Három túratársunknak annak idején kimaradt a Katalinpuszta-Ősagárd szakasz. Kedden elindultunk bepótolni a mulasztást. Ők hárman, és mi ketten (Anci és én), akik „csak” a túra kedvéért mentünk. 14,5 km-t gyalogoltunk 710/600 m szintkülönbséggel.

    Katalinpusztán, a kocsmával szemben leparkoltunk, Babi, Gabi és Kati beugrottak a műintézménybe bélyegezni. Ez pár perc alatt megtörtént, aztán indultunk is meglehetősen felhős időben. Az első mellékutcán hagytuk el a falut. Rövid bemelegítő után elég alaposan emelkedni kezdett az út. Egy védett természeti területet megkerülve már majdnem szintben folytattuk az utat. A Bik-kút melletti pihenőben megreggeliztünk. A kútban sajnos alig volt víz, csak a békák - és egy bedobott fán egyensúlyozó szalamandra – élvezhette azt.

    A reggeli után az út két kilométeren át alig emelkedett, a következő két kilométeren aztán behozta a lemaradást. Így értünk fel a Naszály 647 méteres csúcsára. Rögtön felmásztunk a geodéziai toronyba. Általában nem örülök, ha fákat vágnak ki, de mégis nagyon sokat segít a kilátásban, hogy a torony melletti fákat likvidálták. Már sokkal barátságosabb volt az idő, messzi beláttunk a környező hegyekbe. Elkezdtük az ereszkedést, és hamarosan egy kis mészkőplató virágait - no meg a nagyszerű kilátást – élvezhettük. Meredek ösvényen kitérőt tettünk a Násznép-barlanghoz. A belső járatokat is végigjártuk, ahol megkezdődött a cseppkövesedés. Továbbindulva hamarosan a Kopasz-tetőn jártunk, ahonnan ismét szép volt a kilátás. Innen az út erőteljesen lejtett. Kereszteztük a Pest Megyei Piros jelzést. Még egyszer emelkedett kissé az út, melynek végén a Farkas-bérci-pihenőhöz értünk.

    Ebéd következett. Ekkor már biztosak voltunk abban, hogy a lehetséges buszok közül a korábbit érjük el. Könnyű terepen értünk be Ősagárdra. Még negyven percünk volt busz indulásáig, és 20 perc a kocsma nyitásáig, ahol ismét bélyegezni kellett. Busszal Katalinpusztáig utaztunk, aztán kocsival haza. Annak ellenére, hogy az összes létező sorompót kifogtuk, négy órára itthon voltunk.

 

Május 12-én, szombaton a változatosság kedvéért ezúttal buszkirándulás szerepelt programunkban. Társaink is akadtak: az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Körével utaztunk. Ami viszont változatlan volt: ismét nagyszerű időt fogtunk ki.

Isaszegi, gödöllői és pesti találkozóhelyeken vált teljessé létszámunk, ami 51 kíváncsi embert jelentett. A gyűjtőjárat első állomása 6 órakor volt. Buszos viszonylatban jól haladtunk, 9 órára első megállónkhoz érkeztünk. Ez pedig nem volt más, mint az Óceánrepülők emlékműve. Endresz György és Magyar Sándor 1931-ben végrehajtott óceán-átrepülésének emlékére szép emlékművet állítottak fel még 2006-ban. Igaz, hogy repülőgépükkel nem Bicske határában akartak leszállni, hanem a mátyásföldi repülőtéren, de ha minden simán történt volna, hol lett volna az első megállónk?!

    Továbbutazva Csákváron, az Esterházy kastélynál álltunk meg. Pár perc múlva megérkezett idegenvezetőnk is. A bő 1 órás ismertető séta során megismerkedhettünk az Esterházy családdal, a kastély építésének történetével, részben a kastély belsejével (kórházként funkcionál, ezért nem látogatható), a park pár nevezetességével, úgy mint a Szentháromság-szobor, Grotta  („Pokol-mennyország”), és a napóra. A 200 m-es pincéről csak hallhattunk, és a szellőzőkürtőit láthattuk, mert nem látogatható. Visszaútban a lovarda és a színház-szárnyat láttuk.

    A Vértes összefüggő erdőségein át buszoztunk, egy-egy villanás erejéig láttuk korábbi utainkról ismert kőhányáspusztai Esterházy-kápolnát és majki műemlékegyüttest. Oroszlányon keresztül, majd erdőségek között volt bányaterületek mellett értünk vérteszentkereszti apátság közelébe. Itt leszálltunk a buszról és pár száz méteres – némi emelkedővel nehezített - erdei úton máris a kolostornál voltunk. Kalauzunk hozzáértéséhez és elkötelezettségéhez - ami a romterület megvédését illeti -, semmi kétségünk nincs, nyers modorával mégis sikerült pár túratársunk lelkivilágába belegázolni. Mindemellett csak ajánlati tudom mindenkinek hazánk e kiemelkedő műemlékének megtekintését, melynek épületei a XII. század elejétől a XVI. század elejéig épültek. Kár, hogy korábban nem alakult ki a régi értékek megőrzésének igénye, mert innen hordták el a köveket a környék templomainak építéséhez, de került belőle a tatai műromba is.

    Kulturális szomjunkat egy időre oltva, gondoltunk esendő szervezetünk valódi szomjára is. Mi lett volna erre alkalmasabb Móron átutazva, mint a híres móri borok megkóstolása? Időnk nem engedte meg, hogy többféle bort elnyalogassunk, de egy-egy félét azért mindenki kipróbált – már aki egyáltalán szereti az efféle nedűket. A buszról leszállva két közeli Bormúzeumhoz igyekeztünk. Az Ezerjó utcában lévő Bormúzeumba csak pár felvétel erejéig ugrottam be, a Pince utcában lévőt viszont végigjártam sok túratársammal egyetemben. A felújított közel 300 éves pince előterében a szőlőfeldolgozás eszközei láthatók. A pince labirintusában palackozva és fektetve találhatók a különböző évjáratú muzeális borok, eszenciák.

    Ismét buszoztunk egyet, és Nádasladányba hajtottunk, természetesen a Nádasdy kastélyhoz. Épp a megbeszélt időre (2 órára) értünk oda, mégsem tudtunk rögtön bemenni. Az előző csoportok tudniillik „megcsúsztak”. Ezért úgy beszéltem meg az idegenvezetővel, hogy 3 órára halasztjuk látogatásunkat a kastélyban. Ezért így előbb az angolparkban sétáltunk, körüljártuk a romantikus, Tudor stílusban épült kastélyt. Többen elsétáltak a park sarkában álló, vöröstéglából épült katolikus templomhoz. Volt a parkban kisállat-bemutató, virágvásár, lovasbemutató is. Így aztán könnyen eltelt az az egy óra. Idegenvezetőnkkel végigjártuk azokat a helyiségeket, melyeket már sikerült felújítani. A legcsodálatosabb volt az Ősök Csarnoka hatalmas kandallójával, a család tagjairól készült egész-alakos festményeivel, fafaragványaival, öntöttvas csilláraival, festett üvegablakaival. Mindezen szépségekkel vetekszik a könyvtár Hauszmann Alajos tervei alapján épült kazettás fa mennyezete, csavart oszlopai, a galérián kovácsoltvas mellvédje.

    Mindezek után már csak a hazaút volt hátra. Igaz, a sárszentmihályi Zichy-kastélyt legalább kívülről még szerettük volna megnézni, de a magántulajdonban lévő kastély elzárkózott előlünk. A közlekedési dugókat megúszva hét órára értünk haza.

 

Ezt a túránkat akár jubileuminak is hívhatnánk, hiszen öt évvel ezelőtti megalakulásunk első túrája is a Mátrába vezetett. Az alapító 15 főből hatan most is jelen voltunk.

    Reggel hét óra után isaszegi, majd a gödöllői vasútállomáson gyülekezett az a 20 fő, aki jelentkezett mátrai túránkra. Talán pár embert visszatartott a túrától az a sok rossz, amit az időjósok erre a napra ígértek. Szerencsére tévedtek, mert napsütéses, gyönyörű tavaszi időben volt szerencsénk túrázni (az első és utolsó csepp eső akkor esett a kocsira, mikor elindultunk hazafelé). Hatvanban még felvettük Incit, aztán meg se álltunk Mátrakeresztesig. A Békástói-Üdülőtelepen lévő parkírozóban tettük le kocsijainkat.

    Némi cihelődés után elindultunk a patak mellett felfelé a piros jelzésen - csakhogy ne fázzunk, egy kis emelkedővel. Párszáz métert még baloldalon házak mellett haladtunk, aztán már csak a csodálatos természet vett körül. Baloldalon szép formájú sziklák tornyosultak, közvetlen mellettünk a Csörgő-patak, tőlünk jobbra pedig a Bárány-kő-oldal. Meg-megálltunk fényképezni, olyan szép volt a patak és a sok tavaszi virág. A turistaút elkanyarodott a pataktól, de mi persze nem! Átmásztunk/bújtunk pár tucat kidőlt fán, és ekkor értünk a tulajdonképpeni szurdok bejáratához. Egy napsütötte völgykatlanban megreggeliztünk.

    Úgy terveztem, hogy a szurdoknál - a vízállás függvényében – eldöntjük, a patakmederben megyünk-e tovább, vagy visszakapaszkodunk a turistaútra (persze mindenkinek megadva a lehetőséget, hogy maga válasszon). Az előző száraz időszak következményeként nem volt nagy víz - bár lehetséges, hogy annak az egy-két túratársnak, aki mégis becsúszott a patakba, más a véleménye. Hatalmas mohás kőtömböket, bedőlt fákat kellett a mederben kerülgetni, de a legalattomosabb hely mindig a patakszélen lévő vastag avarszőnyeg volt. Sohasem lehettünk biztosak abban, hogy alatta víz csobog, vagy kemény szikla búvik meg. Ennek ellenére (vagy épp ezért), nagyon szeretjük az ilyen szurdokokat, az élmények felelevenítése során ezek biztos, hogy mindig napirendre kerülnek. Egyébként – egy-egy kis szakaszt leszámítva - Csörgő-patak szurdoka nem volt veszélyes, a múlt havi Honti-szakadék – nem is beszélve a tavalyi Salabasina-árokról - például sokkal keményebb volt.

    A szurdok fokozatosan szélesedett, elértük ismét a jelzett utat. Ezen haladva érintettük a Csörgő-malmot, jobban mondva csak azt az ismertető táblát, mely annak történetét mutatja be. Később egy pihenőhelynél - ahol asztalokon, padokon kívül még kemence is volt -, megpihentünk. Elhagytuk a patakmedret, és egyre emelkedő úton Mátraszentimrére értünk be, ahol bevártunk mindenkit. Sok tájékozódási futót láttunk, biztosan versenyük volt. A K kör jelzésen indultunk tovább Fallóskút felé. Az út eleinte határozottan lejtett, de mire a kápolnához értünk, ismét majdnem olyan magasan voltunk, mint ahogy Szentimréről elindultunk.

    Megnéztük a Szent-kúti (Mária)-kápolnát, ittunk és feltöltöttük fogyóban lévő vízkészletünket a forrás vizéből, pihentünk egyet, majd indultunk tovább. Fallóskút után előbb az országúton vezetett a S + jelzés. A térkép szerint majd’ 1 km után le kellett volna térni róla, de ezeket a jeleket érvénytelenítették (mint később láttuk fakitermelés miatt), és még 700 m-en keresztül az országút szélén kellett bandukolnunk. Aztán hirtelen letért róla, de elég nagy lejtéssel (380 m alatt 100 métert) haladt, ami eléggé megviselte a térdeket és bokákat. 550 méteren megint a galyatetői országút szélén mentünk, aztán szerencsére balra letértünk róla. Jó másfél km megtétele után a kocsiknál voltunk. Nagyon szerencsések voltunk az időjárással, élvezetes túránkon bő 15 km-t gyalogoltunk.

    Miközben felkészültünk a hazaútra, a rendes fiúk – én nem tartozom közéjük – meglocsolták a lányokat, elvégre húsvét van.

 

Ragyogó tavaszi időben három programunk is volt. Csütörtökön két tagunk az egyesület nevében koszorúzott az isaszegi Szobor-hegyen, mások pedig turistautat alakítottak ki, jelzést festettek. Szombaton tízen jártuk végig az OKT Gánt-Bodajk közti szakaszát.

    Örvendetesen sokan – 21-en – jöttek el, hogy - a röpke két és fél év alatt megkapott engedély birtokában - a valóságban is megjelenjenek a Z+ jelzések a Pécelen és Isaszegen futó Z sáv jelzések összekötésére. Hét, átlagban háromfős csapatot alakítottunk ki, melyekből két-két csapat egymással szemben indult el az utat kialakítani, jelzést zavaró gallyakat kivágni, sablonnal szabványos jelzést festeni. Először a gyorsan száradó vizes bázisú alapozó került fel, ezután pedig a zománcfesték. Munka végén a jól megérdemelt pihenést szalonnasütéssel, borozgatással fűszereztük.

    Szombaton kéktúrázni mentünk a Vértes nyugati felébe. Vonattal Székesfehérvárra utaztunk. Eddig minden rendben, terv szerint történt. A bonyodalmak Fehérváron kezdődtek. Az első gond az volt, hogy késett a vonat pár percet. Ez a „természetes” dolog most viszont sokat számított, lévén erősen kiszámított volt az időnk a buszindulásig. Tetézte a bajt, hogy nem jól emlékeztem az útra, és sajnos nem a legrövidebb úton próbáltunk a buszállomásra eljutni. Itthon utólag megnéztem a térképet, hogy hol rontottam el a dolgot. Sajnos esélyünk se lett volna a busz elérésére, mert a legrövidebb úton is 18 perc lett volna az útidő.

Ezért aztán ráérősen „kényszer-városnéztünk”. Nem mintha nem lenne nagyon is szép Fehérvár belvárosa, de egyrészt tavaly végigjártuk minden nevezetességét, másrészt 20 km-nyi gyaloglás várt ránk, illő lett volna időben elkezdeni azt – mint ahogy terveztem is. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a busz csak két óra múlva indult. Ezért ismét őgyelgésbe kezdtünk.

    Végre negyed tizenkettőkor lekászálódtunk a buszról Gánton. Előbb a falu központja felé indultunk, majd egy mellékutcán át rátértünk a kék jelzésre. Hosszú egyenes út következett, jobbra magasodott felettünk a Gánti-barlang, majd továbbmenve egy újabb látványos szikla fehérlett ki a kopár fák közül. Az egyenes út K kör jelzésre váltott, mi balra tértünk. Az Antal-árokban haladó kék jelzést balra elhagytuk, hogy egy nagyon látványos gerincúton kapaszkodjunk fel a Redl-emlékműhöz. Az emlékmű után még egy darabig emelkedett az út, aztán „toronyiránt” leereszkedtünk a Juh-völgybe. 350 méter kényelmes út után ismét úttalan, meredek emelkedőn – a Szikla-kilátót megkerülve – kapaszkodtunk fel a K+ jelzéshez. Evvel megszűnt a „kalandozások kora”, innentől már csak jelzett úton haladtunk – kivéve egy kis eltévedést. A Géza-pihenőnél kicsit körülnéztünk és megebédeltünk; nem a szokásos módon ráérősen, hanem bekapkodva szendvicseinket.

    Rátértünk a hűtlenül elhagyott kék jelzésre, amely a Pátrácos környékén sajnos hosszú ideig aszfalton haladt. 4,5 km galopp után kis pihenőt tartottunk egy farakásnál, aztán rossz felé indultunk tovább. Szerencsére csak 500 m-t kerültünk, de a nagyon kiszámított idő miatt ez se jött jól. Alig volt szintkülönbség a Határnyiladékig, onnan azonban erősen lejteni kezdett az út. Sajnos arra nem maradt idő, hogy a csókakői várba felmenjünk (majd egyszer útba fogjuk ejteni!). A vár alatti nyomos kútból feltöltöttük vízkészletünket és máris indultunk tovább. A falu végefelé már nyilvánvaló volt, hogy elérjük a vonatot, ezért egy kocsmánál megálltunk egy kávéra, pohár sörre. Csókakőt elhagyva még jó négy kilométeres aszfaltút várt ránk a vasútállomásig. Különösen kellemetlen volt a 81-es út 300 m-es nagy forgalmú, zajos szakasza.

    Majd fél órával a vonat érkezése előtt kinn voltunk Csókakő vasúti megállóban. A GPS soha nem látott értékeket mutatott: teljes átlagsebességünk 3,8 km/óra, mozgási átlagsebességünk 4,7 km/óra volt. 5 óra 26 perc alatt tettük meg Gánt és Bodajk közötti 20,74 km-es távot, amiben benne volt a gerinctúra-kitérő, a két pihenő és a kocsma is. Ez már teljesítménytúra-tempó.

    Vonattal székesfehérvári átszállással Kelenföldre utaztunk. Innen a szombathelyi gyorssal akartunk a Keletibe menni, de 15 perces késést jeleztek az információs táblák. Gyorsan kimentünk az Etele térre, és egy gyorsjáratú busszal elértük a 20:35-kor induló vonatunkat.

Köszönet mindenkinek, aki március 15-én valamilyen formában részt vett közös munkánkban, valamint gratuláció azoknak, akik erőltetett menetben kéktúráztak szombaton.