A szombati éjszakai túrát követően, mintegy 3 óra alvás után már keltem is, hiszen indulni kellett az idei Szurdok teljesítménytúrára. A nagy esőzések miatt sokáig kérdéses volt a túra vonalvezetése, hiszen ez a teljesítménytúra pontosan azokon a szurdokokon vezet, melyeket életveszélyessé válásuk miatt le kellett zárni. Szerencsére 1 héttel a túra előtt a Pilisi Erdészet feloldotta a látogatási tilalmat, így a teljesítménytúra az eredeti vonalvezetésen lett megtartva.

213-as rajtszámmal 8.05-kor el is rajtoltam Pomázról, a HÉV végállomásától. A Z sáv, majd Z háromszög jelzésen - a már jól megszokott úton - bandukoltam felfelé a Janda-házhoz, majd tovább Kis-Csikóvárra. Nagy-Csikóvár felé a nyergen elkezdett jelezni a bal talpam. Hmmmm. Ezek szerint bőven „benne maradt” még az éjszakai túra is. Nagy-Csikóvár csúcsánál már egész komolyan éreztem a bal talpamat, és rá kellett jöjjek, hogy nemhogy a 44 km-es táv, de még a rövidebb teljesítése is akadályba ütközhet. A P+ jelzésen haladtam tovább a Holdvilág-árok felé, de már egészen lassan, szinte bicegve. Elgondolkodtam, hogy az árok végén egyszerűen kisétálok Kiskovácsiba, szólok Gethe Lacinak, hogy részemről ennyi volt, és életemben először feladok egy teljesítménytúrát.

Aztán a Holdvilág-árok közepén jelentősen csillapodott a talpfájás, de ekkor már nagyon sok volt az elvesztegetett idő. Az alvásszükséglet miatt eleve jó 1 órával később indultam, mint tavaly, és volt még ez a jelentős belassulás is, így teljesen egyértelmű volt, hogy a 44 km-es táv teljesítése ezúttal nem jön össze, mivel ahhoz 16 órára Dobogókőn kéne lenni. Ígyhát maradt a rövidebb, 30 km-es táv, nomeg ezáltal idő, mint a tenger, lévén ezen a teljesítménytúrán nincs szintidő. Úgy megörültem annak, hogy bejáródott a talpam, hogy bevállaltam az alternatív Salabasina-árkos kitérőt, mely 1600 méterrel toldja meg a távokat.

A Salabasina-árok teljesen ki van száradva, pár hónapja, vízzel teli sokkal izgalmasabb volt. Itt is pusztított a természet, bár ez a szurdok „gyárilag” is nagyon nehezen járható. A legnehezebb részeket azonban elkerülte a túra nyomvonala, vagyis előtte ki kellett másznunk az árokból, utána meg vissza. Nem tudom, hogy milyen okból. Viszont ebben a gyalogosan is nehezen járható árokban találtam egy motorolajos flakont. Igazi rejtény is lehetne ittléte, bár nyilván fenntről dobták be, vagy egyszerűen befújta a szél.

Tölgyikrek után a S sáv jobbra jelzést láttam ugyan, csak magát az utat nem, és mivel látótávolságban mentek előttem vagy öten tovább egyenesen, elvitt engem is a csordaszellem. Mígnem kb. 500 méter után jöttek vissza velem szemben, hogy elrontottuk, és ők visszamennek. Hmm, én ugyan visszafelé egy lépést se, inkább a térképpel tájolóval végzett helymeghatározás. Én úgy döntöttem, hogy nekem jó lesz továbbra is ez a jelöletlen út, majd visszamegyek a sárgára máshol. Ígyhát elváltunk.

Szent-kút előtt elfogyott a másfél liter teám, itt pótoltam a készletet a forrásvízzel. Ezután következett a Szurdok-tanösvény. Ami sajnos csak volt tanösvény, jelenleg majdhogynem egy szemétbánya. Amit itt művelt a természet, az szinte hihetetlen. A szurdok aljában épen maradt tán 2 híd, az összes többi épített műtárgy - hidak, tájékoztató táblák - romokban, darabokban, cafatokban, eredeti telepítési helyüktől kisebb-nagyobb távolságra. Sőt, mintha a szurdok tetején kiborítottak volna sok-sok teherautónyi szemetet is, és azt is elvitte magával a víz. Végig az egész szurdok, mintha egy szeméttelep lenne, annyi benne a törmelék, a műanyag.

A szurdok végén a patakon oda-vissza ugrálva nálam jóval magasabb gazerdőben vezetett be a szalagozás Pilisszentkeresztre. Itt kellett szembesülni avval a ténnyel, hogy a falun, majd Klastrompusztán keresztül nem nagyon lesz árnyék jópár kilométeren keresztül. A nap meg süt, de nagyon. Nem tudom hány fok volt, de nagyon meleg, sőt a bal talpam ismét jelezte nemtetszését, bár ekkor távolságban már nem sok volt hátra. Csak a Vaskapu-sziklához ne kéne most felmenni, mert az nagyon kegyetlen lesz. Dehát a piros-fekete jelzésen bizony fel kell mászni. Szerintem életemben nem mentem fel ilyen lassan hegyre, bár itt már nagyon éreztem a talpamat. Egy szintén nem túl friss túratársam meg is jegyezte: Egyszer csak felérünk. Így is lett.

Itt már számolgattam a hátralevő távolság alapján, hogy milyen „gyorsan” kéne csoszogni, tudva azt, hogy minden óra 55-kor megy a busz vissza Pomázra és ne kelljen 1 órát várni ebben a melegben. Szerencsére pont úgy jött ki a számítás alapján, hogy olyan nagyon nem kell kapkodni. Még a Zsivány-sziklákat érintette a vonalvezetés, majd következett a várva-várt cél Dobogókőn.

Ez a két túra így gyors egymásutánban, 3 óra alvással és ilyen extrém melegben nekem nagyon fárasztó volt. De hogy jövőre ismét Szurdoktúrázom, az is nagyon valószínű. Merthát az útvonal csodás, a szervezés és az ellátás pedig a Gethe Laciéktól megszokottan magas színvonalú.

Képekben mindez.

A meteorológusokban és az autópálya matrica sms-ben történő vásárlásban bízva, szombat reggel öt órakor, előző nap elkészített cuccossal elindultam Miskolc, Garadna felé egy laza 25 kilométeres túrát megejteni. A Miskolcot nem véletlenül írtam ki, mivel mind a Google Earth mind a Gps navigációm csak így volt hajlandó megtalálni az általam keresett célpontot. Volt ugyanis egy másik Garadna egy kicsivel északabbra, keletebbre Cserehát határában.
Az autópályán haladást nagyrészt napfény jellemezte, viszont Miskolc már sűrű ködfüggönybe burkolózott, de szerencsére nem állt össze esővé. A rajthoz vezető mellékúton gyakori vízátfolyások emlékeztettek a pár napja tomboló felhőszakadásról. A nevezést roppant segítőkész hölgyek segítették. Nyolc órakor indultam el a 115-ös rajtszámmal. A kisvasút végállomását a kék kereszt jelzésű úton hagytam el, majd Ómassa falúnál tértem le a közútról. Az egész túra alatt nagyon érdekes és szép mészkő jelenségek sziklákat, víznyelőket lehetett látni.
Az első ellenőrzési pontig emelkedett az út, ezt Zoli barátom biztos élvezte volna, ez kb. hat kilométeren 480 méteres emelkedést jelentett. Az első ellenőrzési pont (Bánkút) megtalálása nem okozott problémát. Bánkút környékén rengeteg sípályát építettek ki, nagy élet folyhat itt télen is. A második ellenőrzési pont megtalálása már nem volt problémamentes. Volt egy rövid szakasz a kék sáv jelzésű úton, ami előbb egy kiépített dózer úton haladt majd letért róla és a dózer út meg egy félkörívet leírva visszatorkollott a kék sávjelzésű útba. Persze a letérést nem vettem észre, ez azt eredményezte, hogy mit sem sejtve megindultam visszafelé az első ellenőrző pont felé. A dolog akkor lett gyanús, amikor egy szép víznyelő rész mellett ismételten elhaladtam és előzőleg már le is fotóztam. Akkor értettem meg, hogy miért nézett rám olyan furcsán az a pár túrázó, akik szintén ezen a teljesítmény túrán vettek részt és a haladási irányom némi zavart keltett bennük. A második szakasz abszolválása után sajnos az útvonal kikerül egy szerintem látványos részt a Három-kõ. Innentől kezdve inkább lefelé kellett menni, szinte alig volt emelkedő. Ezt megérezte a lábam és erősen tiltakozott mindennemű további megerőltetéstő. De mivel neki csak kevés beleszólása van a dolgok alakulásába így tovább meneteltem a hármas ellenőrző pont felé. A harmadik ellenőrző pont felé tévedtem el másodszor. Itt találkoztam két helyes lánnyal, akik szintén eltévedtek és állításuk szerint vagy már másfél órája köröztek a területen és nem találják a jelzést. A zöld sáv jelzés itt valóban el volt hanyagolva, mivel én sem tudtam pontosan hol vagyok inkább visszafelé mentem megkeresni az utolsó felfestés addig a lányok továbbra is azt a taktikát folytatták, hogy addig köröznek, míg találnak valami. Így otthagytam őket, én tíz perc múlva megtaláltam a leágazást, itt nem voltak kellően gondosak a szervezők nagyon hiányzott egy két szalag, mert szerintem nem csak mi vétettük el a helyes irányt. Később a cél felé haladva volt olyan túrázó, aki azt mesélte, hogy le is mondott a keresett ellenőrző pont megtalálásáról. A lányokkal később a jelzett úton találkoztam, ez bizonyítja, hogy az ő taktikájuk is eredményes volt. Jávorkút a harmadik ellenőrzési pont után szinte végig aszfalt úton kellett haladni, bár a legvégén volt még egy érdekes rész Sebes-víz nevű patak elmosta a turistautat a kalandtúrázók és túlélő túrázók nagy örömére. Itt én is közelebbi ismeretséget kötöttem a lejtős domboldallal a kezem azóta is sajog. De nem volt mit tenni sajnos itt még fényképezni sem értem rá mivel negyed órám maradt a szintidőig. Először jártam ezen a túrán és nem foglalkoztam a szintidővel inkább sokat fotóztam és nézelődtem, de mivel a végén volt esélyem így nekigyürkőztem és két perccel a szintidő vége előtt be is értem a célba.
Nagyon szép útvonalat jelöltek ki a szervezők, érdemes volt eljönni, nem hiszem, hogy ha csak rajtam múlna, akkor jövőre kihagynám ezt a túrát.

 A TÚRÁRÓL KÉSZÜLT KÉPEKET ITT LEHET MEGTEKINTENI

Hó, jég, hideg, tömeg, csúszkálás. Röviden így lehetne összefoglalni az év (számomra) első teljesítménytúráját, melyet a Hanák Kolos Turistaegyesület szervez minden évben. Szombaton reggel 8 órakor találkoztuk Marcival Gödöllőn, a Művelődési Ház parkolójában, úgy gondolván, hogy Mátrafüredig azt az 59 km-t 1 óra alatt letudjuk kocsival. Az éjjel óta szakadó, sőt egyenesen ömlő hóesés azonban keresztülhúzta a számításunkat. A csúcssebességünk néhol a 40 km/h-t is elérte, így majd 2 órát kocsikáztunk Mátrafüredre, ahol a rajt épületéhez - a Mátra Szakképző Intézet épülete - már nem is mertem lekanyadorni. Inkább a Palóc Babamúzeumtól - ahal tavaly jártunk a klubbal - nem messze parkoltunk a főúton. Így (kétszer) párszáz méterrel meg is toldottuk a távot.

A kocsiban az M (25.4 km) és az S (19 km) táv között gondolkodván - az időjárást látva - az S-re szavaztunk, a nevezésnél azonban mégiscsak az M lett belőle. A különbség annyi, hogy az S nem megy fel Kékestetőre. 10 óra 07 perces rajtunkat követően az épületből kilépve kapcsoltam be a GPS-t, hogy jegyezze merre járunk, ám az első pár méter - a műholdkeresés miatt - kimaradt a rögzítésből. A kisvasutat keresztezve a Z+, majd Z jelzéseken a Cserkő-bánya mellett elhaladva értünk első ellenörző pontunkhoz Lajosházára.

Már itt megtapasztaltuk ennek a túrának az egyik legnagyobb „hátrányát”, mégpedig azt, hogy a folyamatosan ömlő hó ellenére is borzasztóan népszerű. Ez most azért volt hátrány, mert az előttünk elhaladó sok-sok száz ember alaposan kitaposott egy nagyon keskeny nyomot, ami gyakorlatilag tükörjéggé vált. A jelzéseket nem is kellett nézni, csak ezt a nyomot. Bár egy alkalommal a Marci észrevette, hogy a zöld sáv „letér” a nyomtól, így mi kiváltunk a vonatozásból a zöld jelzést követve, és így egy nagy kanyart levágva vagy 100 embert előztünk meg egyszerre.

Mindenkinek más a tempója, aki az S-en megy, az úgymond ráér, de az M-eseknek menni kell, ha sötétedés előtt célba akarnak jutni. Eleinte sűrűn előzgettük is a lassabban haladó túratársainkat, de ezt csak a kijárt nyomból kilépve a 40-50 centis hóban tudtuk megejteni. Sok értelme mondjuk nem volt, mert 10-20 (!) méterrel előrébb ismét utolértünk egy kisebb csoportot. És ez így ment végig. Egyszerűen nem volt olyan pontja a túrának, hogy senki ne legyen a közelünkben.

Marci néha panaszkodott is, hogy ezekben a nyomból kilépős előzésekben beázott a cipője. Igazából az volt a roppant fárasztó a dologban, hogy nem tudta senki sem a saját tempóját menni, valamint minden egyes lépésnél koncentrálni kellett, és felkészülni egy esetleges megcsúszásra. Feltűnt az is, hogy Marci sokkal többször csúszik meg, mint én. Viccesen kérdeztem is, hogy mi van, Te korcsolyát húztál fel ma? Ez a végére sajnos nem is lett olyan vicces.

Lajosházán nem sokat időztünk, egy szendvics, egy kávé és indulás is tovább a Z+ jelzésen a Vörösmarty Fogadóig. Itt vált szét a 19 és 25 km-es táv, és meglepődésemre Marci úgy gondolta, hogy neki mára elég lesz a rövidebb is. Így Ő a P jelzésen elindult visszafelé, nekem viszont a P+ jelzésen a Pisztrángos tavi ellenörző pont következett. Itt sem időztem sokat, a K+, K jelzéseken felértem Kékestetőre. A fényképezőgép nagyon le volt merülve, így az egész túráról viszonylag kevés kép készült - és jelenleg technikai problémák miatt azokat sem tudom áttölteni -, de úgy voltam vele, hogy az ország tetejét mindenképpen lefényképezem. Le is vettem a kesztyűmet, ám legalább 1 percet várnom kellett, mert mások is ott fotózkodtak. Közben kiírta a masina, hogy gyenge az elem, nyomjam meg az OK gombot. Hát alig bírtam, úgy szétfagyott a kezem 1 perc alatt. Jól esett tehát az ellenörző ponton a forró tea.

Szemem kerek lett, midőn az egyik sporttárs megjelent az ország tetején 1 szál pólóban, valamint a feszülős, rövid futónadrágban. Ja, volt még rajta zokni, cipő, és egy sapka, hogy meg ne fázzon! Emberünket többen fényképezték, mint a piros-fehér-zöld kavicsot a hegytetőn.

A K+, P+ jelzéseken ereszkedtem lefelé a hegyről, itt azonban érdekes módon nem tudták letaposni a havat, így annyira nem csúszott, ellenben eléggé süppedt. Erre elvileg csak a 25-ösök jöttek, talán ezért. Valahol a Gyökeres-forrás felé vezető úton csörgött rám a Marci, hogy most ért be a célba, csak mivel épp egy völgyben voltam, térerő hiányában megszakadtunk. Ránéztem a GPS-re, majdnem 21 km-nél jártam. Gondoltam magamban, valami tényleg nem stimmelhet a barátommal. Elválásunk óta neki szinte csak lefelé kellett menni, nekem meg átugrani a Kékest, és így is majd 2 kilométerrel mentem többet. Mivel megszakadtunk, ekkor még nem tudtam, hogy ez nem volt véletlen.

A P jelzésen találkozott ismét az M és az S nyomvonala, így megint jött a csúszkálás. 16.42-kor pecsételtem az utolsót Gyökeres-forrásnál. Ekkor már sejtettem, hogy 30 perc alatt lehetetlen a hátralévő 4.4 km-t teljesíteni, ráadásul sötétben, tükörjégen. Előttem és mögöttem átlag 5 percenként borult valaki, nekem is jónéhányszor kellett óriásit szambázni, hogy ne essek el. De szerencsére én esés nélkül megúsztam. Végül 23 perccel léptem túl a 7 órás szintidőt, így a jutalom ezúttal elmaradt.

A célban a Marci elmondta, hogy neki nem volt ilyen szerencséje, mert 5 km-el a cél előtt sajnos elesett, elég rosszul, és hallott valami roppanást is. Ezért lett a nagy különbség, de azért csak bebicegett a célba. Mint utóbb kiderült, sajnos részleges szalagszakadást szenvedett. Ezúton is mielőbbi gyógyulást kívánok állandó túratársamnak, mert egyedül azért nem olyan jó menni, no meg ki veszi majd észre, ha épp lemegyek a térképről? És persze a kevésbé csúszós, és abszolút beázásmentes cipőt is, melyet a tök száraz zoknimról beszélgetve irigyelt meg a célban. Gyógyulj meg Marci!

Az autót kiásva immáron másfél óra alatt visszaértünk Gödöllőre, volt olyan is, ahol már 70-el tudtunk jönni. Otthon kb. 3 métert tudtam bemenni a telekre a kocsival, épp annyit, hogy a kaput be tudjam csukni. Ekkor már egy jelentősebb hókupacot toltam magam előtt. A kellő fáradtság miatt szegény autó ott aludt kinn a vasárnapi kiszabadulásáig.