Három éve heten már végigjártuk az Országos Kéktúra csereháti-szakaszát. Az állandó kéktúrázóknak, akik akkor nem tudtak eljönni, egy pót-túrát szerveztünk. Most nyolcan mentünk: a csapat egyik fele túrázott, másik fele pedig kis kirándulásokkal tarkítva a környék nevezetességeit járta be.

    Június 07.  (péntek)

Vonattal és kocsival érkeztünk Bódvaszilasra, a tényleges túrázás Bódvarákón kezdődött. Mi is, akik most nem túráztunk, két kilométeren elkísértük a kéktúrázókat, közben bemutatva a GPS működését. A cél az volt a többieknek, hogy a korábban bejárt - és GPS-re rögzített útvonalon – elnavigálják magukat. A közös túrázás után visszafordultunk. Bódvarákón bevásároltunk, majd Esztremos felé indultunk. Szerencsénk volt, mert egy fél óra várakozás után meg tudtuk nézni a Rákóczi-cseppkőbarlangot. Nekem a magyarországi barlangok közül ez tetszik a legjobban, és most se okozott csalódást. Mivel a korábbi nagy esőzések miatt kocsival nem lehetett most a barlangtól Tornaszentandrásra átmenni, előbb Bódvalenkére autóztunk. Ennek a falunak az a nevezetessége, hogy 2009 óta már több tucatnyi ház oldalát festették meg cigány művészek – ezért kapta a freskófalu nevet. Még Tornaszentandrásra készültünk ezen a napon elmenni, de jött a telefon, hogy a túrázó csoport megérkezett Rakacaszendre, miután legyalogolták a 15 km-t. Mivel szállásunk a Rakacai-tó mellett volt, így este-reggel meg kellett tenni ezt az utat kétszer. Mikor mindenkit elfuvaroztam, birtokba vettük szállásunkat és vacsorafőzésbe fogtunk. Miután azt jóízűen elfogyasztottuk, esti sétára indultunk a tó gátján – élvezve a gyönyörű naplementét.

    Június 08. (szombat)

Reggeli után visszavittem a túrázókat Rakacaszendre. Ott még együtt bevásároltunk estére. Visszaérve szállásunkra, bepakoltunk, aztán indultunk mi is. Kocsival a tó túlsó partjára mentünk. Az üdülőtelepen hagytuk a kocsit, majd irány a Várhegy. Ide a jelzett út is vezet (PL). A 231 m-es „csúcson” nagyon jó kivehető a volt földvár, és főleg az azt körülvevő árok. Sajnos a nagyra nőtt fák miatt a kilátás elmaradt. Az üdülőtelepen még lesétáltunk a tópartra, majd Rakacaszendre hajtottunk. Megkerestük az Árpád-kori műemlék (ma református) templomot. Kulcsot a szokott háznál nem találtuk, ezért vissza kellett menni a bolt mögötti házhoz, ahol a kéktúra pecsét is van. A kapott kulccsal már be tudtunk menni a templomkertbe és magába a templomba is. Ismét elbűvölt a felújított XIII. századi templombelső. Visszavittük a kulcsot, és a következő faluba, Rakacába mentünk. Itt a dombon lévő görögkatolikus templomot, és a körülötte lévő erődfalat néztük meg. Következő megállónk Krasznokvajda volt. Felkerestük a szépen felújított Scholtz-kúriát, és a lepusztult Szentimrey-kastélyt. Az előbbi parkjában meg is ebédeltünk. Gagybátorba elmentünk ugyan, de ott nem sok szépet láttunk. Gagyvendégiben megnéztük a Vendéghy-kúriát. Ez az épület ma a Csereháti Településszövetség székhelye. Ezt követően szanticskai szálláshelyünkre mentünk, kipakoltunk, elkezdtük a főzési előkészületeket. Nemsokára telefonáltak túratársaink, hogy megérkeztek Felsővadászra. Ezen a napon – némi kurflikkal túlteljesítve a távot -, majdnem 20 km-t gyalogoltak. Esti közös programunk megint a vacsora, és az azt követő esti séta volt – ezúttal Szanticska csodás kis házai között.

    Június 09. (vasárnap)

A túrázókat elvittem Felsővadászra, ahonnan ők folytatták gyaloglásukat Encs felé. Miután visszaértem Szanticskára, kis kirándulásra indultunk a Magas-hegyre. A falu után egy ideig erdőben haladtunk, majd egy új akácültetvényen, bogáncsok, csalánok közt vezetett a volt út. Jó volt rövidnadrágban lenni! A hegytetőn lévő geodézia-torony ugyan zárva volt, de egy kis ablakon át be lehetett jutni belsejébe. Fentről majd’ az egész Cserehátat be lehetett látni. Visszafelé más úton mentünk, kettős haszonnal: egyrészt elkerültük a szúrós terepet, másrészt egy szépséges pipacsmező mellől láthattuk a mi kis falunkat. Szállásunk elhagyása után Fáj felé vettük az irányt. Beszakadt, kátyús (ez sajnos az egész Cserehátra igaz), járhatatlan utak miatt meg kellett változtatni az útirányt. Ismét Krasznokvajdára kellett mennünk, innen jutottunk Szemerére. Itt sok-sok bizonytalanság után megtaláltuk a Szemere-Pallavicini-kastélyt, amely ma óvoda. Innen Pusztaradványba autóztunk, közben egy kellemes árnyas erdőben megebédeltünk. Radványba érve megkerestük a Pallavicini-kastélyt. Sétáltunk a parkban, fényképezgettünk. Egyszercsak egy kedves hölgy beinvitált bennünket a kastélyba. Férjével együtt – mint kiderült, ők a tulajdonosok – a konyhától a fürdőig a kastély minden zugát megmutatták nekünk, elmesélve azt, hogyan teremtettek a romhalmazból egy előkelő kastélyszállót. Már nem volt időnk a Fájba elmenni, hogy a Fáy-kastélyt megnézzük – meg a benzinünk is olyan kevés volt, hogy már kockázatos lett volna az út (három nap alatt Cserehát belsejében egyetlen benzinkutat se láttunk). Encsen megtankoltunk, felvettem a túrázó-felünket. Ők - betervezetlen kerülők miatt - majdnem 22 km-t gyalogoltak.