Ismét nagy szerencsénk volt, végig havas tájon, tiszta, - az út felétől még napsütéses időben is – tehettük meg a Dorog – Piliscsaba távot. Sajnos több törzs-kéktúrázónk is külföldön van, lábfájással, vagy egyéb nyavalyákkal küszködik, így csak kilencen jöttünk össze.

Korán, 6 órakor indultunk, nehogy a korai sötétedés gondot okozzon. Vonattal utaztunk, a Keleti és a Nyugati között trolival. Szép Siemens motorvonattal utaztunk Dorog felé. Kis szépséghibája a dolognak, hogy a WC-ajtót nemigen lehetett becsukni. Dorogon leszállva a pénztárt zárva találtuk, így az állomásfőnöknél pecsételtünk. Kedvesen beinvitált az irodába, ott ejthettük meg az aktust. Az aluljáró átkelve, a vasút mellet Budapest irányába kezdtük el a kilométerek fogyasztását. Elhaladtunk a Petőfi tér mellett, majd a volt homokvasút (nevét a bányákban használt homokszállítás miatt kapta) töltése mellé értünk. Kiérve a városból, átkeltünk a Kenyérmezői-patak hídján. Nem sokkal később egy lőtérhez értünk. Az eddig járt kocsiút balra elhúzott, mi a térkép szerint jobbra tértünk. Jelzés nem segített ebben, jó 300 m-re volt az első jel egy baloldali fán. Egyébként is jellemző erre a szakaszra, hogy nagyon kíméletesen bántak a festékfelhasználással túratársaink. Pedig 2007-ben az egész OKT-t felújították, így ezt a szakaszt is – legalábbis szerződés szerint.

Kesztölc előtt előbb át kellett kelnünk 117-es úton, majd a falut elhagyva szemben velünk a Kétágú-hegy ágaskodott látványos lefutó sziklabordáival, barlangjaival. Turistautunk végighaladt a hegy „szoknyáján”, innen ágazik ki a Z sáv-, keresztezi a S+, és a Z+ jelzés. Leértünk az aszfaltútra, és hamarosan Klastrompusztán voltunk. Jobbra szép pihenőrét található asztalokkal, padokkal. Mi a pálosok által épített kolostor (1250-1304 között a szerzetesrend központja is volt) romjai mellett álltunk meg, pecsételtünk az igen rossz minőségű nyomatot adó fémbélyegzővel. Ettünk, ittunk kicsit, majd továbbindultunk. Szép erdőben haladtunk, de a munkagépek által felszabdalt hatalmas kátyúk, keréknyomok fagyott, havas változatán sokat csúszkáltunk. Jelzések hiányában megint egy kis bizonytalankodás a Vad-föld mellett és a magaslesnél, de aztán – egy darabig egy mély akácos árok mellett haladva - beértünk Piliscsévre. Elhaladtunk a katolikus templom, Faluház mellett. A főutcát a szovjet katonai temetőnél hagyjuk el. Piliscsévtől Piliscsabáig utunk javarészt homokos mélyúton vezetett, kevés látnivalóval – Tünde szerint ez egy meditációra kiválóan alkalmas út.

Mikor a GPS-em szerint lejártuk az igazolófüzetben erre a szakaszra megadott 18,6 km-t, még nem értünk be Piliscsabára, sőt - mint az út végén kiderült - még 1,2 km volt hátra. Már nem egyszer előfordult, hogy más adatokat kaptam, mint a hivatalosan megadott távok. Pedig nem fizettem le a műholdakat, hogy csaljanak egy kicsit a jobb statisztikánk miatt. Szóval felcsillant a remény, hogy még a korábbi vonatot is elérjük. Belehúztunk. Már benn állt a vonat, mikor mindnyájan odaértünk, de sikerült felszállnunk. Egy szívfájdalmunk volt: már nem maradt időnk a füzetbe pecsételni, jobban mondva nem akartunk e miatt egy órát várni a következő vonatra. No nem baj, majd legközelebb pótoljuk.

Hazafelé megint a szép pirossal utaztunk, kis szépséghibával. Ezen változatosság kedvéért a WC-t nem lehetett lehúzni. Elgondolkodtató, hogy itt vannak ezek a korszerű, szép vonatok, nekünk - karbantartás hiányában – mégis sikerül ezeket balkáni színvonalúra zülleszteni.

22-en gyülekeztünk az isaszegi vasútállomáson, hogy Újév-köszöntő túránkat megtartsuk. Immár hagyomány, hogy az év első napjaiban egy viszonylag rövidebb túrán koccintunk egymás egészségére, köszöntsük egymást és az új évet.
Nagy optimizmussal indultunk, mert előbb bágyadtan, később teljes erőbedobással kezdett sütni a nap. A piros négyszög jelzésen indultunk a Tőzeg-tavak mentén. Ilka-majoron áthaladtunk, majd egy kapaszkodóval feljutottunk a gerincre, ahol a Pest Megyei Piros (PMP) útvonala halad. Ezen Gödöllő irányába indultunk, majd Ürgemajor környékén letértünk róla. Innentől jelzés nélküli, de járható utakon mentünk. A járhatóság persze inkább azt jelentette, hogy nem ruhaszaggató susnyáson kellett mennünk, „csak” csúszós úton. Az előző este rengeteg eső esett, ez megrogyasztotta a már meglévő kb. 20 cm-es havat. A fagyott föld nem tette lehetővé a víz elszivárgását, ez mind latyakként jelent meg számunkra. Szóval csúszkáltunk rendesen, de ez nem vette kedvünket. Időnként megálltunk, ittunk egy kis forralt bort, vagy épp pezsgőt bontottunk. Erre jó alkalmunk nyílott abból az alkalomból is, hogy Hajniéknak előző napon született második unokája: Boglárka egészségére koccintanunk kellett!
A valamikori mogyoró-ültetvénynél, utunk (a maga 261 méterével) legmagasabb pontján megebédeltünk, csodálatos sütemények, sajtok, panettone-k, gyümölcsök kerültek elő hátizsákjaink mélyéről. A csoportkép elkészülte után folytattuk csúszkálásunkat. 
Isaszeg városától északkeleti irányban három egymással párhuzamos dombhát fut ÉNY-DK-i irányban egymástól kb. 300 m-re. A völgytalp- és a gerinc közötti magasságkülönbség 30-60 m. E változatos terepviszonyok miatt van a területnek középhegység-jellege. A Szarka-berki dűlő Rákos-pataktól számítva a harmadik völgy, ezen indultuk vissza Isaszeg felé - sajnos közben egy félórára eleredt az eső. 3,2 km-es egyenes szakasz után értünk ahhoz a ponthoz, ahol az Isaszegi Csata Emléktúra 30-, és 45-km-es távja érkezik Pécel felől. Ennek ideiglenes jelzéseit követve 2,6 km megtétele után jutottunk a Tőzeg-tavakhoz, majd a P négyszög jelzésen a vasútállomáshoz. Ezt a szakaszt két erős emelkedő tette változatossá, melyen gyakorolhattuk „az egy lépés előre, két lépés hátra” téziseit.
A vasútállomás várótermében (miután kiszellőztettük az illegális dohányzók füstfelhőit) megvártuk, míg túratársaink vonatja Gödöllő-, ill. Budapest felé elmegy. Ez az idő sem telt haszontalanul, átbeszéltük következő túráinkat, azokra jelentkezőket regisztráltam.
 

Vasárnap a Pest Megyei Természetbarát Szövetség szervezte Erdei Mikulás-kereső túrán 28-an vettünk részt a Budai-hegységben.  Legnagyobb sajnálatunkra azonban pont a gyerekek hiányoztak a túráról. Öten is jöttek volna, de beteget jelentettek. Pedig épp az ő kedvükért nem hosszabbítottuk meg az eredeti 7 km-es távot – na jó, egy kicsit, mert túlbeszélgettem egy letérőt ahelyett, hogy figyeltem volna.
Negyed nyolckor indultunk Gödöllőről. A vasárnapi gyér forgalom kedvező volt számunkra, még az is belefért az időnkbe, hogy először nem jó helyen álltunk meg. Az utasokat kitéve mentünk Telki felé, mikor láttuk Georgiades Évikééket az indítóállomáson. Ekkor jöttem rá, hogy mi rossz helyen hagytuk utasainkat. Gyorsan visszamentünk értük, aztán már a megfelelő helyen, a Hidegvölgyi erdészháznál tettük ki őket. Kocsikkal Telkire mentünk, beálltunk a parkírozóba, majd busszal visszautaztunk a többiekhez. A szükséges adminisztrációt elvégezve összeálltunk egy fénykép erejéig (nagyon egységes képet mutattunk a Mikulás-sapkákban), és máris indultunk. Ideje is volt, mert a nem kocsival rohangáló túratársaink már kezdtek fázni az ácsorgásban.
A Z háromszög jelzésen indultunk (ez a jelzés vezet egyébként februári túránk célpontjához, a Csergezán-kilátóhoz). Az út épp csak annyit emelkedett, hogy kimelegedjen a csapat. Később a Z+ jelzésen folytattuk utunkat. Ez egy Budai-hegységre nagyon jellemző, kővel leszórt széles kocsiút volt. Különösebb megerőltetés nélkül értünk az Anna-vadászházhoz. Az út mellet lévő Mikulás-képek nagysága is jelezte a Mikulás közelségét, de az ismerős zöld sátor, valamint a sok gyerek és felnőtt is. Találkoztunk ott a csömöriekkel, battaiakkal, a közszolgálatosokkal. Vidám társaságunk a Mikulás kérésére még dalra is fakadt. Kicsivel továbbsétáltunk a Csergezán Pál festőművész emlékére felállított hatalmas emlékmű  közelébe. Megreggeliztünk, kínálgattuk egymást mindenféle földi jóval.
A Z sáv jelzésen mentünk tovább. Annyira belemelegedtünk egy vitába, hogy nem vettem észre, hogy a jelzés letér a falu irányába. Párszáz métert továbbmentünk, de ott végig kerítés volt az úttal párhuzamosan, így nem tudtunk lemenni Telki felé. Visszamentünk az elhagyott jelzésig, majd állandóan lejtős úton a faluba értünk. Megcsodáltuk a frissen felújított faluközpontot, majd hazafelé indultunk .
 

Az Országos Kéktúra (OKT) bejárására vállalkozó 15 tagunk közül 10-en vágtunk neki a 20 km-es távnak. Mivel szombaton kastélylátogatáson voltunk (lásd az előző beszámolót), vasárnapra maradt a kéktúra.

Isaszegi, gödöllői találkozó után két kocsival a vácrátóti vasútállomásra hajtottunk. Ott találkoztunk a Pestről jövő túratársainkkal és Marika vezette harmadik kocsival. Ezután Katalinpusztára autóztunk, ahonnan már csak két kocsival mentük tovább Magyarkútra, ahová negyed kilencre meg is érkeztünk. Először a Fogadóban akartunk bélyegezni, de zárva volt, csakúgy, mint az Irma-forrás melletti étterem. Nem vártuk meg a 9 órai nyitást, hanem nekivágtunk a távnak, tekintettel arra, hogy délután úgyis ide jövünk vissza a kocsikért. Az út első kilométereit állítólag aszfaltúton tettük meg, de mi ezt nem vettük észre. Lehet, hogy a vastag sárréteg alatt volt. Jól haladtunk ezen a szakaszon, 4 km-en összesen 100 m-t emelkedett az út. Átkeltünk a Keskeny-bükki patakon, aztán jött az első emelkedő. Kiértünk egy baloldalon nyitott területre, ahonnan Szendehelyre láttunk rá. Ezután - leadva az eddig megszerzett magasságot – kiértünk a 2-es országútra, azon pedig Katalinpusztára. A kocsmában bélyegeztünk, páran megkávéztak. A komoly emelkedők ezután következtek. Ahogy elhagytuk a Pest Megyei Piros (PMP) jelzést, kb. 200 méteres szintemelkedés következett. Ezután megnyugodott az út, alig emelkedett. Így értük el a Bik-kutat, ahol általános nagy evészet következett. A Naszály északi oldalán folytattuk utunkat, eleinte alig emelkedve. De aztán jött a feketeleves. 2 km-en belül 270 m-t emelkedett az út, azon belül is két nagyon meredek szakasz volt. Végre felértünk a Naszály 652 m magas csúcsára. Nem sok embernek volt kedve a toronyba felmászni, igaz el is kedvetlenítettem őket, hogy a napsütés ellenére is párás a levegő, nem igazán jó a kilátás. Rövid pihenő után indultunk tovább, hiszen még 7 km hátra volt, bár szinte végig lejtmenetben. Ősagárdra egyrészt a busz miatt kellett időben érkeznünk, de ilyenkor novemberben már a korai sötétedést is figyelembe kell venni. Az út egyes szakaszairól jól láttuk a Gyadai-rétet, Kosd és Ősagárd falut. A nagy lazítás után Török-rét előtt már egy szinte jóleső kisebb emelkedő következett. Ismét kereszteztük a PMP-t, majd beszélgetős, laza tempóban 4 órára az ősagárdi kocsmába, bélyegzőhelyünkre értünk. A borzasztó nagy füst miatt kikértük a bélyegzőt, és a kocsma előtti szépen kialakított asztalnál, padnál bélyegeztünk, nassolgattunk. Időnk volt bőven, a busz csak háromnegyed óra múlva jött. A focimeccs utáni nagy zsíroskenyér-osztásból mi sem maradtunk ki, minket is megkínáltak. Busszal Katalinpusztára, onnan kocsival Magyarkútra mentünk. Sikerült a bélyegzés a Pipás nevű étterem elhíresült fa-krokodila mellett. Ez volt az első hosszabb kéktúránk, tesztelve a csapatot, mit bír el. Elmondhatom, mindenki hősiesen, erejét nem teljesen kiadva teljesítette a 20,15 km-es távot, melynek nehézségét nem is a távolság, hanem a 847 m emelkedő, és 738 m szintesés jelentette. Következő kéktúránk 12.12-én a Gerecsében lesz. Igaz kicsit hosszabb lesz, mint ez volt, de csak 457 m a szintemelkedés.