Szombaton 11 fős kéktúrás csapatunkkal a Dorog – Mogyorósbánya szakaszt jártuk be, közben megmászva a kéktúrás körökben sokszor mumusként emlegetett Nagy-Getét. Mi azért nem az igazán meredek nyugati irányból, hanem Dorog felől közelítettük meg. A kis párásságot leszámítva, nagyon szép napos időnk volt.

    Többfelől igyekeztünk a Nyugati-pályaudvarhoz, ahonnan vonatunk indult Dorog felé. Elég korán kellett ahhoz kelnünk, hogy idejében indulhassunk Dorogról. Az Isaszeg-Dorog 70 km-es távja tömegközlekedési eszközökkel több mint 2 és fél óráig tart. A dorogi vasútállomáson a kedves pénztáros hölgy már azt is tudta, hol kell kinyitnunk pecsételéshez kéktúra-füzetünket. Mikor evvel megvoltunk, nekivágtunk az útnak. Elmentünk a volt bányaigazgatóság épülete előtt (előtte látható a Bányász hősi emlékmű), átvágtunk a 10-es főúton, majd a Kálvária-, István király-, Árpád úton hagytuk el a várost. Illetve előtte még elhaladtunk elhagyott ipartelepek, és a betonkerítésükre festett időtálló jelszavak előtt. Még beszéltünk is róla, bárcsak a turistajelzések lennének ilyen masszívan fönn a fákon. Ha már jelzésekről van szó, el kell mondanom: annak ellenére, hogy az ország turista főútvonalán haladtunk ezen a napon, jelekkel meglehetősen gyengén ellátott területen volt ez. Ennek oka lehet persze az is, hogy az útvonal sok helyen csak bokros (vagy kopár) területen halad, de a valóságosnál azért sokkal több lehetőség lett volna jelzést felfesteni. Nagyban rá voltunk utalva a GPS-re feltelepített térképre.

    Dorogot elhagyva szép csendesen elkezdett emelkedni az út. Nem volt megerőltető, a Gete-hegy 403 méteres csúcsára simán feljutottunk. A keresztnél kicsit megálltunk. Sajnos a párás levegő miatt csak a közelebbi helyeket láttuk. Még ötven métert emelkedett az út (közben rengeteg hóvirágot láttunk), és fenn voltunk a Nagy-Getén. Kicsit megpihentünk, csemegéztünk. Ezután jött az a szakasz, amely etalonnak számít a hegyek meredekségének összehasonlításakor. Mi persze a könnyebbik végét fogtuk meg a dolognak, lefelé mentünk a meredek hegyoldalon. Még így sem volt annyira könnyű, néha fáról-fára araszoltunk. Megenyhült lejtőn haladtunk el az Öreg-kő mellett, aztán néhány mély vízmosás, egy turistaútra tévedt kis patak, és máris benn voltuk Tokodon.

    A templom utcájánál balra fordultunk, aztán 100 m után jobbra, jelzés nélküli utcába. Ismét emelkedni kezdett az út. A falu fölé tornyosuló Hegyes-kő felé haladtunk, de arra – kételkedő kijelentések ellenére – nem vitt fel az út. Nagyon szép kilátás adódott Tokodra, Tátra, a Duna ezüstös csíkjára. A fehér sziklák alatt megpihentünk. Jóleső látvány volt visszatekinteni a megtett útra, a Nagy-Getére. Folyamatosan ereszkedve elhaladtunk a Kis-kő mellett, átvágtunk a Bundás-hegyen, átmentünk az Únyi-patak hídján, beértünk a Tokodi-pincékhez. Itt nagy élmény volt számunkra a Kavics-lak, ahol a szokástól eltérő - kavicsra felragasztott – bélyegző várt ránk. Egyedi – szintén kavicsból kirakott – jelzőtáblák irányítottak a ház kapujára erősített bélyegző-ládikához.

    Az út ismét emelkedni kezdett (ami többek szerint már nem hiányzott), de 140 méteres emelkedő után felértünk utunk talán legszebb részére, a Kősziklára. A szürkésfehér kősziklák várfalszerűen határolják a hegytetőt. Naná, hogy felmásztunk rá! Túl voltunk az út nehezén, enyhe lejtős úton értünk Mogyorósbányára. Még elsétáltunk a buszmegállótól 250 m-re lévő bélyegzőhelyig. Röviddel azután, hogy  visszaértünk, beállt a busz is, mellyel Dorogra utaztunk vissza. Onnan pedig vonattal haza.

Szép időben 16,5 km-t gyalogoltunk. Legközelebb hétvégén a Péceltől a Forró-forrás felé kirándulunk.



   

Februári túránk 5-én, szombaton a Budai-hegység egy szép helyére, a Nagy-Kopasz-hegyre, valamint a Tarnai-pihenőre vezetett. Erre a napra megenyhült a korábbi napok erős hidege, szikrázó napsütésben gyalogolhattunk mi 19-en.

    Gödöllőn találkoztak mindazok, akik a szokásos módon, telekocsi akcióban utaztak túránk kiindulópontjára Nagykovácsiba. Nem volt nagy forgalom, így egy órába se tellett, míg a helyszínre érkeztünk.  Itt csatlakoztak hozzánk pesti klubtagjaink. A meleg kocsiból kiszállva eleinte igen hűvösnek tűnt a szél. Aztán részben megszoktuk, csendesedett is, végül az erdőbe beérve már semmi gondot nem jelentett.

    Elsétáltunk a felújított templom előtti téren, megcsodáltuk a Kossuth Lajos út egy szép házát, és máris a falu szélén lévő Telki úton voltunk. A mezőség szélén itt ért legjobban a szél. Az út egy szakaszán valóságos jégpáncél volt, mert egy kis ér vize ráfolyt az útra, folyamatosan vastagítva annak jegét. Ezután egy mélyúton haladtunk. Jó volt látni, hogy az út baloldalán egy fasort fognak létesíteni, már nem is kis fák ültetésével. Az erdőben elhagytuk a telki utat és a Z jelzést, innentől jó pár kilométeren keresztül a Z háromszög jelzést követtük. A fák között szemből besütött a nap, ragyogott a hó az erős fényben. Hol jobban, hol kevésbé, de sohasem megerőltető mértékben emelkedett az út.

    Így értünk fel a Budai-hegység legmagasabb csúcsára (559 m), a Nagy-Kopasz-hegyre. Ott magasodott előttünk a 2006-ban átadott – Csergezán Pál grafikusról elnevezett – különös formájú kilátó. Mielőtt a kilátóba felmentünk volna, megreggelizünk a pihenőpadoknál. Aztán nekiveselkedtünk a kilátónak. Most jó is volt a kilátót borító fa-rácsozat, mert igen kapkodott odafönn a szél. 100 lépcsőfokon lehet a 18 méter magas kilátóra felmenni. A kilátás a szeles, tiszta időben páratlanul szép volt.

    Folytattuk utunkat továbbra is a Z háromszög jelzésen. 900 m után egy kereszteződéshez, és a P háromszög, valamint a Z+ jelzéshez értünk. Majd ezen fogunk továbbmenni Nagykovácsi felé, de egyenlőre egy kitérőt teszünk a Tarnai-pihenő felé. A kilátás innen is csodálatos, de már jobbára csak déli irányba. A pihenőtől még továbbmentünk a kőbánya felé, de miután már nem emlékeztem rá, milyen messze van, az első nagy kanyar után visszafordultunk (még kb. 1 km-re lett volna).

    Visszatértünk az előző kereszteződéshez, és innen már a P háromszög jelzésen haladtunk. Semmiféle nehéz szakasz nem volt ezen az erdőrészen, csak igazi, beszélgetésre alkalmas erdei út. Aztán még egyszer jelzést váltottunk; Nagykovácsiba immáron a P sáv jelzésen értünk be. Megnéztük az Ördög-Árok nevű patak hídján lévő két (Nagykovácsiból kitelepített németek, és a helyükre Felvidékről betelepített magyarok) emlékművet is. Visszaérve a kocsikhoz bepakoltuk hátizsákjainkat, de mielőtt indultunk volna hazafelé, még megnéztük a katolikus templom belsejét is.

    Jó hangulatú túrán 13.5 km-t gyalogoltunk. Legközelebb február 26-án kéktúrázni a Gerecsébe, Nagy-Getére megyünk, majd március 5-én Pécel- környékére, és a Sápi-tavakhoz.

Havas táj, éppen fagypont fölötti hőmérséklet, jó hangulat jellemezte Újév-köszöntő túránkat, melyen 24-en vettünk részt. Egyszer még majdnem a nap is kisütött…

    Gödöllőn, a Királyi Váró előtt gyülekeztünk. Sajnos csak az épület neve szép, valójában csúnyán összefirkált, lelakott, belül még kissé büdös is a váró. A vasúti felüljárón átkelve máris az egyetemi parkban voltunk Kicsit elhagyva a Pest Megyei Piros jelzést az Egyetem, volt premontrei gimnázium felé vettük az irányt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, az egyetemen dolgozó túratársaink protekciójában bízva megpróbáltuk az egyetemi víztorony kulcsát elkérni, de nem sikerült. Onnan pedig nagyon szép a kilátás. Majd ha legközelebb arra járunk, korábban ébredek és előre elkérjük a kulcsot. Elhaladtunk a premontrei temető, a víztorony mellet és beértünk az erdőbe. Itt együtt fut a PMP és a Mária-út is, meg valami versenyre felfestett óriási rózsaszín és neonzöld nyilak is. Ez utóbbiak kicsit el is térítettek minket a volt szivattyúház felé, de hamarosan ismét a piroson voltunk.

    A besnyői vasútállomásnál még hárman csatlakoztak hozzánk. A P háromszög jelzésen a következő vasúti átjáróig mentünk, majd azon áthaladva a templomot céloztuk meg. Itt mindenkit bevártunk, majd ismét a PMP-n haladva Incsőt hagytuk hátunk mögött. Ismét hűtlenek lettünk a piroshoz, és az alig jelzett P+ jelzésen értünk a Pap Miska kúthoz. Nagyon sokszor jártam itt, de még olyan nem volt, hogy legalább vékony sugárban ne folyt volna a finom forrásvíz. Most ez is megtörtént. Itt terveztünk egy kis Újév-köszöntő bulit tartani. Bár volt ott egy másik csapat is, el is fértünk volna egymás mellett, de mire odaértünk épp indultak. Megtörtént a „melegcsákány váltás”. 

    Aztán a hátizsákokból ezernyi finomság került elő, mindent végig kellett kóstolni. Koccintottunk az új évre, beszélgettünk következő programjainkról, de aztán már mikor mindenkinek kezdett fáznia lába a hóban, elindultunk. Mit mondjak, sok bírálatot kaptam, hogy miután jól teleettük magunkat, mindjárt egy nagy meredélyen kellett leadni a kalóriákat. Aztán ezen is túl voltunk, a Z kör jelzésen már semmi „ármánykodás” nem történt.

    A Babati útnál értük el Gödöllőt. A hosszú egyenes szakaszon erősen szétszakadt a társaság, sőt a vasútállomás megközelítését is ki-ki más úton látta célszerűnek. A lényeg, hogy mindenki odaért, onnan indult vonattal, kocsival, HÉV-vel haza.

    Jó hangulatú túrán 13,5 km-t tettünk meg. Legközelebb január 22-én az albániai utunkról szóló  vetítésen találkozunk az isaszegi Falumúzeumban, majd a februári túránk a Budai-hegységbe vezet 5-én.

Ettől az évtől függetlenítettük magunkat a PTSZ-től, ezért az ott bevált évzáró-bál helyett is magunk szerveztünk ilyen – többségnek igényként fellépő – eseményt. Nem bántuk meg a váltást, mert az a 27 ember, aki megjelent nagyon jól érezte magát, olyanok is táncra perdültek, akik ezt még sohasem tették. Ennyi mosolygós arcot ritkán fényképezhettem - bizonyítják ezt a mellékelt fényképek is.

Az isaszegi Nyugdíjasok Baráti Köre felajánlotta számunkra klubhelyiségét – melyet ezúttal is nagyon köszönünk. Közös vacsora volt, melyet úgy oldottunk meg, hogy azt nálunk megfőztük, és 6 órára vittük át a klubhelyiségbe. Süteményt és italt mindenki maga hozott, a változatosság ezért garantálva volt. Túráinkon már vagy fél éve sütemény-hozási tilalom van érvényben, talán ennek is köszönhető, hogy most mindenkiben élt a bizonyítás vágya. A nagyon is alkalomhoz illő tortát Éva hozta, tetején egy kerámia bakanccsal, de a sütemény-felhozatalt és minőséget a Gerbeaud-cukrászda is megirigyelte volna. A vacsora tepsis sült csirkecomb- és szárny, tarja és rántott csirke volt, hagymás krumplival és pürével, valamint savanyúság.

A zene kis technikai probléma miatt késve kezdődött, de a zenész bőven behozta lemaradását, mert szinte szünetet se tartott. Felhőtlen mulatozást kb. éjjel 2 óráig tartott, mígnem – eléggé el nem ítélhető módon – fogtam magam, és elájultam. Ez sajnos a jó hangulat végét is jelentette, mert mások már nem akartak tovább táncolni. Nagyon sajnálom, hogy tönkretettem a bál jó hangulatát, mentségemre legyen mondva, nem készakarva tettem.