10 fős kis csapatunk ezúttal a kéktúra útvonal kezdetére, a Kőszegi-hegységbe tartott. A nappalok időjárása úgy alakult, hogy fél napon esett az eső, a többi időt napsütésben élvezhettük. 60 km-t gyalogoltunk 3 nap alatt, a negyediken Kőszeg aszfaltját koptattuk városnézés ürügyén.

Május 26. (csütörtök)

Az első nap nem túráztunk, mert nem tudtunk volna olyan korán Velembe érkezni, hogy teljesíthessük a Velem - Kőszeg távot. Vonattal utaztunk Aszódról, Gödöllőről, Isaszegről, majd találkoztunk pesti túratársainkkal a Déli-pályaudvaron. Gyorsvonattal Szombathelyig mentünk, végül Kőszegig személlyel. Elfoglaltuk szállásunkat, majd kis idő után városnézésre indulunk. Kőszegen jelenleg hatalmas felújítási munkák folynak, így nem tudtuk megnézni mindent, amit elterveztünk. A Jurisics-vár, Arany Egyszarvú Patikamúzeum zárva volt, a Jurisics-tér felbontva. Biztosan nagyon szép lesz, ha elkészül. Megnéztük viszont – és nagyon tetszett – a Postamúzeumot (itt bélyegeztünk a kéktúra-füzetünkbe is) és a Tábornok-házat. Ez utóbbiban kismesterségek-, és a kőszegi sportolók múzeuma nézhető meg, valamint látogatható a Hősök kapuja kilátóterasza is. Főtéren sétáltunk ezután, majd megnéztük a Jézus Szíve Plébániatemplomot is. Sétánk végén fagyizással és egy kőszegi borok pincéjében elfogyasztott vörösborral kényeztettük magunkat. Este vendégházunkban karfiollevest és csirkepörköltet főztünk.

Május 27. (péntek)

Reggeli után először a buszállomásra mentünk - ami egy kilométerre volt -, aztán busszal Velembe. Innen indultunk az OKT kezdőpontjára, Írott-kőre. Igazán nem értem, miért nem innen (vagy Bozsokról) indul hivatalosan a kéktúra, hiszen Írott-kőre nem lehet csak úgy elrepülni, tömegközlekedési eszközzel eljutni. Hosszú-völgyön vezetett a P jelzés. Az út folyamatosan emelkedett, csak a Szénégető-kútnál vesztettünk úgy 30 métert a megszerzett szintből. – Írott-kövön bélyegeztünk füzetünkbe, felmentünk a kilátóba, melyben az államhatár kialakulásáról szóló kiállítás is volt. Fenn szép kilátásban volt részünk, de az akkori időjárásban túlzásnak bizonyult az az állítás, hogy onnan a Balaton is látható. A Vasfüggöny-tanösvényen kezdtünk leereszkedni a 884 m magas csúcsról. A Hörmann-forrás jéghideg vizéből jól beszlopáltunk – meg is fájdult a torkom. Tovább ereszkedve elértük a Stájerházakat. Innen sajnos több kilométeren keresztül aszfaltúton vezet a kék jelzés. Vörös keresztnél elemózsiáztunk, majd másfél km után máris Óház-tetőn voltunk. Ez volt a XIII. sz. óta a kőszegi Felsővár. Nagyszerű a kilátás innen Kőszegre.  Hétvezér-forrás volt a következő megállónk. Igazoltuk ottlétünket a füzetbe (bár nem volt egyszerű feladat a dobozhoz hegesztett bélyegzővel), ittunk a finom forrásvízből, aztán mentünk tovább. A Kálváriáig meg sem álltunk, ott viszont érdemes volt nézelődni. A stációk után láttuk még azt az óvóhelyet, ahol a koronát őrizték a háború végén. Amire nem gondoltam: volt még lelkiereje a csapatnak a szállásról elgyalogolni fagyizni, egy pohár bort meginni. Hazaérkezés után vacsoráztunk. Éjjel esett az eső.

Május 28. (szombat)

Az eddig szokásos kerti közös étkezést lehetetlenné tette az eső, ezért kénytelenek voltunk benn reggelizni. Összepakoltunk és indultunk. Kőszeget az Ólmodi úton hagytuk el ÉK-i irányban. A határig vezetett az út, majd fél km-t közvetlenül a határkövek mellett. Ez is a Vasfüggöny túraút része. Aztán széles erdőnyiladékon, sóderral felszórt úton kilométereket nyílegyenesen mentünk. Délre elállt az eső, így egy magaslesnél ettünk egy kicsit. Kisütött a nap, ez jobb kedvre derítette társaságunkat. Fél háromra már a szálláshelyünkön (Tömördi Önkormányzat Vendégháza) voltunk, igaz ezen a napon csak 15,5 km jutott a gyaloglásból. Vacsoráig – amit ezúttal megrendeltünk – volt még egy pár óránk, ezért egy igényes kocsma (Aroma-ház) kerthelyiségében megittunk egy pohár bort. Este 6 órára elsétáltunk a 700 m-re lévő vacsorázóhelyünkre, ahol nagyon finom vacsorát kaptunk. Ezután lefekvésig kedélyes esti csevely következett egy üveg Soproni kékfrankos segédletével.

Május 29. (vasárnap)

Összepakolás, reggeli után fél 8 nyolckor indultunk tovább. Ezen napon hosszabb táv várt ránk, de a szintkülönbség elenyésző volt (104/168 m). Tömördöt a már ismert útvonalon hagytuk magunk mögött, elhaladva a Chermel-család udvarháza mellett. Kincsédpusztán egy mogorva ember és barátságos kutya fogadott. Hosszú, egyenes szakasz következett, helyenként erősen benőtt susnyással, csalánnal. Kis változatosságot jelentett az Ablánci-patak gátján való átkelés. Elértük az Ablánci malomcsárdát, ami egyben bélyegzőhely is. Fél órát pihentünk, majd folytattuk utunkat. Elmentünk Erzsébet királynő tiszteletére ültetett fák mellett, majd pár száz métert országúton bandukoltunk. Az országutat elhagyva következett a nap legkeményebb kapaszkodója. Mindnyájan hősiesen leküzdöttük a 10 méteres szintkülönbséget. Átkeltünk a vasúti aluljárón, majd néhány kerítésen. Felsőszelestét elérve a templomnál kicsit megpihentünk. Utána kis keresgélés következett, amit az okozott, hogy az utat jelzéssel együtt lekerítették. Így aztán lementünk az országútra. A kocsmában bélyegeztünk, majd felkerestük a Festetics-kastélyt és a körülötte lévő Arborétumot. Ezután már igyekvőre fogtuk a dolgot, hogy elérjük vonatunkat. Intercityre vettünk pótjegyet Répcelaktól, hogy egy órával előbb hazaérjünk – de a MÁV-STOP másképp döntött. 40 percet késett a gyors. Mikor araszoltunk be a Keletibe, épp húzott ki Hatvan felé igyekvő vonatunk. Rengeteg időnk maradt a következő vonatig, ezért kísérletet tettünk a pótjegy árának visszaszerzésére. Pár helyre elküldtek, míg legalább odáig eljutottunk, hogy van egy kitöltendő nyomtatványunk.

    Leszámítva a hazautazást, kellemes négy napot töltöttünk el együtt. Talán az se bánta meg, hogy velünk tartott, aki bizonytalankodott a részvételt illetően.

Május 7-ei túránkon két látványos árkot is végigjártunk, történetesen a Salabasina-, és a Holdvilág-árkot. Csodálatosan szép időben 20-an vettünk részt e meglehetősen nehéz, de páratlanul szép 17 km-es túrán, miközben 800 méteres színtkülönbséget is lekűzdöttünk.

    A környék több településéről összegyűlve találkoztunk fél nyolckor Gödöllőn, a Művelődési Ház parkírozójában. Rövid létszámellenőrzés után indultunk. Kistarcsánál rátértünk az M0-ra. Pomáznál felvettük a HÉV-vel érkező lányokat. Kiskovácsiban parkíroztunk le.

    Párszáz méter a P+ jelzésen tettünk meg, majd a P-ra tértünk át. Pankostető szélénél mindenkinek választási lehetősége volt: vagy könnyű és rövid úton a P jelzésen marad, vagy a nehezen járható, helyenként veszélyes Salabasina-árkon keresztül ér közös találkahelyünkhöz, a Salabasina-forráshoz. Három ember kivételével mindenki ez utóbbit választotta. Jelzés nélküli utakon, lekerített erdőrészeket kerülgetve 2,5 km-t megtéve értük el a Salabasina-patakot. Mielőtt nekivágtunk volna a nagy útnak, megreggeliztünk.

    Lekúsztunk a patakmederbe, és elkezdtük a számlálhatatlan bedőlt fa kerülgetését, alatta, vagy felette való átmászást. További változatosságot jelentett a patakon való rengeteg átkelés, az avar alatt alattomosan összegyülemlett vízbe való belépés. Magamban úgy könyveltem a el a Salabasina-árkot, mint a Burok-völgy és a Tarjánka-völgy kereszteződését egyrészt a rengeteg keresztbefekvő fa, másrészt a sziklákkal határolt keskeny sziklaszoros miatt, ahol helyenként csak a vízbe sodródott fákon billegve lehetett továbbhaladni. Az út egyik legizgalmasabb szakaszához érünk, ahol egy hatalmas sziklatömb látszólag teljesen lezárta a tovavezető utat, de előtte még a patak felett lévő (itt szerencsére bedőlt) fákon is fel kellett mászni. Azért a nagy kőtömbön is át lehetett jutni, mégpedig kétféleképpen is. Jobb oldalon volt egy szűk lyuk, azon fel-, illetve átkúszva a soványabbak átfértek. A többinek maradt a szikla átmászása. Péter segítőkészen itt felhúzkodta az embereket, bár mikor nejem lába megcsúszott felfelé menet, majdnem őt is lerántotta. Ezután már nem volt víz a patakmederben, „csak” bedőlt fák százai. Átmenetig kissé ki is szélesült a meder, de aztán ismét összeszűkült. Kétfelé vált a völgy, a baloldali a főág. Aki ebben marad, annak egy öt méter magas sziklatömbre kell felmásznia bedőlt fákon, ha előtte már sikeresen vette a vízbe süllyedt fákon (amely természetes mérlegként üzemelt, mivel a 60 kg felettiek alatt már annyira megsüllyedt, hogy a cipőjük beért a vízbe) való átjutást. Nem jártak sokkal jobban azok se, akik a jobboldali mellékvölgyet választották. Itt ugyan könnyebb volt kimászni a völgyből, de aztán annál meredekebben, egy vadcsapáson kellett lecsúszkálniuk a baloldali főágba – persze már a nagy sziklatömb után. Még 350 méter haladtunk az árokban, aztán jobbra elhagytuk azt.

    Hamarosan a korábban elhagyott P sáv jelzésen voltunk. Kis kavarodást okozott, hogy az ezen az úton jövő három túratársunk nem a Salabasina-kútnál várt minket, hanem felment a Tölgyikrekig. Természetesen térerő nem volt, hogy telefonon könnyen beazonosíthassuk helyzetüket. Sanyi és Zoli indult keresésükre, a többiek addig pihentek egy kicsit. Aztán hamarosan együtt volt a csapat, megnéztük a Lom-hegyi-nyereg egy részének nevet adó Tölgyikrek nevű fákat. Sajnos már csak a neve iker, valójában csak egyik fa él, lehet, hogy már az se sokáig.    Továbbindultunk. Ismét választási lehetősége volt a társaságnak, hogy a rövidebb S jelzésen, vagy a hosszabb Sikárosi erdészház – Bükkös-patak-völgyén át érje el a Lajos-forrást. Most egységesen mindenki a hosszabb utat választotta - bár úgy gondolom ezt a bátor tettüket néhányan később megbánták. Igazán kellemes, beszélgetős úton értük el Bükkipusztát és a Sikárosi-rétet. A Bükki-patak-völgye pedig maga a gyönyörűség. Az OKT-n is haladtunk is egy darabig (sőt bélyegeztünk is, mert a Dobogókő- Visegrád szakaszt három lépcsőben fogjuk teljesíteni), majd mikor az elkanyarodott Pilisszentlászló felé, mi továbbra is a patakvölgyben maradtunk a Z+ (térképeken K+) jelzésen. A baj – jobban mondva elég kemény emelkedő – ott kezdődött, ahol jobbra elhagytuk a patakot. A szokásosnál nagyobb erőfeszítést igénylő Salabasina-árok után a Lajos-forrásig 200 m–t (majd onnan még a P+ jelzésig további 60 m-t) emelkedő út sokak nyelvét kilógatta. Közben kicsit megálltunk a Kármán-forrásnál, ittunk finom vizéből. Ezt szerettük volna megismételni a Lajos-forrásnál is, de annyian voltak hatalmas kannákkal felszerelkezve, hogy ez szinte lehetetlen volt. Ezért továbbmentünk a csikóvári elágazásig, ott ettünk és pihentünk. Innen már csak lefelé mentünk.

    A Holdvilág-árokig kényelmes lejtmenetben csak 800 m volt a távolság. Ismerős volt a táj, mert 2007-ben már jártunk itt, csak akkor a Janda Vilmos kulcsosház felől közelítettük meg. A Meteor-lépcsőt többen elkerülték, de azt hiszem most ők jártak rosszul, tudniillik az árokba visszaereszkedő út a csontszáraz kőmorzsalékos út miatt nagyon csúszós volt. Ezután már különös izgalmak nélkül értünk vissza az autókhoz. Hazafelé jutalomfagyizás volt.

Áprilisi rendhagyó túránkat abból az apropóból szerveztük, hogy a Budapesti Természetbarát Sportszövetség szervezésében a Sas-hegy Természetvédelmi területet végigjárjuk. Aztán minden másképp történt...

    Már a szervezés során felvetettem, hogy ha már ottjárunk, egészítsük ki a Sas-hegyi tanösvény bejárását egy kis túrával. Ötletem kedvező fogadtatásra talált. 8 órakor indultunk Isaszegről, tartva a nagy húsvéti forgalomtól. Szerencsére egyáltalán nem volt nagy tülekedés az utakon, így már 9 órakor a Sas-hegyen voltunk. Mivel a Tájvédelmi Terület csak 10 órakor nyitott, fordítottunk programjaink sorrendjén. Telefonon egyeztettünk a még úton lévőkkel. És mindnyájan a Farkasréti-temető bejáratához mentünk. Innen indult túránk.

    A Törökbálinti  útról tér le a Z háromszög jelzés. Kis utcákon keresztül és el az Edvi Illés utcába, ahonnan előbb kicsit déli irányban kell haladni, majd jobbra fel egy hirtelen emelkedőn. Hamarosan a z Ördög-szószéke nevű sziklaformációhoz értünk, majd nemsokára szép kilátás nyílott a Farkasvölgyre. Tovább emelkedett az út, egy helyen Budaörsre, Gazdagrétre láthattunk le. Az Ördög-ormomon haladtunk. Kis ideig aszfaltos út következett, ezután a Széchenyi-hegyen kapaszkodtunk fel. Megálltunk az Úti Madonna-kápolnánál, majd már közvetlenül az adótornyok alatt egy pihenőre.

    A Széchenyi-hegyről a TV-tornyot megkerülve kis utcákon szlalomozva jutottunk el a Széchenyi Emlékkilátóhoz. Az emlékmű érdekessége, hogy eredetileg artézi kútként állították fel a Városligetben. Kilátás a környező fák igyekezete folytán már nincs róla. Az emlékművet az alatta lévő park lépcsőin hagytuk el, majd GPS segítségével a legrövidebb úton – egyszer egy hajléktalan erdei szállásra is majdnem betoppanva – értünk el ismét a Farkasréti temetőhöz. Amíg lehetett a temetőben haladtunk a főbejárat felé, de aztán mégis a Hóvirág utcán kötöttünk ki. A már bejárt úton értünk vissza a kocsikhoz, és mentük fel velük a Sas-hegyre. A túratáv kb. 9 km volt.

    Kedvezményes jegyárat kaptunk a Sas-hegyi Tájvédelmi Terület bejárására. Előbb egy nyolcperces videót néztünk meg a Sas-hegy múltjáról. Aztán Fruzsina kalauzolásával végigjártuk a 850 m-es tanösvényt Láttunk pár növényritkaságot is, de az igazi kuriózumok nem a tanösvény mellett találhatók. Amivel viszont nem győztünk betelni, az a gyönyörű, (szinte kör)kilátás volt. A tanösvény tájba illő pallókkal, hidakkal ellátott, igazán ajánlom mindenkinek a megtekintését.



A fényképeket Maszlagi Sándor és jómagam készítettük.

50 ember vállalta a koránkelés nyűgjét azért, hogy részt vehessen bükki kirándulásunkon, melynek során a szépséges Bükk-hegység sok látványos helyét kerestük fel. Jártunk a hegység legmagasabb csúcsán, az Istállós-kőn is. Összeszokott csapatunkat ezúttal az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Körének 13 tagja is színesítette.

    6 órakor kezdte a busz begyűjteni a kirándulókat először Isaszegen, majd Gödöllőn, Aszódon, végül Hatvanban. A buszozás jó hangulatban folyt, egyszeri „technikai” szünet beiktatásával 9 órára már a bélapátfalvai Bélháromkúti Apátsági templomnál voltunk. Telefoni kérésünkre volt olyan kedves a gondnok, hogy a hivatalos nyitási idő előtt egy órával lehetővé tette számunkra a templom meglátogatását.  A belépő megváltása után, ismertetőt kaptunk a templom - és a ma már csak alapjaiban látható monostor - történetéről. Az 1232-ben alapított templom már majdnem teljesen lepusztult, mikor 1732-től barokk stílusban újjáépítették. Későbbi felújítások során az eredeti gótikus építészeti formáját nyerte vissza.

    Visszaszálltunk a buszba, majd a volt mészkőbánya bejárata mellett rövidített útvonalon a Lak-völgyi-tó mellé értünk. Ezen kicsit túlhaladva az erdészet sorompó előtti tisztáson kiszálltunk. Innen indult két különböző nehézségű és hosszúságú túra – egyenlőre még együtt. Akik a harmadik variációjú utat választották, azok busszal Szilvásváradra utaztak, és onnan sétáltak fel Szalajka-völgyön. Nemsokára elértük a Lóczy-forrást. Tovább is az országos kék jelzésen haladtunk. Ragyogóan tiszta idő volt és erős szél. Mikor egy-egy felhő takarta a napot, akár még fázhattunk is volna, ha nem emelkedett volna folyamatosan az út. A kaptató kissé szétzilálta csapatot, mire a Katonasírokhoz értünk. Pihenőt tartottunk. Itt vált ketté a két útvonal. A rövidebb utat választók a S sáv jelzés mentén a Horotna-völgyön érték el a Szalajka-völgyet.

    19-en vágtunk neki a hosszabb útnak (14 km), melynek koronája a Bükk legmagasabb csúcsának megmászása volt. Eltértünk némileg az otthon megálmodott úttól, mert a szélesebb erdőgazdasági út elcsábított a Katonasíroktól 100 m-re letérő kék jelzéstől – egyszerűbben és őszintébben fogalmazva, nem vettem észre, hogy már elment a jelzés. Egy-két száz méter után már láttam, hogy nem erre akartam menni, de ez az út is – Z jelzés közbeiktatásával – is a Kopasz-rétre vezetett, ott pedig már az eredetileg tervezett úton járunk. Úgyhogy nem fordultunk vissza, rövidebb is volt ez az út, amiért gondolom senki se sértődött meg. Már a zöld jelzésen értünk fel a Kis-Kopasz 754 méteres csúcsára. Tovább emelkedve a Kopasz-rétre értünk. Ennek látványossága egy töbör, melynek mélyén egy 34 m mély és 54 m hosszú barlang található. Feltárása még folyamatban van, mert már nagyon régen elzáródott az a sok törmeléktől. Rengeteg hóvirágot láttunk, sőt olyan helyek is voltak, ahol többféle tavaszi virág mellett még a hóvirág is kitartott. Az Istállós-kő előtti Kis-hegyen stílszerűen kis pihenőt tartottunk, aztán Z háromszög jelzésen csúcstámadásba kezdtünk. Magára a csúcsra minden nehézség nélkül felértünk, nehezebb inkább a levezető út volt. Helyenként igencsak küzdeni kellett a talponmaradásért. Szerencsére a kiálló gyökerek segítettek nekünk. 1,7 km-en át állandóan lejtett az út, így értünk a Istállóskői-barlanghoz.

    Samu nem volt otthon, így hamar továbbálltunk. Jól kiépített úton eljutottunk a Szalajka-forráshoz, mely átlagosan 4500 liter vízzel indítja útjára a Szalajka-patakot. Véget ért az emelkedők, lejtők sora, innentől kezdve széles sétaúton, sőt mi több, aszfaltozott úton haladtunk Szilvásváradig, ahol buszunk várakozott. De addig még sok csodát láttunk, melyek közül is legnagyszerűbb a Fátyol-vízesés. A víz 18 lépcsőn zuhog alá. Továbbhaladva a völgyben, igen látványos még a Szikla-forrás, a pisztrángos tavak. Többen kisvonattal utaztak le a völgy végéig.

    Hazafelé egy fél órára még megálltunk Eger szélén lévő borospincéknél, megkóstolva egy-kétféle egri bort. Hazáig aztán már meg se álltunk.