzsúfolt újhelyi gyorsra, majd Gödöllőn a végre a klimatizált „pirosra”.



Nehéz, de szép volt ez a kéktúra-szakasz. Az első nap teljesítettük az OKT legnehezebb szakaszát. A második nap inkább a meleg volt fárasztó, mint a gyaloglás. A busz-vonat kombó miatt legalább 45 km-t tettünk meg a két nap alatt úgy, hogy felfelé 1136 m, lefelé 1934 m volt a szintkülönbség.

 

Három túratársunknak annak idején kimaradt a Katalinpuszta-Ősagárd szakasz. Kedden elindultunk bepótolni a mulasztást. Ők hárman, és mi ketten (Anci és én), akik „csak” a túra kedvéért mentünk. 14,5 km-t gyalogoltunk 710/600 m szintkülönbséggel.

    Katalinpusztán, a kocsmával szemben leparkoltunk, Babi, Gabi és Kati beugrottak a műintézménybe bélyegezni. Ez pár perc alatt megtörtént, aztán indultunk is meglehetősen felhős időben. Az első mellékutcán hagytuk el a falut. Rövid bemelegítő után elég alaposan emelkedni kezdett az út. Egy védett természeti területet megkerülve már majdnem szintben folytattuk az utat. A Bik-kút melletti pihenőben megreggeliztünk. A kútban sajnos alig volt víz, csak a békák - és egy bedobott fán egyensúlyozó szalamandra – élvezhette azt.

    A reggeli után az út két kilométeren át alig emelkedett, a következő két kilométeren aztán behozta a lemaradást. Így értünk fel a Naszály 647 méteres csúcsára. Rögtön felmásztunk a geodéziai toronyba. Általában nem örülök, ha fákat vágnak ki, de mégis nagyon sokat segít a kilátásban, hogy a torony melletti fákat likvidálták. Már sokkal barátságosabb volt az idő, messzi beláttunk a környező hegyekbe. Elkezdtük az ereszkedést, és hamarosan egy kis mészkőplató virágait - no meg a nagyszerű kilátást – élvezhettük. Meredek ösvényen kitérőt tettünk a Násznép-barlanghoz. A belső járatokat is végigjártuk, ahol megkezdődött a cseppkövesedés. Továbbindulva hamarosan a Kopasz-tetőn jártunk, ahonnan ismét szép volt a kilátás. Innen az út erőteljesen lejtett. Kereszteztük a Pest Megyei Piros jelzést. Még egyszer emelkedett kissé az út, melynek végén a Farkas-bérci-pihenőhöz értünk.

    Ebéd következett. Ekkor már biztosak voltunk abban, hogy a lehetséges buszok közül a korábbit érjük el. Könnyű terepen értünk be Ősagárdra. Még negyven percünk volt busz indulásáig, és 20 perc a kocsma nyitásáig, ahol ismét bélyegezni kellett. Busszal Katalinpusztáig utaztunk, aztán kocsival haza. Annak ellenére, hogy az összes létező sorompót kifogtuk, négy órára itthon voltunk.

 

Május 12-én, szombaton a változatosság kedvéért ezúttal buszkirándulás szerepelt programunkban. Társaink is akadtak: az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Körével utaztunk. Ami viszont változatlan volt: ismét nagyszerű időt fogtunk ki.

Isaszegi, gödöllői és pesti találkozóhelyeken vált teljessé létszámunk, ami 51 kíváncsi embert jelentett. A gyűjtőjárat első állomása 6 órakor volt. Buszos viszonylatban jól haladtunk, 9 órára első megállónkhoz érkeztünk. Ez pedig nem volt más, mint az Óceánrepülők emlékműve. Endresz György és Magyar Sándor 1931-ben végrehajtott óceán-átrepülésének emlékére szép emlékművet állítottak fel még 2006-ban. Igaz, hogy repülőgépükkel nem Bicske határában akartak leszállni, hanem a mátyásföldi repülőtéren, de ha minden simán történt volna, hol lett volna az első megállónk?!

    Továbbutazva Csákváron, az Esterházy kastélynál álltunk meg. Pár perc múlva megérkezett idegenvezetőnk is. A bő 1 órás ismertető séta során megismerkedhettünk az Esterházy családdal, a kastély építésének történetével, részben a kastély belsejével (kórházként funkcionál, ezért nem látogatható), a park pár nevezetességével, úgy mint a Szentháromság-szobor, Grotta  („Pokol-mennyország”), és a napóra. A 200 m-es pincéről csak hallhattunk, és a szellőzőkürtőit láthattuk, mert nem látogatható. Visszaútban a lovarda és a színház-szárnyat láttuk.

    A Vértes összefüggő erdőségein át buszoztunk, egy-egy villanás erejéig láttuk korábbi utainkról ismert kőhányáspusztai Esterházy-kápolnát és majki műemlékegyüttest. Oroszlányon keresztül, majd erdőségek között volt bányaterületek mellett értünk vérteszentkereszti apátság közelébe. Itt leszálltunk a buszról és pár száz méteres – némi emelkedővel nehezített - erdei úton máris a kolostornál voltunk. Kalauzunk hozzáértéséhez és elkötelezettségéhez - ami a romterület megvédését illeti -, semmi kétségünk nincs, nyers modorával mégis sikerült pár túratársunk lelkivilágába belegázolni. Mindemellett csak ajánlati tudom mindenkinek hazánk e kiemelkedő műemlékének megtekintését, melynek épületei a XII. század elejétől a XVI. század elejéig épültek. Kár, hogy korábban nem alakult ki a régi értékek megőrzésének igénye, mert innen hordták el a köveket a környék templomainak építéséhez, de került belőle a tatai műromba is.

    Kulturális szomjunkat egy időre oltva, gondoltunk esendő szervezetünk valódi szomjára is. Mi lett volna erre alkalmasabb Móron átutazva, mint a híres móri borok megkóstolása? Időnk nem engedte meg, hogy többféle bort elnyalogassunk, de egy-egy félét azért mindenki kipróbált – már aki egyáltalán szereti az efféle nedűket. A buszról leszállva két közeli Bormúzeumhoz igyekeztünk. Az Ezerjó utcában lévő Bormúzeumba csak pár felvétel erejéig ugrottam be, a Pince utcában lévőt viszont végigjártam sok túratársammal egyetemben. A felújított közel 300 éves pince előterében a szőlőfeldolgozás eszközei láthatók. A pince labirintusában palackozva és fektetve találhatók a különböző évjáratú muzeális borok, eszenciák.

    Ismét buszoztunk egyet, és Nádasladányba hajtottunk, természetesen a Nádasdy kastélyhoz. Épp a megbeszélt időre (2 órára) értünk oda, mégsem tudtunk rögtön bemenni. Az előző csoportok tudniillik „megcsúsztak”. Ezért úgy beszéltem meg az idegenvezetővel, hogy 3 órára halasztjuk látogatásunkat a kastélyban. Ezért így előbb az angolparkban sétáltunk, körüljártuk a romantikus, Tudor stílusban épült kastélyt. Többen elsétáltak a park sarkában álló, vöröstéglából épült katolikus templomhoz. Volt a parkban kisállat-bemutató, virágvásár, lovasbemutató is. Így aztán könnyen eltelt az az egy óra. Idegenvezetőnkkel végigjártuk azokat a helyiségeket, melyeket már sikerült felújítani. A legcsodálatosabb volt az Ősök Csarnoka hatalmas kandallójával, a család tagjairól készült egész-alakos festményeivel, fafaragványaival, öntöttvas csilláraival, festett üvegablakaival. Mindezen szépségekkel vetekszik a könyvtár Hauszmann Alajos tervei alapján épült kazettás fa mennyezete, csavart oszlopai, a galérián kovácsoltvas mellvédje.

    Mindezek után már csak a hazaút volt hátra. Igaz, a sárszentmihályi Zichy-kastélyt legalább kívülről még szerettük volna megnézni, de a magántulajdonban lévő kastély elzárkózott előlünk. A közlekedési dugókat megúszva hét órára értünk haza.