Mindazok számára, akik az egyszer már bejárt gerecsei szakaszra akkor nem tudtak eljönni, vagy csak nem volt náluk az igazolófüzetük, március első két napján pót-túrát szerveztünk. Szép időnk volt, 39 km-t gyalogoltunk 831/983 m-es szintkülönbséggel.

Gyalogtúránk Tardosról indult. Oda eljutni pedig a tömegközlekedés mai állapotában igencsak idegtépő feladat. Gödöllőről, Isaszegről személlyel utaztunk a Keletiig gond nélkül. Ott átszálltunk a szombathelyi „gyorsra”. A gyorsaságra csak a név, és pótdíj emlékeztetett. Míg meg-megállva bandukoltunk, a velünk párhuzamos vágányon két személyvonat is megelőzött. Tatabányáig összeszedtünk 10 perc késést, ami viszont már sok volt ahhoz, hogy a Héreg felé menő buszt elérjük. Újratervezés. Fél óra múlva indult egy helyi-járatú busz, amivel a Hármashídig el tudtunk menni. Innen gyalog indultunk – járda nem lévén - a tarjáni országút szélén, szabályszerűen az út baloldalán libasorban. Mégis egy-két szembejövő autós hevesen anyázott. Végre elértük az erdőszélt, ahova eredetileg busszal szerettünk volna eljutni. (3 km plusz aszfaltkoptatást jelentett számunkra a MÁV lezser menetrend-értelmezése.) Széles erdőgazdasági úton enyhe emelkedővel Koldusszállásra értünk.

    Itt találkoztunk a kék jelzéssel és a bélyegzőhellyel. Kicsit megpihentünk, majd az út baloldalán lévő hatalmas cserfát próbáltuk körbeölelni. Gondozott vadászlakkal szemben kis tó is van, igazán szemet gyönyörködtető környék!  Továbbhaladva előbb kereszteztük a Tarjáni-malompatakot, majd egy mélyúton át értünk az Öreg-erdőbe. A Pes-kő szürke sziklafala alatt haladtunk, majd egy pár kilométer után kiértünk a vértestolnai útra. Rövid aszfaltút után ismét erdőben folytathattuk utunkat. A Fábián-kő nevezetű részen megebédeltünk. Továbbhaladva előbb szép karrmezőt (ördögszántás), majd gyönyörű mohás sziklaalakzatokat láttunk. Elértünk a Bánya-hegyi bélyegzőponthoz, majd vörös színű széles és sáros úton Tardosra gyalogoltunk. Itt foglaltunk ugyanis szállást a Vitéz-vendégházban.  Kellemes meleg volt a szobákban, jó hangulatunk még csak fokozódott a finom csirkepaprikás elfogyasztása után, melyet háziasszonyunk főzött nekünk. Vacsora után páran még elsétáltunk egy büfébe, ahol vettünk két üveg bort, kristályvizet, üdítőitalokat. Még sokáig beszélgettünk elalvás előtt.

    Hat órakor keltünk, tisztálkodás után közösen megreggeliztünk, szendvicseket készítettünk, bepakoltunk. Kifizettük a szállást, vacsorát, elbúcsúztunk háziasszonyunktól, Évikétől. 8 órakor indultunk. Előbb visszamentünk egy darabig a Bányahegyi úton, majd a K+ jelzésen haladva hamarosan ismét az OKT-n voltunk. Enyhén emelkedő út nyugatról szinte megkerüli a Gerecse tömbjét. Ezen a szakaszon két hatalmas fa is uralkodik, a másodiknak neve is van: Sandl-hárs. A kopár fákon keresztül több helyről is ráláttunk Pisznice felhagyott bányáira. Felértünk a Serédi-kastélyhoz, mely egyúttal bélyegzőhely is. A Kis-Gerecse fehér sziklaalakzatai között vezetett tovább az út, majd onnan a Vízválasztón keresztül értünk Pusztamarótra.

    Ismét megcsodáltuk a 25 ezer ember halálának emlékére állított szobor-együttest. A temető mellett bélyegeztünk, majd indultunk tovább. Lejtős úton megkerültük a Vaskapu mély katlanját, majd kilométereken át egy villanyvezeték nyiladékában haladtunk. A bajóti utat elérve balra indultunk azon, de – szerencsére – hamarosan levezetett onnan jelzésünk. Kicsit erősebb emelkedő után jobbra láttuk a lezárt Büdöslyuk-barlangot. Tovább emelkedett az út. Az emelkedő tetején jutalomebéd következett, ezt követően kényelmes lejtős úton értünk be Péliföldszentkeresztre.

    Bélyegeztünk, majd a K+ jelzésen haladtunk tovább. Pár éve, hogy erre jártunk, voltunk fönn az Öreg-kőn, végigjártuk a sziklákat, a Jankovich-barlangot, így most ezt a részt kihagytuk. Egy mintaszerűen szép farm mellett mentünk el, majd a Látó-hegyre vitt fel az utunk. Leereszkedve onnan ismét a kék jelzésre értünk, amin Mogyorósbányára értünk. Pecsételés után volt még bő félóránk a busz indulásáig, ezért kényeztettük magunkat egy panzió éttermében palacsintával, fagylalttal. A busz pontosan jött, és ért is be Dorogra. Pár percünk volt a vonat indulásáig, de egy rövid vágtával elértük azt. A vasúti pálya felújítása miatt Piliscsabán át kellett szállni vonatpótló buszra. Ezzel az Árpád-hídig utaztunk. Itt szétváltak útjaink, mert voltak akik a HÉV-et, mások a vonatot választották a Gödöllő felé vezető útra.

 

Kicsit ködös időben szép számmal gyűltünk össze hagyományos Újév-köszöntő túránkra. Ezúttal Kerepesről gyalogoltunk Gödöllőre, miközben jót ettünk-ittunk – mellesleg 13 km-t gyalogoltunk is.

HÉV-vel mentünk túránk kiindulópontjára, a kerepesi állomásra. Legtöbben Gödöllőn szálltunk fel a HÉV-re, de jöttek túratársak Mogyoródról és Pestről is – az utóbbiak szerelvényére alig 10 percet kellett várnunk. Miután mindenkinek jutott a „Boldog Újévet!” kívánságból, útra keltünk. Nem a zajos országút mellett haladtunk, hanem előbb a Vasút-, és a Rét utcán, majd ténylegesen átkeltünk egy réten és azon átfolyó kis patakon. Ezután házak között haladtunk. Az országút zaját helyettesítette a kerítések mögött nekivadult sok kutya ugatása. Egy lezárt utca miatt be nem tervezett kunkort csináltunk. A templomtól nem messze végre elhagytuk a házakat, és egy vízmosásban haladtunk. Túl sok szépség egyenlőre még nem várt ránk, mert mindenfelé szemét éktelenítette az utat. Kerepes nagy eséllyel indulna Pest Megye Legszemetesebb Települése verseny megnyerésére.

    Szerencsére mire a Kálváriához értünk, elmaradoztak a szemétkupacok. Innen szép kilátás kínálkozik, de a köd miatt most csak korlátozottan lehetett ellátni. A Kálváriánál van egy emlékmű is, mely egy XIII. századi földvár és templom ittlétét hirdeti. Azt viszont nem tudom, hogy közvetlenül a középső kereszt mellett ki és miért ásott ki egy gödröt – ez két nappal előbb - mikor arra jártunk - még nem volt ott. A Kálvária melletti kis tisztáson rendezkedtünk be az ilyenkor szokásos nagy eszem-iszom, dinom-dánomra. Esőkabát-abroszra kerültek a finomabbnál-finomabb sütemények, rágcsálnivalók, de nem maradt el a forralt bor, likőr, pálinka sem. Elég tekintélyes időt töltöttünk itt beszélgetve, de közben pl. a tagdíjak beszedésére is sort kerítettünk Szekeres Marika hathatós segítségével.

    Minden jónak egyszer véget kell vetni, főleg úgy, hogy még jobb dolog vár ránk, a gyaloglás. Leereszkedtünk a Kálvária-dombról, majd egy kerülővel – hogy ne kelljen behatolni a szeméttel már majdnem feltöltött horhosba -, a Szőlő sorra jutottunk. Még egy darabig házak között haladtunk, majd a S, S+ jelzésen kapaszkodva felértünk a Bolnoka-erdő oldalában haladó Z jelzésre. Ezen közelítettük meg az M31-es autópályát, majd ennek felüljáróján átkelve Perőcre, a gödöllői repülőtérhez értünk. Sajnos itt azt kellett tapasztalnunk, hogy egy (valószínűleg) gázvezeték lefektetésekor kiirtották azokat a fákat, melyen a Pest Megyei Piros jelzése futott. A repülőtér után egy kitérőt tettünk Nagyremete felé, majd ennek végén ismét a Repülőtéri útra értünk. Aki Pest felé utazott, az az Erzsébet-parki megállóhoz ment, a többiek a vasútállomás felé igyekeztek. Nekünk, akik Isaszeg felé mentünk, a Királyi Konténerben még jó fél órát kellett várnunk.

 

A Mátraverebély-Mátraszentistván kéktúra útvonalat 2010 márciusában már bejártuk. Ismétlésre az akkor hiányzók kedvéért került sor. A jelentkezési felhívásra heten jelentkeztek, öt klubtag és Csaba két vendége. Vonattal 9 óra tízre értünk Mátraverebélyre. Bélyegzés után indultunk. Az első egy kilométer szinte sík úton vezetett, utána viszont elkezdtük fogyasztani a 740 méteres szintemelkedést. Helyenként kissé sáros volt az út, amely állapot teljesen megszűnt, mikor már magasabbra jutottunk. Eléggé széthúzódott a csapat. Még az Agyagos-kilátó előtt mindenkit bevártam, közben megérlelődött bennem az igény, hogy Galyatetőig (1048 m szintemelkedés) menjek, vagy menjünk úgy, hogy ugyanazt a buszt elérjük, mint aki „csak” Mátraszentistvánig gyalogol. Ehhez erős tempót kell diktálni, nem is csoda, hogy más nem lelkesedett az ötletért. Ott megegyeztünk abban, hogy rámtelefonálnak, ha elérik a buszt Mátraszentistvánon, és hogy ők hatan - nem szétszakadva - együtt maradnak.

     Szóval én csak mentem-mentem eléggé erőltetett menetben. Annyi időm azért volt, hogy ahol kilátás nyílt akár észak, akár dél felé, ott egy fénykép erejéig megálljak. Igaz sokat nem lehetett látni, mert ködfoltok lepték el az alacsonyabb helyeket, meg erősen felhős volt az ég, néha még kis hószállingózás is adódott. Ahol a kék jelzés vezetett, ott egy-két centiméteres hó volt az úton. Ez csak a falukban jelentett kis gondot, ahol a gépjárművek síkossá döngölték azt. A mátraszentistváni sípályán viszont – legalábbis messziről nézve már elég nagy – (igaz valószínűleg síelésre alkalmatlan) hó volt. Ezt onnan gondolom, hogy a felvonók még nem jártak. A galyatetői kilátót most újítják fel. A most is dolgozó emberekkel beszédbe elegyedtem: elmondták, nem csak megújul a kilátó, de 10 méterrel magasabb is lesz. Ez jó hír, mert a megnőtt fák miatt már nem alig lehetett kilátni. Pár méterrel voltam csak a buszmegállótól, mikor Babi telefonált, hogy a (14:13-as) busz megállójánál vannak – de csak négyen. Az történt ugyanis, hogy technikai szünetet tartva két vendégünk lemaradt. A többiek vártak rájuk, eleinte türelmesen, aztán kevésbé úgy. Próbálkoztak telefonálással, de nem volt térerő. Mikor olyan helyre jutottak, ahol már ez is megadatott, ők már elég messze jártak – méghozzá Bátonyterenye irányába. Mieink felajánlották, hogy megvárják őket, jöjjenek vissza a kék jelzésig. Erre viszont vendégeink nem voltak hajlandók, mondták, ne törődjenek velük, ők megoldják hazamenetelűket. Hát igen, ez már több, mint az általam sokat emlegetett 2 %-os káló!

    A buszon találkoztam a maradék négy emberrel. Gyöngyösön vonatra szálltunk. Vámosgyörkön egy cukrászdában finom sütemények felevésével töltöttük a csatlakozás 50 perces kényszerű idejét. Kati a cukrászdában, Csaba a vonatállomáson hagyta el túrabotját – igaz Katiét visszarohanva még megmentettem. Ez egy ilyen elvesztős nap volt! A vonatban rengeteget nevettünk azon, hogy ezentúl hogy megugrik az ITK létszáma, mert mindenki Csabára bízza elveszteni óhajtott feleségét.

 

Nagyon szép késő-őszi időben túrázhattunk tegnap. A kéktúra egy szakaszát tettük meg Pilisszentkereszttől indulva. A 18 km-es távot 20-an gyalogoltuk végig.

Háromnegyed hétkor találkoztunk Gödöllőn. Három kocsival Pomázra hajtottunk, hatan pedig közvetlenül odajöttek HÉV-vel. Ezután busszal mentünk fel Piilisszentkeresztre. A falu elején szálltunk le, és hamarosan a kék jelzésen indultunk. Az út első kilométere egyúttal a leglátványosabb szakasz is, tekintettel arra, hogy a Szurdokban halad. Bár víz alig volt a Dera-patak medrében, így is nagyon szép a hidakkal teletűzdelt szurdokvölgy.

    A szurdok végén lévő parkírozó pihenőhelyén pár falatot bekaptunk, majd folytattuk utunkat. Kényelmes, szintben alig változó úton jó tempóban haladtunk. Egyre közelebb került hozzánk Csobánka, és a mögötte magasodó Kevélyek. Egy jobbra-át után – ahol becsatlakozott a Z jelzés - emelkedni kezdett az út. Így értünk fel Szent-kútra. Többen megkóstolták a kissé vasas forrásvizet. Még kicsit emelkedett az út, elhagytuk a zöld jelet és Csobánka szélére, a temetőhöz értünk. Széles útról balra ráláttunk a falura, és a mögötte emelkedő Oszoly-csúcsra, szembe pedig a Kevélyek magasodtak.

     A kék jelzés - balról elkerülve a Kis-Kevélyt -, 420 m magasan ér fel a Kevély-nyeregre. Itt állt valamikor a Stromfeld Aurél turistaház. Az emléktábla mellett pecsételtünk a füzetünkbe, ebédeltünk. Eddig se fáztunk, de a hegy déli oldalán kifejezetten meleg volt. Elhaladtunk a Nagy-kevélyi kőfülke (Szódás-barlang) mellett, majd továbbra is lejtős úton széles kerékpárútra jutottunk, amin Pilisborosjenő szélső házaihoz értünk. Nem éppen szegényes házak között a falu szélén haladó kék jelzésen folytattuk ismét utunkat. Az utolsó házakat is elhagyva Köves-bércre kapaszkodtunk fel. Innen helyenként szép kilátás nyílt a Solymári-völgyre és a Hármashatár-hegyre.

    A 10-es utat elérve buszra szálltunk, avval a szentendrei HÉV Szentlélek téri megállójáig, HÉV-vel pedig vissza a kocsikig, Pomázig utaztunk. Onnan már csak haza kellett autóznunk.