Május 7-ei túránkon két látványos árkot is végigjártunk, történetesen a Salabasina-, és a Holdvilág-árkot. Csodálatosan szép időben 20-an vettünk részt e meglehetősen nehéz, de páratlanul szép 17 km-es túrán, miközben 800 méteres színtkülönbséget is lekűzdöttünk.

    A környék több településéről összegyűlve találkoztunk fél nyolckor Gödöllőn, a Művelődési Ház parkírozójában. Rövid létszámellenőrzés után indultunk. Kistarcsánál rátértünk az M0-ra. Pomáznál felvettük a HÉV-vel érkező lányokat. Kiskovácsiban parkíroztunk le.

    Párszáz méter a P+ jelzésen tettünk meg, majd a P-ra tértünk át. Pankostető szélénél mindenkinek választási lehetősége volt: vagy könnyű és rövid úton a P jelzésen marad, vagy a nehezen járható, helyenként veszélyes Salabasina-árkon keresztül ér közös találkahelyünkhöz, a Salabasina-forráshoz. Három ember kivételével mindenki ez utóbbit választotta. Jelzés nélküli utakon, lekerített erdőrészeket kerülgetve 2,5 km-t megtéve értük el a Salabasina-patakot. Mielőtt nekivágtunk volna a nagy útnak, megreggeliztünk.

    Lekúsztunk a patakmederbe, és elkezdtük a számlálhatatlan bedőlt fa kerülgetését, alatta, vagy felette való átmászást. További változatosságot jelentett a patakon való rengeteg átkelés, az avar alatt alattomosan összegyülemlett vízbe való belépés. Magamban úgy könyveltem a el a Salabasina-árkot, mint a Burok-völgy és a Tarjánka-völgy kereszteződését egyrészt a rengeteg keresztbefekvő fa, másrészt a sziklákkal határolt keskeny sziklaszoros miatt, ahol helyenként csak a vízbe sodródott fákon billegve lehetett továbbhaladni. Az út egyik legizgalmasabb szakaszához érünk, ahol egy hatalmas sziklatömb látszólag teljesen lezárta a tovavezető utat, de előtte még a patak felett lévő (itt szerencsére bedőlt) fákon is fel kellett mászni. Azért a nagy kőtömbön is át lehetett jutni, mégpedig kétféleképpen is. Jobb oldalon volt egy szűk lyuk, azon fel-, illetve átkúszva a soványabbak átfértek. A többinek maradt a szikla átmászása. Péter segítőkészen itt felhúzkodta az embereket, bár mikor nejem lába megcsúszott felfelé menet, majdnem őt is lerántotta. Ezután már nem volt víz a patakmederben, „csak” bedőlt fák százai. Átmenetig kissé ki is szélesült a meder, de aztán ismét összeszűkült. Kétfelé vált a völgy, a baloldali a főág. Aki ebben marad, annak egy öt méter magas sziklatömbre kell felmásznia bedőlt fákon, ha előtte már sikeresen vette a vízbe süllyedt fákon (amely természetes mérlegként üzemelt, mivel a 60 kg felettiek alatt már annyira megsüllyedt, hogy a cipőjük beért a vízbe) való átjutást. Nem jártak sokkal jobban azok se, akik a jobboldali mellékvölgyet választották. Itt ugyan könnyebb volt kimászni a völgyből, de aztán annál meredekebben, egy vadcsapáson kellett lecsúszkálniuk a baloldali főágba – persze már a nagy sziklatömb után. Még 350 méter haladtunk az árokban, aztán jobbra elhagytuk azt.

    Hamarosan a korábban elhagyott P sáv jelzésen voltunk. Kis kavarodást okozott, hogy az ezen az úton jövő három túratársunk nem a Salabasina-kútnál várt minket, hanem felment a Tölgyikrekig. Természetesen térerő nem volt, hogy telefonon könnyen beazonosíthassuk helyzetüket. Sanyi és Zoli indult keresésükre, a többiek addig pihentek egy kicsit. Aztán hamarosan együtt volt a csapat, megnéztük a Lom-hegyi-nyereg egy részének nevet adó Tölgyikrek nevű fákat. Sajnos már csak a neve iker, valójában csak egyik fa él, lehet, hogy már az se sokáig.    Továbbindultunk. Ismét választási lehetősége volt a társaságnak, hogy a rövidebb S jelzésen, vagy a hosszabb Sikárosi erdészház – Bükkös-patak-völgyén át érje el a Lajos-forrást. Most egységesen mindenki a hosszabb utat választotta - bár úgy gondolom ezt a bátor tettüket néhányan később megbánták. Igazán kellemes, beszélgetős úton értük el Bükkipusztát és a Sikárosi-rétet. A Bükki-patak-völgye pedig maga a gyönyörűség. Az OKT-n is haladtunk is egy darabig (sőt bélyegeztünk is, mert a Dobogókő- Visegrád szakaszt három lépcsőben fogjuk teljesíteni), majd mikor az elkanyarodott Pilisszentlászló felé, mi továbbra is a patakvölgyben maradtunk a Z+ (térképeken K+) jelzésen. A baj – jobban mondva elég kemény emelkedő – ott kezdődött, ahol jobbra elhagytuk a patakot. A szokásosnál nagyobb erőfeszítést igénylő Salabasina-árok után a Lajos-forrásig 200 m–t (majd onnan még a P+ jelzésig további 60 m-t) emelkedő út sokak nyelvét kilógatta. Közben kicsit megálltunk a Kármán-forrásnál, ittunk finom vizéből. Ezt szerettük volna megismételni a Lajos-forrásnál is, de annyian voltak hatalmas kannákkal felszerelkezve, hogy ez szinte lehetetlen volt. Ezért továbbmentünk a csikóvári elágazásig, ott ettünk és pihentünk. Innen már csak lefelé mentünk.

    A Holdvilág-árokig kényelmes lejtmenetben csak 800 m volt a távolság. Ismerős volt a táj, mert 2007-ben már jártunk itt, csak akkor a Janda Vilmos kulcsosház felől közelítettük meg. A Meteor-lépcsőt többen elkerülték, de azt hiszem most ők jártak rosszul, tudniillik az árokba visszaereszkedő út a csontszáraz kőmorzsalékos út miatt nagyon csúszós volt. Ezután már különös izgalmak nélkül értünk vissza az autókhoz. Hazafelé jutalomfagyizás volt.

Áprilisi rendhagyó túránkat abból az apropóból szerveztük, hogy a Budapesti Természetbarát Sportszövetség szervezésében a Sas-hegy Természetvédelmi területet végigjárjuk. Aztán minden másképp történt...

    Már a szervezés során felvetettem, hogy ha már ottjárunk, egészítsük ki a Sas-hegyi tanösvény bejárását egy kis túrával. Ötletem kedvező fogadtatásra talált. 8 órakor indultunk Isaszegről, tartva a nagy húsvéti forgalomtól. Szerencsére egyáltalán nem volt nagy tülekedés az utakon, így már 9 órakor a Sas-hegyen voltunk. Mivel a Tájvédelmi Terület csak 10 órakor nyitott, fordítottunk programjaink sorrendjén. Telefonon egyeztettünk a még úton lévőkkel. És mindnyájan a Farkasréti-temető bejáratához mentünk. Innen indult túránk.

    A Törökbálinti  útról tér le a Z háromszög jelzés. Kis utcákon keresztül és el az Edvi Illés utcába, ahonnan előbb kicsit déli irányban kell haladni, majd jobbra fel egy hirtelen emelkedőn. Hamarosan a z Ördög-szószéke nevű sziklaformációhoz értünk, majd nemsokára szép kilátás nyílott a Farkasvölgyre. Tovább emelkedett az út, egy helyen Budaörsre, Gazdagrétre láthattunk le. Az Ördög-ormomon haladtunk. Kis ideig aszfaltos út következett, ezután a Széchenyi-hegyen kapaszkodtunk fel. Megálltunk az Úti Madonna-kápolnánál, majd már közvetlenül az adótornyok alatt egy pihenőre.

    A Széchenyi-hegyről a TV-tornyot megkerülve kis utcákon szlalomozva jutottunk el a Széchenyi Emlékkilátóhoz. Az emlékmű érdekessége, hogy eredetileg artézi kútként állították fel a Városligetben. Kilátás a környező fák igyekezete folytán már nincs róla. Az emlékművet az alatta lévő park lépcsőin hagytuk el, majd GPS segítségével a legrövidebb úton – egyszer egy hajléktalan erdei szállásra is majdnem betoppanva – értünk el ismét a Farkasréti temetőhöz. Amíg lehetett a temetőben haladtunk a főbejárat felé, de aztán mégis a Hóvirág utcán kötöttünk ki. A már bejárt úton értünk vissza a kocsikhoz, és mentük fel velük a Sas-hegyre. A túratáv kb. 9 km volt.

    Kedvezményes jegyárat kaptunk a Sas-hegyi Tájvédelmi Terület bejárására. Előbb egy nyolcperces videót néztünk meg a Sas-hegy múltjáról. Aztán Fruzsina kalauzolásával végigjártuk a 850 m-es tanösvényt Láttunk pár növényritkaságot is, de az igazi kuriózumok nem a tanösvény mellett találhatók. Amivel viszont nem győztünk betelni, az a gyönyörű, (szinte kör)kilátás volt. A tanösvény tájba illő pallókkal, hidakkal ellátott, igazán ajánlom mindenkinek a megtekintését.



A fényképeket Maszlagi Sándor és jómagam készítettük.

50 ember vállalta a koránkelés nyűgjét azért, hogy részt vehessen bükki kirándulásunkon, melynek során a szépséges Bükk-hegység sok látványos helyét kerestük fel. Jártunk a hegység legmagasabb csúcsán, az Istállós-kőn is. Összeszokott csapatunkat ezúttal az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Körének 13 tagja is színesítette.

    6 órakor kezdte a busz begyűjteni a kirándulókat először Isaszegen, majd Gödöllőn, Aszódon, végül Hatvanban. A buszozás jó hangulatban folyt, egyszeri „technikai” szünet beiktatásával 9 órára már a bélapátfalvai Bélháromkúti Apátsági templomnál voltunk. Telefoni kérésünkre volt olyan kedves a gondnok, hogy a hivatalos nyitási idő előtt egy órával lehetővé tette számunkra a templom meglátogatását.  A belépő megváltása után, ismertetőt kaptunk a templom - és a ma már csak alapjaiban látható monostor - történetéről. Az 1232-ben alapított templom már majdnem teljesen lepusztult, mikor 1732-től barokk stílusban újjáépítették. Későbbi felújítások során az eredeti gótikus építészeti formáját nyerte vissza.

    Visszaszálltunk a buszba, majd a volt mészkőbánya bejárata mellett rövidített útvonalon a Lak-völgyi-tó mellé értünk. Ezen kicsit túlhaladva az erdészet sorompó előtti tisztáson kiszálltunk. Innen indult két különböző nehézségű és hosszúságú túra – egyenlőre még együtt. Akik a harmadik variációjú utat választották, azok busszal Szilvásváradra utaztak, és onnan sétáltak fel Szalajka-völgyön. Nemsokára elértük a Lóczy-forrást. Tovább is az országos kék jelzésen haladtunk. Ragyogóan tiszta idő volt és erős szél. Mikor egy-egy felhő takarta a napot, akár még fázhattunk is volna, ha nem emelkedett volna folyamatosan az út. A kaptató kissé szétzilálta csapatot, mire a Katonasírokhoz értünk. Pihenőt tartottunk. Itt vált ketté a két útvonal. A rövidebb utat választók a S sáv jelzés mentén a Horotna-völgyön érték el a Szalajka-völgyet.

    19-en vágtunk neki a hosszabb útnak (14 km), melynek koronája a Bükk legmagasabb csúcsának megmászása volt. Eltértünk némileg az otthon megálmodott úttól, mert a szélesebb erdőgazdasági út elcsábított a Katonasíroktól 100 m-re letérő kék jelzéstől – egyszerűbben és őszintébben fogalmazva, nem vettem észre, hogy már elment a jelzés. Egy-két száz méter után már láttam, hogy nem erre akartam menni, de ez az út is – Z jelzés közbeiktatásával – is a Kopasz-rétre vezetett, ott pedig már az eredetileg tervezett úton járunk. Úgyhogy nem fordultunk vissza, rövidebb is volt ez az út, amiért gondolom senki se sértődött meg. Már a zöld jelzésen értünk fel a Kis-Kopasz 754 méteres csúcsára. Tovább emelkedve a Kopasz-rétre értünk. Ennek látványossága egy töbör, melynek mélyén egy 34 m mély és 54 m hosszú barlang található. Feltárása még folyamatban van, mert már nagyon régen elzáródott az a sok törmeléktől. Rengeteg hóvirágot láttunk, sőt olyan helyek is voltak, ahol többféle tavaszi virág mellett még a hóvirág is kitartott. Az Istállós-kő előtti Kis-hegyen stílszerűen kis pihenőt tartottunk, aztán Z háromszög jelzésen csúcstámadásba kezdtünk. Magára a csúcsra minden nehézség nélkül felértünk, nehezebb inkább a levezető út volt. Helyenként igencsak küzdeni kellett a talponmaradásért. Szerencsére a kiálló gyökerek segítettek nekünk. 1,7 km-en át állandóan lejtett az út, így értünk a Istállóskői-barlanghoz.

    Samu nem volt otthon, így hamar továbbálltunk. Jól kiépített úton eljutottunk a Szalajka-forráshoz, mely átlagosan 4500 liter vízzel indítja útjára a Szalajka-patakot. Véget ért az emelkedők, lejtők sora, innentől kezdve széles sétaúton, sőt mi több, aszfaltozott úton haladtunk Szilvásváradig, ahol buszunk várakozott. De addig még sok csodát láttunk, melyek közül is legnagyszerűbb a Fátyol-vízesés. A víz 18 lépcsőn zuhog alá. Továbbhaladva a völgyben, igen látványos még a Szikla-forrás, a pisztrángos tavak. Többen kisvonattal utaztak le a völgy végéig.

    Hazafelé egy fél órára még megálltunk Eger szélén lévő borospincéknél, megkóstolva egy-kétféle egri bort. Hazáig aztán már meg se álltunk.

Ami az időjárást illet, baljós előjelekkel készülődtünk az útra. Szerencsénkre a riogatásokból legfeljebb a lehűlés jött be. Így napsütéses, igazi kora tavaszi kirándulóidőben 11–en tettük meg Mátraverebély és Garáb közti 19 km-es utat.     Hatvanig két különböző vonattal utaztunk, hogy a szerencsésebbeknek (ahol a sebesvonat is megáll, vagy indul) ne kelljen olyan korán kelniük. Hatvanból aztán közös vonaton indultunk túránk kiindulópontjára, Mátraverebélyre. Leszállás után már rutinosan kerestük meg a kéktúra bélyegzőt – tavaly ugyanis innen indultunk Galyatetőre. Szóval bélyegzés után nekivágtunk az útnak. Miután Garábról csak egy busz közlekedik délután, azt mindenképp el kellett érnünk. Minden pihenőnk, étkezésünk, egyéb bóklászásunk csak e cél betartása mellett volt lehetséges.

    Mátaverebélyen előbb a Zagyva-folyó hídján keltünk át. Meglepően tiszta vize volt. A falut elhagyva három szorgos fatolvaj csapattal is találkoztunk. Pár év múlva át kell majd rajzolni a térképet, mert erdő már nemigen lesz itt. Egyenletesen emelkedett az út, felértünk a Csapás-tetőre. Előbb a Mária-utat, majd a K négyszög jelzést kereszteztük, mindkettő Szentkút búcsújáróhelyre vezet fel. Ezután egy tisztás szélén álló hatalmas tölgyet csodáltunk meg, Péter pedig megmérte, hány Döbrögi tudná azt körbeérni. Itt voltak kicsit bizonytalan a jelzések (és talán még Mátraverebély szélén), egyébként példaértékűen jól jelzett volt a szombaton bejárt kéktúra-szakasz. A Szálláska-völgyön keresztül értük el Sámsonházát. Közben több helyen láttuk, hogy égették a domboldalon leszáradt füvet, nádat. Szerencsénkre a szél nem felénk fújt.

    Sámsonházán elhaladtunk pár szépen felújított palócház mellett, és a Kis-Zagyva mellett lévő Geológiai-bemutatóhelyre értünk. A volt bányában látványosan váltogatják egymást lávapadok és törmelékrétegek. A lávarétegek felett 15 millió éves üledékes mészkő fehérlik. Kis ideig a Márkháza felé vivő országúton vezet a K jelzés, de aztán balra letérve arról kopár doboldalon vitt utunk. Szomorú látvány fogadott a dobtetőn, ahol hatalmas mennyiségű szemét éktelenkedett.

    Miután Nagybárkányról az összes szemetet kihordták, az már szép, tiszta településsé vált. A pecsételőhelyet is könnyen megtaláltuk, be sem kellett érte menni a boltba (a Bárkány Presszó, mint megadott bélyegzőhely már befuccsolt), mert egy másik kéktúrázó csapat már kihozta a bélyegzőt. Felkapaszkodtunk a dombtetőre, ahol a neogót stílusban épült rk. templom áll. Épp vége volt a misének, így a kiáramló emberekkel helyet cserélve, megnéztük belülről is azt.

    A templomtól kissé emelkedő úton, kopár domboldalra felérve elértük a Kelet-Cserhát Tájvédelmi Körzet határát. Innentől kezdve egészen Garábig folyamatosan erdőben haladtunk, a Nagy-Kő-tetőig kisebb-nagyobb mértékben állandóan emelkedve. A tető előtt egy keresztező magasfeszültség nyiladékán szép kilátás nyílt egyrészt Mátraszőlősre és a Mátrára, ellenkező irányban pedig Garáb környékére. A Garáb-nyeregben elhagytuk a kék jelzést, és K négyszög jelen 1,4 km-es ereszkedés után beértünk a mindössze 60 lakosú Garábra. Rendezett a falu, inkább már csak nyaralók lakják. Szép katolikus temploma van.

    A buszra – mely nagy kerülővel Pásztóra vitt bennünket - mindössze 3 percet kellett várnunk. Pásztóról vonattal jöttünk haza.