A december elejei ónos eső hazavágta környékünk szép erdeit. A Z+ turistaút megtisztítását a rádőlt fáktól még decemberben megkezdtük, a munka folytatását erre a napra terveztük be. Aztán másképp alakultak a dolgok…

Tizenketten gyülekeztünk nálunk, felszerelkezve két motoros láncfűrésszel, egy csomó ágvágó ollóval. Három kocsival mentünk, és a nagytarcsai országút mellett állítottuk le azokat. Felgyalogoltunk a péceli Látó-hegyre, itt értük el a Z+ jelzést. Isaszeg irányában indultunk, eleinte sok nyárfaágat kellett az útról félrehúzni, levágni. Nemrégiben ezen a területen még a kidőlt magasfeszültségi oszlopokról leszakadt vezetékek voltak. Mikor az erdőbe beértünk, gyanúsan jól haladtunk, egyszer kellett csak a láncfűrészt beindítani. Az történt ugyanis, hogy megelőztek, és megtisztították az utat a kidőlt fáktól. Csak sejtem, hogy a valkói erdészet tette ezt a nagy jótéteményt. Levélben kértem a munka elvégzésére őket (és a Pilisi Parkerdő Zrt-t is) még december elején, térképeket is csatoltam a levélhez, feltüntetve a nagyon veszélyes szakaszokat. Mivel válasz sehonnan sem érkezett, nem is reméltem, hogy a munkát elvégzik. Elmentünk addig a pontig, ahol decemberben abbahagytuk a munkát. Becsemegéztük Babi küldötte sajtos rudakat, majd úgy döntöttünk, ha már ilyen szépen összejöttünk, meg az idő is csodálatos, hogy kirándulunk egyet.

Először visszavittük a kocsikba a szerszámokat, majd ismét felmentünk a Látó-hegyre. Innen a Z+ jelen ezúttal Pécel felé indultunk. A gerincről leereszkedtünk a zöld jelzésig, majd azon folytattuk utunkat.  A Várhegyi-patakot elérve, annak  bal partján a Z háromszög jelzésen kezdtünk ismét felfelé kapaszkodni megint zöld jelzés irányába. Közben lementünk egy mély horhos oldalában lévő barlangot megnézni. A fennsíkra felérve balra kanyarodtunk, majd jelzetlen úton visszatértünk a gerincre, ahol még most is lógnak a vezetékek az oszlopról. Összesen 7,5 km-t gyalogoltunk.

Enyhe téli időben, pár centis hóban tartottuk meg az év első túráját. 35-en voltunk és 13,5 km-t gyalogoltunk. Mindenkinek jutott az újévi jókívánságokból, finom süteményekből és italokból.

A szokásostól eltérően nem szombaton túráztunk, hanem vasárnap. Ennek az volt az oka, hogy nyolcan az ITK-ból péntek este értünk haza Erdélyből és akklimatizálnunk kellett a túra előtt. 9 óra után pár perccel találkoztunk az isaszegi vasútállomáson, ahová tagjaink és vendégeink Gödöllő és Pest felől vonattal, esetleg gépkocsival érkeztek. Az aluljárón áthaladtunk, majd a Z+ és a P négyzet jelzésen a Tőzeg-tavakig mentünk. A gát után balra fordultunk és előbb víkendházak között, majd a tó nádasa mellett a Rákos-patakhoz jutottunk. Átkeltünk a patakszéli keskeny padkán a vasúti sínek alatt. A Képesfánál megálltunk egy kicsit, hogy az is megnézhesse, aki eddig még nem látta. Az átjátszó adó felé vezet betonos úton indultunk felfelé, de nagyon nehezítette haladásunkat a sok keresztbedőlt fenyőfa. A dombtetőtől ismét a Z+ jelzésen haladtunk. A feszülettől Gazda-erdő felé büszkélkedtünk a többieknek, hogy a turistaútról letakarított rengeteg fa nyolcunk munkája. Ezt december közepei útkarbantartás során ejtettük meg. A Gazda-erdei vízmű után pár percre megálltunk, mert megszomjazott a társaság. A nagytarcsai országúton való átkelést követően még körülbelül egy kilométert jelzésen haladtunk, majd azt elhagyva a vadászház felé igyekeztünk. Előtte ismét szinte járhatatlan volt az út a sok kidőlt fenyőfától.

    A vadászház melletti pihenőnél esőbeállók voltak padokkal, asztalokkal. Itt mindenki kipakolta az általa hozott süteményeket, italokat és sorba kínáltuk egymást sűrű Boldog Újévet köszöntésekkel. Itt-tartózkodásunk csak azért nem lett hosszabb, mert a forró tea és bor ellenére lassacskán mindenki fázni kezdett az egyhelyben ücsörgésben, álldogálásban. Felkapaszkodtunk az Isaszegi-hátra, innen már Pécel házai látszottak. Leereszkedve horgásztavak, jobboldali löszfalak mellett elhaladva. értünk be a vasútállomásra. Fél óránk volt még vonatunk indulásáig, de ez az idő nagy beszélgetések közepette gyorsan elszállt. 

 

Szerencsés véletlen során Mikulás-kereső túránk épp a fehérszakállúnak nevét kölcsönző Miklós-napra esett. A hét elejei katasztrofális idő ellenére nagyon szép számban – 65-en – kerestük az erdei Mikulást.

December elsején, hétfőn lehullott ónos eső egyik legnagyobb elszenvedője épp környékünk, a Gödöllői-dombság volt. Az előre eltervezett utat a rengeteg kidőlt fa, járhatatlan út miatt a keddi bejárás során módosítani kellett. Tetejébe az erdőbe vezető út sorompóját a Gödöllő utáni Szárítópusztán akkor zárták le, mikor már benn voltunk. Kijönnünk csak rengeteg telefon után sikerült jó két óra után. Szerencsére velünk volt Barkóczi Józsi. Ő és neje végigtelefonálták az összes szóbajöhető embert. A megmentés végül az isaszegi mezőőr személyében jött el. Rendőrök és polgárőrök is álltak közelünkben a valkói úton, de nekik az volt a legfontosabb teendőjük, hogy megállapítsák, ez nem az ő dolguk. Új helyet kerestünk a Mikulás megtalálásához. Szerdán egy újabb útvonalat jelöltem ki, megtisztítottam azt a rádőlt fáktól. A legnagyobb biztonságra kellett törekedni, mert sok gyereket is vártunk.

    Ennyi rossz előjel után szombaton nagyon sok gyermek és felnőtt várta a Dózsa György utca végéről az indulást. Innen indulva volt a legrövidebb a táv. A mieink közül legtöbben a vasútállomástól indultak és cikk-cakkozva érték el a fent említett helyet. Még vártunk kicsit, hogy mindenki odaérjen, aztán nekivágtunk. A gyerekek megkapták az eligazítást, hogy egyre nagyobb Mikulás-kép jelenti számukra a Mikuláshoz vezető utat. Rohantak is annyira, hogy alig lehetett őket féken tartani. Pedig gondolni kellett a nagyszülőkre is, akiknek ez a tempó már sok volt. Nagyon megijedtünk, mikor elkezdett esni az eső, de szerencsére csak pár percig tartott.

     Már A4-es méretű képek jelentették a Mikulás közelségét, akit annak rendje és módja szerint meg is találtunk. Nem volt egyedül, Krampusz segítsége is volt. Neki persze nem akadt dolga, mert saját bevallása szerint minden gyerek a megtestesült jóság volt az előző évben. Gyerekek verseket mondtak, énekeltek a Mikulásnak, aki ezért kisebb ajándékokkal jutalmazta őket. Aztán mindenki megkapta csomagját. Ezt és még sok jóféle süteményt falatozni kezdtük, tán még le is öblítettük. Jó félóra után indultunk tovább. Egy kilométer után mindenkinek választási lehetősége volt, hogy visszamegy ugyanazon az úton, amelyiken jött, vagy még hozzá tesz pár km-t. Vasútállomástól vasútállomásig ez az út 8,5 km hosszú volt.

    Húszan – nagy ürömünkre három kisgyerek is - indultunk tovább a hosszabb távon, ami még így is csak „ünnepi” 12 km-es út volt. Erdőben és egy nagy tarvágásos területen haladtunk át, melyet elektromos kerítés védett. A tisztás szélén ettünk valamennyit, majd folytattuk utunkat. A Benkovics-nyiladékon hagytuk el az erdőt, majd az Április 6-a utca után mi is a reggel már bejárt úton haladtunk.

A könnyű, jó hangulatú túra arra ösztökél bennünket, hogy jövőre is tartsunk ilyet.

 

Szabadon választott sorrendben járjuk a DDK-t, ezért kerülhetett a sor a tavaszi Alpokalja után most Göcsejre, és részben a Kelet-Zalai-dombságra. Az első bizonytalan nap után végig szinte nyári időben 73 km-t gyalogolt 10 lelkes ITK-ás.

10.17. péntek. Igen korai kelés után vonattal utaztunk előbb Pestre, majd Zalaegerszegre, végül kis pirossal Zalalövőre. Már majdnem azt hittük, hogy a MÁV-val valami probléma van, mert egészen az utolsó vonatig nem volt késésünk. „Szerencsére” a kis piros összeszedett negyedóra késést, „megnyugtatva” bennünket. Pecsételtünk a forgalmi irodában, aztán szemerkélő esőben útra keltünk. Zalalövőt a 86-os úttal nagyjából párhuzamosan hagytuk el. Nagyfernekágnál kis ideig a forgalmas úton kellett mennünk, de aztán végképp elhagytuk azt. Az eső indulásunkat követően pár perc múlva elállt, később volt még egy kísérlete, de aztán végképp feladta a próbálkozást. Babos-erdő, Kerek-domb útvonalon elég jó jelzések mellett haladtunk. Egyszer tévedtünk el mintegy 100 méternyit, miután a balról a beérkezett K+ jelzés után nagy sunyin a kék - jelzés nélkül - elment balra. Kustánszeg északi végében volt a szállásunk (Öreg Malom-vendégház). Jó hely, kedves házigazdákkal. Vacsorát is kértünk. Korai kelés miatt időben lefeküdtünk. Az első napi túránk 18 km hosszú volt.

    10.18. szombat. Gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk. Reggeli után elindultunk. Először bevásároltunk, aztán a Tájház, katolikus templom, temető mellett hagytuk el Kustánszeget. Egy mezőről felhőpamacsokkal ékes kilátás nyílt a református templomra. Egy használaton kívüli olajkút után Kislengyelre értünk, majd elszórt présházak után Kereseszegre. Ezután egy kétméteres dzsumbujban teljesen eltűnt a jelzés. Hosszas keresgélés után leltünk csak rá a nádas túloldalán. Ott pedig egy teljesen jó járható kocsiút vezetett az elhagyott kék jelzésig. Vajon milyen megfontolás után került az út e járhatatlan szakaszra?

A becsvölgyei országút közelében megebédeltünk.  A Kislengyeli-patak hídja után nem maradtunk a kék jelzésen, mert semmi kedvünk nem volt több mint két kilométert ismét aszfalton menni, mikor árnyas erdei út is van a közelben, Barabásszeget kikerülve. Petrikeresztúron egy kitérőt tettünk és bementünk a vegyesboltba, hogy a vacsoránkhoz, és a másnapra valót megvegyük. Telefonon ezt előre egyeztettem, így a nagyon kedves hölgyek kedvünkért ismét kinyitottak. Felmálházva Patóhegyre gyalogoltunk, mert ott foglaltunk szállást. Egyszerű, de nagyon finom vacsorát főztek a lányok. Ezen a napon 15,5 km-t gyalogoltunk.

    10.19. vasárnap. Korán keltünk, mert hosszú út várt ránk ezen a napon. Szőlők, présházak között ragyogó napsütésben indultunk, majd a Csőszi-hegy után egy kerítés állta utunkat. Volt rajta egy létra, de nem ott, ahol a mezsgyén derékszögű kanyart tesz a jelzett út. Én a jelzésnél – eléggé hülye módon – átmásztam a kerítésen, és annak rendje-módja szerint beleakadtam a szögesdrótba. Jó pár vérző seb maradt „hősies” tettem után a kezemen, melyet Hajni látott el szakszerűen. Mezőkön, erdőszélen nyílegyenes utak vezettek Zalatárnokba. Ott bélyegeztünk, majd árnyék nélküli aszfaltozott úton értünk Szentkozmadombjára. Elhaladtunk a temetőkápolna mellett, majd az érdekes összeállítású harangláb-buszmegálló együttes mellett. A mögötte lévő parkban megpihentünk.

A Köleshegyi-dűlőn át vezetett az út Rádiházára. A vasúti megállóban pecsételtünk. Rádiháza felett lévő szőlődombon egy régi prés áll, ahonnan szép kilátás adatott meg nekünk a környékre és a sompácsi kápolnára. Mézes-hegyen egy réten megebédeltünk, majd megváltozott nyomvonalú kék jelzésen Szentpéterföldére értünk be. A bolt nyitására vártunk, aminek elvileg három órakor kellett volna megtörténnie, de erre csak négy után került sor. A gyönyörű környezetben lévő vadászházhoz gyalogoltunk, majd onnan annak vendégházába, ahol szállást foglaltunk és vacsorát is rendeltünk. A szállás nagyszerű volt a gulyáslevessel egyetemben. Még egy ideig beszélgettünk, majd lefeküdtünk kipihenni a megtett 21,6 km-t.

    10.20. hétfő. Reggeli párában indultunk már. Egy nagyobbacska emelkedő után széles erdőgazdasági útra értünk. Egy tarvágás szélén megpihentünk, de onnan meg sem álltunk Lasztonyáig, a pecsételő helyig. Ennek megtörténte után egy mélyúton felkapaszkodtunk a kilátóig. A nemrégiben fából készült négyszintes kilátóból az egész környéket be lehetett látni. Következő megállónk a jóízű Torhai-forrás volt. Egy emelkedő, egy lejtő után Lispeszentadorján szélén voltunk. Ezután megint kapaszkodó következett, melynek végén egy lasztonyaihoz hasonló kilátó volt. Egy kedves helybéli férfi pincéjéből felhozott nekünk egy nagy üveg bort és üdítőt. Ebéd után indultunk tovább, mert Bázakerettyéről indult hazafelé buszunk. Napi adagunk 18 km volt. A buszról egyszer át kellett szállni Zalaegerszegig. Volt egy jó óránk a vonat indulásáig. A Délibe 10 perc késéssel érkeztünk, de a Keletiből induló hatvani vonat – hűen a hagyományokhoz – 20 perc késéssel indult.