A Mátraverebély-Mátraszentistván kéktúra útvonalat 2010 márciusában már bejártuk. Ismétlésre az akkor hiányzók kedvéért került sor. A jelentkezési felhívásra heten jelentkeztek, öt klubtag és Csaba két vendége. Vonattal 9 óra tízre értünk Mátraverebélyre. Bélyegzés után indultunk. Az első egy kilométer szinte sík úton vezetett, utána viszont elkezdtük fogyasztani a 740 méteres szintemelkedést. Helyenként kissé sáros volt az út, amely állapot teljesen megszűnt, mikor már magasabbra jutottunk. Eléggé széthúzódott a csapat. Még az Agyagos-kilátó előtt mindenkit bevártam, közben megérlelődött bennem az igény, hogy Galyatetőig (1048 m szintemelkedés) menjek, vagy menjünk úgy, hogy ugyanazt a buszt elérjük, mint aki „csak” Mátraszentistvánig gyalogol. Ehhez erős tempót kell diktálni, nem is csoda, hogy más nem lelkesedett az ötletért. Ott megegyeztünk abban, hogy rámtelefonálnak, ha elérik a buszt Mátraszentistvánon, és hogy ők hatan - nem szétszakadva - együtt maradnak.

     Szóval én csak mentem-mentem eléggé erőltetett menetben. Annyi időm azért volt, hogy ahol kilátás nyílt akár észak, akár dél felé, ott egy fénykép erejéig megálljak. Igaz sokat nem lehetett látni, mert ködfoltok lepték el az alacsonyabb helyeket, meg erősen felhős volt az ég, néha még kis hószállingózás is adódott. Ahol a kék jelzés vezetett, ott egy-két centiméteres hó volt az úton. Ez csak a falukban jelentett kis gondot, ahol a gépjárművek síkossá döngölték azt. A mátraszentistváni sípályán viszont – legalábbis messziről nézve már elég nagy – (igaz valószínűleg síelésre alkalmatlan) hó volt. Ezt onnan gondolom, hogy a felvonók még nem jártak. A galyatetői kilátót most újítják fel. A most is dolgozó emberekkel beszédbe elegyedtem: elmondták, nem csak megújul a kilátó, de 10 méterrel magasabb is lesz. Ez jó hír, mert a megnőtt fák miatt már nem alig lehetett kilátni. Pár méterrel voltam csak a buszmegállótól, mikor Babi telefonált, hogy a (14:13-as) busz megállójánál vannak – de csak négyen. Az történt ugyanis, hogy technikai szünetet tartva két vendégünk lemaradt. A többiek vártak rájuk, eleinte türelmesen, aztán kevésbé úgy. Próbálkoztak telefonálással, de nem volt térerő. Mikor olyan helyre jutottak, ahol már ez is megadatott, ők már elég messze jártak – méghozzá Bátonyterenye irányába. Mieink felajánlották, hogy megvárják őket, jöjjenek vissza a kék jelzésig. Erre viszont vendégeink nem voltak hajlandók, mondták, ne törődjenek velük, ők megoldják hazamenetelűket. Hát igen, ez már több, mint az általam sokat emlegetett 2 %-os káló!

    A buszon találkoztam a maradék négy emberrel. Gyöngyösön vonatra szálltunk. Vámosgyörkön egy cukrászdában finom sütemények felevésével töltöttük a csatlakozás 50 perces kényszerű idejét. Kati a cukrászdában, Csaba a vonatállomáson hagyta el túrabotját – igaz Katiét visszarohanva még megmentettem. Ez egy ilyen elvesztős nap volt! A vonatban rengeteget nevettünk azon, hogy ezentúl hogy megugrik az ITK létszáma, mert mindenki Csabára bízza elveszteni óhajtott feleségét.