Gyönyörű télvégi időben 24-en vágtunk neki rendhagyó túránknak, mikor a gyaloglás mellett jelzésfestési munkálatokat is végeztünk. Április 3-án lesz az Isaszegi Csata Emléktúra, melyre több útfestéssel is készülnünk kell, ezért is született ez a hibrid megoldás. A megtett 14/20 km többnek tűnt a kisebb-nagyobb mértékben mindenütt jelen lévő sár miatt.

    9 órakor gyülekeztünk az isaszegi vasútállomáson. Ide futottak be Hatvan és Pest felől érkező túratársaink is. Mindenkinek jutott hely a hat személygépkocsiban, mellyel átmentünk Pécel Hársas nevű településrészébe. Az út elején piros jelet (Pest Megyei Piros) kellett festenünk, mert ismeretlen rosszakaró „emberek” lekapartak pár jelet. A crosspályánál véget ért a piros-festési periódus, innen a Forró-forrásig „csak” gyalogoltunk, élveztük a természetet. A Katonapallag bekerített erdeje mellett haladtunk jó ideig, itt még szinte nem is volt sár. Az erdő sarkát elhagyva széles erdei úton értünk el egy szántóföld széléig. A szántás szélén ugyan volt egy keréknyom, de a múlt heti havazás, a fagyok után felengedő talaj igen vendégmarasztalóvá tette az utat. Szerencsére ez a szakasz csak 700 méter volt. Utána enyhén lejtős szép erdei úton haladtunk, baloldalunkon kis patak csörgedezett. Egy kereszteződésben elértük a S sáv jelzést, melyen hamarosan az igen szép Kotlina-völgybe értünk. Itt jegyzem meg, hogy eredetileg ezen a sárga jelzésen jöttünk volna (és az Isaszegi Csata Emléktúra 45 km-es távja is erre vezetetett volna), de túlbuzgó traktorosok egyszerűen beszántották az utat. Szóval az enyhén kacskaringózó völgyi úton haladtunk, míg el nem értük a Forró-forrást. Legnagyobb meglepetésünkre a kőfallal körülvett forrás víztükrét teljesen betakarták üdezöld vízinövények. Ezekután már nem volt olyan csábító, hogy megkóstoljuk vizét, pedig állíthatom (mert többször kipróbáltam), hogy nagyon finom.

    A társaság legnagyobb része itt reggelizett meg, pihenőt tartott. Zoli és az ifjabb Marci ideiglenes fehér pötty jelzést indultak festeni az emléktúrára (így az ő távúk 20 km lett), én mentem nekik megmutatni az út elejét. Tibit is magammal vittem, mert a Sápi-tavak végénél a patakon átfektetett egy szál fatörzsből álló „hidat” meg kellett erősíteni. Járosi Laci barátomnak korábban kellett befejeznie a túrát más programja miatt. Neki megmutattam, merre ér vissza legkönnyebben kocsijához. Mindezek után Tibivel visszatértünk a többiekhez. Még egy kis megbeszélést tartottunk következő túráinkkal, lefoglalt szállásunkkal kapcsolatban, aztán indultunk tovább.

    Pár száz métert vissza kellett mennünk az úton, mert ott tudtunk viszonylag száraz lábbal átkelni a patakon. Miután ezt az akadályt mindenki gond nélkül legyőzte, egy nyáron kiszáradó patak völgyébe, enyhén emelkedő úton mentünk tovább. Mikor utunk elvált a pataktól, búcsúzásképpen még át kellett rajta kelni. Egy darabig még viszonylagos száraz úton araszoltunk, de aztán jött utunk legrosszabb szakasza, megint egy szántás. Ez abban különbözött az előbbitől, hogy egyáltalán nem volt benne keréknyom, és még kicsit agyagos is volt. Nem volt könnyű! A szántás végén általános sár-lekaparás kezdődött hatalmasra dagadt cipőinkről. Innentől olyannyira jobb lett a helyzetünk, hogy hosszú – 5 méteres – szakaszon egyáltalán nem is volt sár.

    Elértük a Z+ jelzést, itt két festőbrigád is alakult. Sok új jelet azonban nem kellett festenünk, mert viszonylag elég jó ellátott volt ez a terület fém jelzéstáblákkal. Mikor a jelzés felkanyarodott a Bajtemetés felé, már nem követtük azt, hanem jelzetlen úton libasorban haladtunk a Hársas felé. Ennek is volt pár erősen saras szakasza, de vagy már nem volt olyan vészes, vagy egyszerűen hozzászoktunk. Mikor elmúlik a saras út okozta fáradalom, és már csak a szépre emlékezünk, úgy fogunk erre az útra is visszaemlékezni, hogy szép volt, megérte elmenni.