Ezt a túránkat akár jubileuminak is hívhatnánk, hiszen öt évvel ezelőtti megalakulásunk első túrája is a Mátrába vezetett. Az alapító 15 főből hatan most is jelen voltunk.

    Reggel hét óra után isaszegi, majd a gödöllői vasútállomáson gyülekezett az a 20 fő, aki jelentkezett mátrai túránkra. Talán pár embert visszatartott a túrától az a sok rossz, amit az időjósok erre a napra ígértek. Szerencsére tévedtek, mert napsütéses, gyönyörű tavaszi időben volt szerencsénk túrázni (az első és utolsó csepp eső akkor esett a kocsira, mikor elindultunk hazafelé). Hatvanban még felvettük Incit, aztán meg se álltunk Mátrakeresztesig. A Békástói-Üdülőtelepen lévő parkírozóban tettük le kocsijainkat.

    Némi cihelődés után elindultunk a patak mellett felfelé a piros jelzésen - csakhogy ne fázzunk, egy kis emelkedővel. Párszáz métert még baloldalon házak mellett haladtunk, aztán már csak a csodálatos természet vett körül. Baloldalon szép formájú sziklák tornyosultak, közvetlen mellettünk a Csörgő-patak, tőlünk jobbra pedig a Bárány-kő-oldal. Meg-megálltunk fényképezni, olyan szép volt a patak és a sok tavaszi virág. A turistaút elkanyarodott a pataktól, de mi persze nem! Átmásztunk/bújtunk pár tucat kidőlt fán, és ekkor értünk a tulajdonképpeni szurdok bejáratához. Egy napsütötte völgykatlanban megreggeliztünk.

    Úgy terveztem, hogy a szurdoknál - a vízállás függvényében – eldöntjük, a patakmederben megyünk-e tovább, vagy visszakapaszkodunk a turistaútra (persze mindenkinek megadva a lehetőséget, hogy maga válasszon). Az előző száraz időszak következményeként nem volt nagy víz - bár lehetséges, hogy annak az egy-két túratársnak, aki mégis becsúszott a patakba, más a véleménye. Hatalmas mohás kőtömböket, bedőlt fákat kellett a mederben kerülgetni, de a legalattomosabb hely mindig a patakszélen lévő vastag avarszőnyeg volt. Sohasem lehettünk biztosak abban, hogy alatta víz csobog, vagy kemény szikla búvik meg. Ennek ellenére (vagy épp ezért), nagyon szeretjük az ilyen szurdokokat, az élmények felelevenítése során ezek biztos, hogy mindig napirendre kerülnek. Egyébként – egy-egy kis szakaszt leszámítva - Csörgő-patak szurdoka nem volt veszélyes, a múlt havi Honti-szakadék – nem is beszélve a tavalyi Salabasina-árokról - például sokkal keményebb volt.

    A szurdok fokozatosan szélesedett, elértük ismét a jelzett utat. Ezen haladva érintettük a Csörgő-malmot, jobban mondva csak azt az ismertető táblát, mely annak történetét mutatja be. Később egy pihenőhelynél - ahol asztalokon, padokon kívül még kemence is volt -, megpihentünk. Elhagytuk a patakmedret, és egyre emelkedő úton Mátraszentimrére értünk be, ahol bevártunk mindenkit. Sok tájékozódási futót láttunk, biztosan versenyük volt. A K kör jelzésen indultunk tovább Fallóskút felé. Az út eleinte határozottan lejtett, de mire a kápolnához értünk, ismét majdnem olyan magasan voltunk, mint ahogy Szentimréről elindultunk.

    Megnéztük a Szent-kúti (Mária)-kápolnát, ittunk és feltöltöttük fogyóban lévő vízkészletünket a forrás vizéből, pihentünk egyet, majd indultunk tovább. Fallóskút után előbb az országúton vezetett a S + jelzés. A térkép szerint majd’ 1 km után le kellett volna térni róla, de ezeket a jeleket érvénytelenítették (mint később láttuk fakitermelés miatt), és még 700 m-en keresztül az országút szélén kellett bandukolnunk. Aztán hirtelen letért róla, de elég nagy lejtéssel (380 m alatt 100 métert) haladt, ami eléggé megviselte a térdeket és bokákat. 550 méteren megint a galyatetői országút szélén mentünk, aztán szerencsére balra letértünk róla. Jó másfél km megtétele után a kocsiknál voltunk. Nagyon szerencsések voltunk az időjárással, élvezetes túránkon bő 15 km-t gyalogoltunk.

    Miközben felkészültünk a hazaútra, a rendes fiúk – én nem tartozom közéjük – meglocsolták a lányokat, elvégre húsvét van.

 

Ragyogó tavaszi időben három programunk is volt. Csütörtökön két tagunk az egyesület nevében koszorúzott az isaszegi Szobor-hegyen, mások pedig turistautat alakítottak ki, jelzést festettek. Szombaton tízen jártuk végig az OKT Gánt-Bodajk közti szakaszát.

    Örvendetesen sokan – 21-en – jöttek el, hogy - a röpke két és fél év alatt megkapott engedély birtokában - a valóságban is megjelenjenek a Z+ jelzések a Pécelen és Isaszegen futó Z sáv jelzések összekötésére. Hét, átlagban háromfős csapatot alakítottunk ki, melyekből két-két csapat egymással szemben indult el az utat kialakítani, jelzést zavaró gallyakat kivágni, sablonnal szabványos jelzést festeni. Először a gyorsan száradó vizes bázisú alapozó került fel, ezután pedig a zománcfesték. Munka végén a jól megérdemelt pihenést szalonnasütéssel, borozgatással fűszereztük.

    Szombaton kéktúrázni mentünk a Vértes nyugati felébe. Vonattal Székesfehérvárra utaztunk. Eddig minden rendben, terv szerint történt. A bonyodalmak Fehérváron kezdődtek. Az első gond az volt, hogy késett a vonat pár percet. Ez a „természetes” dolog most viszont sokat számított, lévén erősen kiszámított volt az időnk a buszindulásig. Tetézte a bajt, hogy nem jól emlékeztem az útra, és sajnos nem a legrövidebb úton próbáltunk a buszállomásra eljutni. Itthon utólag megnéztem a térképet, hogy hol rontottam el a dolgot. Sajnos esélyünk se lett volna a busz elérésére, mert a legrövidebb úton is 18 perc lett volna az útidő.

Ezért aztán ráérősen „kényszer-városnéztünk”. Nem mintha nem lenne nagyon is szép Fehérvár belvárosa, de egyrészt tavaly végigjártuk minden nevezetességét, másrészt 20 km-nyi gyaloglás várt ránk, illő lett volna időben elkezdeni azt – mint ahogy terveztem is. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a busz csak két óra múlva indult. Ezért ismét őgyelgésbe kezdtünk.

    Végre negyed tizenkettőkor lekászálódtunk a buszról Gánton. Előbb a falu központja felé indultunk, majd egy mellékutcán át rátértünk a kék jelzésre. Hosszú egyenes út következett, jobbra magasodott felettünk a Gánti-barlang, majd továbbmenve egy újabb látványos szikla fehérlett ki a kopár fák közül. Az egyenes út K kör jelzésre váltott, mi balra tértünk. Az Antal-árokban haladó kék jelzést balra elhagytuk, hogy egy nagyon látványos gerincúton kapaszkodjunk fel a Redl-emlékműhöz. Az emlékmű után még egy darabig emelkedett az út, aztán „toronyiránt” leereszkedtünk a Juh-völgybe. 350 méter kényelmes út után ismét úttalan, meredek emelkedőn – a Szikla-kilátót megkerülve – kapaszkodtunk fel a K+ jelzéshez. Evvel megszűnt a „kalandozások kora”, innentől már csak jelzett úton haladtunk – kivéve egy kis eltévedést. A Géza-pihenőnél kicsit körülnéztünk és megebédeltünk; nem a szokásos módon ráérősen, hanem bekapkodva szendvicseinket.

    Rátértünk a hűtlenül elhagyott kék jelzésre, amely a Pátrácos környékén sajnos hosszú ideig aszfalton haladt. 4,5 km galopp után kis pihenőt tartottunk egy farakásnál, aztán rossz felé indultunk tovább. Szerencsére csak 500 m-t kerültünk, de a nagyon kiszámított idő miatt ez se jött jól. Alig volt szintkülönbség a Határnyiladékig, onnan azonban erősen lejteni kezdett az út. Sajnos arra nem maradt idő, hogy a csókakői várba felmenjünk (majd egyszer útba fogjuk ejteni!). A vár alatti nyomos kútból feltöltöttük vízkészletünket és máris indultunk tovább. A falu végefelé már nyilvánvaló volt, hogy elérjük a vonatot, ezért egy kocsmánál megálltunk egy kávéra, pohár sörre. Csókakőt elhagyva még jó négy kilométeres aszfaltút várt ránk a vasútállomásig. Különösen kellemetlen volt a 81-es út 300 m-es nagy forgalmú, zajos szakasza.

    Majd fél órával a vonat érkezése előtt kinn voltunk Csókakő vasúti megállóban. A GPS soha nem látott értékeket mutatott: teljes átlagsebességünk 3,8 km/óra, mozgási átlagsebességünk 4,7 km/óra volt. 5 óra 26 perc alatt tettük meg Gánt és Bodajk közötti 20,74 km-es távot, amiben benne volt a gerinctúra-kitérő, a két pihenő és a kocsma is. Ez már teljesítménytúra-tempó.

    Vonattal székesfehérvári átszállással Kelenföldre utaztunk. Innen a szombathelyi gyorssal akartunk a Keletibe menni, de 15 perces késést jeleztek az információs táblák. Gyorsan kimentünk az Etele térre, és egy gyorsjáratú busszal elértük a 20:35-kor induló vonatunkat.

Köszönet mindenkinek, aki március 15-én valamilyen formában részt vett közös munkánkban, valamint gratuláció azoknak, akik erőltetett menetben kéktúráztak szombaton.

Szombaton tartottuk éves közgyűlésünket, amelyen örvendetesen 35-en vettünk részt, bőven a határozatképességen felül. Így nem volt akadálya annak, hogy az éves beszámolót, pénzügyeinket első nekifutásra megszavazzuk. Vasárnap pedig az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Körének meghívására 15-en farsangi bálon vettünk részt.

    A bál műsorral kezdődött, melyet részben a nyugdíjasok unokái, részben az isaszegi cigány tánccsoport adott. Legelső műsorszám egy rendkívül nehéz és látványos akrobatika szám volt. Ezt követte 7 kislány és egy kisfiú tökéletes ritmusérzékkel, összeszokottan bemutatott modern táncai. A műsort iskoláskorú cigány tánccsoport zárta. Nem véletlenül mondják, hogy „vérükben van” a tánc. Fergeteges iramú táncukkal mindenkit lenyűgöztek, megalapozták a többiek hangulatát is a további táncoláshoz.

    Ezután jöttünk mi, az eddigi passzív nézők. Kovácsik Misi érti a módját, hogyan kell felállítani az embereket az asztaltól, és mozgásra bírni. Sokan perdültek táncra, de beképzeltség nélkül állíthatom, hogy klubunk tagjai vitték a prímet. Táncot pihenésképpen kétszer szakította meg tombolasorsolás. A szerencsénkre sem panaszkodhatunk, több ajándékot is nyertünk.

 

A jósolt ítéletidő sok klubtársunkat eltántorított a szombati túrázástól, így csak a kemény mag, az ITK B-közepe jött el. Pedig egyáltalán nem volt rossz idő, egyszerűen csak tél volt mínusz 7 fokkal és pár centi hóval.    A már említett meteorológusok által térségünkre is vizionált ítéletidő miatt a szervezés folyamán mindig próbáltuk igazítani magunkat a várható időjáráshoz. Végül úgy döntöttünk, hogy HÉV-vel megyünk februári túránk helyszínére, Csömörre. Gondoltam, a HÉV csak nem akad el hóban. Arra viszont nem, hogy 23,4 km-es út 1165 forintba kerül. Ezért menetközben átvariáltuk az útvonalat, leszálltunk Ilona-telepen a HÉV-ről, és gyalog mentünk át Csömörre. 2,7 km gyaloglás 800 Ft-ot hozott a konyhára. A hó éppen hogy csak kezdett szállingózni. Az M0-ás hídján való átkelésnél vigyázni kellett, mert a hídon építettek ugyan – gondolom jó sok millióért – gyalogjárdát is, de azt „ügyes kezek” megközelíthetetlenné tették. Gratulálunk, és köszönjük a gyalogosok, kerékpárosok nevében!

    Csömörön először megnéztük a temető külső sarkánál lévő emlékmű-együttest, majd a temetőn áthaladva a HÉV-végállomásra mentünk. Ha figyeltük volna az óránkat, akkor sem érkezhettünk volna pontosabban; amint az állomás mellé értünk, ott is volt a pesti HÉV. Újabb három fővel nőtt a csapat. Most kezdetét vette a tényleges - túraterv általi - gyaloglás.  Először a Kálváriára kapaszkodtunk fel. A beígért 130 m-es szintemelkedés 1/3-át máris letudtunk. Szép, gondozott volt a Kálvária, és a hozzá vezető stációk is, nem úgy, mint a lefelé vezető út. A nemrég még szép erdőt crossmotoros pályává silányították, rengeteg termőtalajt letúrva, gyökereket elvágva – valószínűleg illegálisan.

    Letértünk a S jelzésről, és nem csak azért, mert az teljesen feleslegesen egy nagy kurflit ír le lakott területen, hanem azért is, hogy egy meredek partoldalon lejőve növeljük kicsit adrenalin szintünket. A lejtő leküzdésére szinte mindenki más módszert választott. Persze kis kerülővel egyáltalán nem lett volna feladat a patakpart megközelítése, de hát kell egy kis élmény is. A patak nem volt most bővizű, szinte csak át kellett lépni rajta. A túloldalon volt egy játszótér, kis Kati mindjárt ki is próbálta a hintát. Elhaladtunk a valamikori strand mellett, a mögötte lévő fákon két mókus mutatta be légtornász képességeit.

    Elértük a Kistarcsa felé vezető utat, de arra nem tértünk rá, hanem a Csömör-patakkal párhuzamosan haladtunk észak felé. 1,2 km-t megtéve elhagytuk a kényelmes kocsiutat, és lekéredzkedtünk a patakvölgybe. Kicsit visszafelé haladva találjuk meg a Csömör-patak forrását. A víz mintha közvetlenül a nyárfa gyökerei közül törne elő. Továbbmentünk az immár patak nélküli völgyben. Sajnos a völgy baloldalán lévő fákat teljesen kiirtották. Pedig nemrég még olyan szép volt ez a völgy! A gyalogút elhagyta ugyan a völgyet, de mi hamarosan visszatértünk a völgy egy másik ágába. (Korábbi bejárásaimból tudom, hogy itt egymással párhuzamosan három úton is találhatóak sárga jelzések, ott is ahová mi tértünk be.) Itt már nagyobb volt a dzsumbuj, de mindig lehetett találni egy szabad részt, ahol folytathattuk utunkat. Mielőtt elhagytuk a völgyet tízóraiztunk, mert kinn - ha nem is olyan erősen, mint jósolták -, de azért fújkált a szél.

    Innentől szabadabb terepen haladtunk. Elértünk arra a pontra, ahol választási lehetőségünk nyílt rövidebb, vagy hosszabb táv megtételére. Mindenki a hosszabb távra szavazott, vagy ők voltak a hangosabbak. A Zsellérföldek nevű területen jártunk, majd a volt kavicsbányák mellé értünk. Ezt követően lassan elértük a lakott területet, a Vízműsor utcán haladtunk. Az út délnek fordult, majd becsatlakozott az Ulicskára. Ezen mentünk a HÉV végállomásig. A pesti lányok is úgy döntöttek, hogy eljönnek velünk Ilona-telepre, így együtt maradt a csapat. Nem sokkal az állomásra érkezésünk után jött is a villamosunk, amivel Gödöllőre utaztunk. Az isaszegi vonatra még egy kicsit várni kellett, elmentünk hát a Királyi Váróba Katival és Janival együtt, hogy egy sütit megegyünk. A cukrászda nem volt nyitva, megnéztük viszont a csodálatos szépen felújított Váróban lévő kiállítást. Annyi csúfságos év után nagy élmény volt látni a lepusztult épület teljes megújhodását, a benne lévő kiállításokat.

    A be nem tervezett utakkal együtt 16,4 km-t gyalogoltunk.