Péntek reggel hat órakor 16 tag és két vendégünk telve várakozással indult neki Isaszegről háromnapos csillagtúránkra a Balaton-felvidékre.

A reggeli gyér forgalomban nagyon jól haladtunk, így 7 óra előtt már a tárnoki vasútállomáson voltunk, hogy Pestről jövő túratársainkat felvegyük. Miután kiegészült a csapat, folytattuk utunkat.  9 óra után pár perccel már Vászolyon kerestük lefoglalt szállásunkat. Ez kis nehézséggel sikerült is, így megtaláltuk az Öreghegy lábánál lévő malomvölgyet, amely egy ősbükkös (Közép-Európa legalacsonyabban fekvő bükköse) kellős közepén van. Ebben a csodálatos, érintetlen környezetben találjuk a malomház épületegyüttesét, mely szállásunkként szolgált 2 éjszakára. Reggeliztünk, átöltöztünk és máris indultunk első túránkra, mely Pécselyre vezetett.
A rendezett, virágos falut a Z sáv jelzésen hagytuk el. Folyamatosan emelkedő úton mintegy 3 km után értük el a Balatoni Kéktúra útvonalát. Egy jobbra ívelő éles kanyar, és egy gyönyörű tisztás után értünk fel Hideg-hegyre. Innentől utunk egészen Zádor-várig egy kőgátat hol jobban, hol kevésbé megközelítve haladt. Helyenként páratlan kilátás nyílt Aszófő, a Balaton irányába. A Derék-hegy fennsíkján egy borókás tisztás van. Hamarosan elértük a rövid életű Zádor-várat. Pár évtizedig volt csak élet a négyszögletű várban, mert a birtokot Vezsenyi Lászlótól perrel elnyerte a veszprémi káptalan. A vár DK-i sarkában egy kilátó áll, melyről jól belátható a Tihanyi-félsziget. Elhagyva a várat hamarosan egy nagyon bővizű víznyerő helyhez, a Zádor-kúthoz értünk. A forrás vizét a vízmű hasznosítja, de még így is egy 100 mm-es cső teljes keresztmetszetében ömlött ki a jóízű víz. Pécselyt – ahonnan busszal mentünk vissza Vászolyra - a piros jelzésen értük el. 11 km-t gyalogoltunk, a szintemelkedés kb. 350 m volt. Este hadtápfőnökünk vezényletével a lányok finom vacsorát főztek. Mosogatás, rendcsinálás után a korai kelés miatt viszonylag hamar nyugovóra tért a csapat.

Szombaton közös reggelivel kezdtük a napot. Az asztalon szinte mindenféle földi jó képviseltette magát, sokan hoztak finom házisüteményt is. Az én hibámból – a házigazdával hosszan elbeszélgettem régi családi dolgokról – majdnem negyed 10-kor indultunk csak. Ezután már felgyorsultak az események. Salkodra mentünk, ott hagytuk a kocsikat. Először jelzetlen úton erős emelkedőt leküzdve haladtunk a Nyereg-hegyig. Itt értük el a Lóczy-Gejzír tanösvényt, melyen ezt követően javarészt haladtunk. Az út igen látványos, ez volt az első bemutató céllal létesített tanösvény kis hazánkban. A Nyereg-hegy szikás gerince a félsziget egyik leglátványosabb földtani képződménye. A szeszélyesen gyűrt mészkőlemezek az egykori víz-, és kéregmozgások eredménye. A következő hegycsúcs amit meghódítottunk, a Tihanyi-félsziget legmagasabb (235 m) pontja, a Csúcs-hegy volt. Az itt található forrásbarlangot a szájhagyomány Sobri Jóska rejtekhelyéül tartja számon. Utunk igencsak le-föl hullámzott szinte egész nap, de különösen itt a félsziget nyugati oldalán. Közben nagy meglepetésünkre egyszercsak hozzánk csatlakozott egy őzike és kilométereken keresztül a sorba beállva velünk tartott. Akkor pártolt csak el tőlünk, mikor egy szembejövő turista kutyát is vezetett maga mellett. A Gejzír-mezőt elérve irányt váltottunk, és ÉK felé haladtunk. Így értünk el több gejzírkúpot, mint a Somos-, Sajmeggyes-, Hármashegyi kúpot, a Borz-várat, de ilyen kúp a híres Aranyház is. Az Aranyház előtt egy tájba illő geológiai bemutatóhelyet is megnézhettünk. Az Aranyháznál volt lehetőség arra, hogy aki a rövidebb úton akar továbbmenni, az a  Belső-tó mellett lévő utat válassza, de végül mindenki – elsősorban a hátralévő látványosságok miatt - a hosszabb távot választotta. A Hármashegyi kúpról nagyon szép kilátás nyílt a Belső-tóra, az apátságra, a félsziget belsejére. Előbb leereszkedtünk a Belső-tóhoz, melynek partján szürkemarhák legelésztek. Ezután már házak között felkapaszkodtunk az apátsághoz. Itt egy kis időt engedélyeztünk magunknak, hogy elcsábulhassunk egy fagyira, ne adj’ Isten egy pohár sörre. Sétaúton „lecsurogtunk” a mólóhoz, onnan pedig Füred felé indultunk. Egy padokkal, asztallal ellátott vízparti pihenőhelyen megettük szendvicseinket, Zsuzsi pedig ellenállhatatlan vágyat érzett egy balatoni lábmosásra. A pihenő után nem sokkal elhagytuk a partot, és megint elkezdtünk felfelé kapaszkodni. A Ciprián-forrás nagyon szerényen csordogált, így eltartott egy ideig, míg flakonjainkat legalább félig megtöltöttük. Tovább kapaszkodva hamarosan elértük a Barátlakásokat, melyet nagy valószinűségggel I. András feleségével együtt érkező kijevi szerzetesek vájtak ki. Az Óvár-hegyet elhagyva a focipálya mellet elértük ismét Tihany szélső házait – többeknek ez kicsit hosszabb út megtételével sikerült, mivel a Z jelzésen haladva nem vették észre a letérő P+ jelzést. Az országutat keresztezve ismét emelkedett az út, így értük el a Szélmarta-sziklákat. Innen is pazar kilátás nyílt úgy a Belső-tóra és a falura, mint pedig a Külső-tóra. A Kis-erdőn keresztül értük el a szőlőtáblákat. A seregélyeket állandó durrogtatásokkal ijesztgették. A P háromszög jelzést nem találtuk, ezért a piroson mentünk tovább, kereszteztük a reggeli útvonalunkat, majd leértünk a Balaton-partra. A gyönyörű, napsütéses időben sok ember volt a strandon. Gyalogtúránk hossza 17,5 km, szintemelkedése kb. 820 m volt. Sajkodon megkerestük kocsijainkat, avval először a nemrég felújított Árpád-házi Apáti templomhoz mentünk. Ezután még megálltunk Örvényesen a vízimalomnál. Belülről sajnos már nem tudtuk megnézni, mert már bezárt. Következő látnivalónk Balatonudvari védett temetője volt, mely szív alakú fejköveiről híres. Visszaérve szálláshelyünkre bográcsban finom lecsót főztünk, a vacsora elfogyasztása után pedig a tűz mellet emelkedett hangulatban nagyon jól éreztük magunkat, nótáztunk, vicceket meséltünk.

Vasárnap már a hazautazás napja volt, de ez korántsem jelentette azt, hogy ne lett volna a programunk, kirándulásunk. Összepakolás, reggeli után a szomszédfalu Dörgicsérebe mentünk. Felsődörgicsén parkoltuk le autóinkat, majd útra keltünk gyalogosan. Első látnivalónk a román korból származó templomrom volt, melyet már a XIII. században bővíteni kellett. Míközben a templomot megnéztük, kinyitott a szemben lévő szabadtéri szobormúzeum is. Mi sem volt természetesebb, mint hogy megnéztük Nagy István szobrászművész remek alkotásait is. Sokat beszélgettünk a művésszel, kedves, közvetlen embert ismertünk meg személyében. Sokáig hallgathattuk volna őt még, de várt ránk a túra, indulni kellett. Piros rom jelzésen indultunk. Az út eleinte szőlők között vezetett, majd beértünk végre a sűrű erdőbe. Ritkán voltak jelzések, de azért el lehetett igazodni. A térképen jelölt  két forrásnak és a Füzesi-tónak híre-hamva sem volt, csakúgy, mint a keresztező Z kereszt jelzésnek. A Szentbalázs templomromot könnyen megtaláltuk, már csak azért is, mert tavaly járunk páran arra. A templom a XIII. századból való, 2001-2002-ben részlegesen felújították. Előle nagyszerű kilátás nyílik a Balatonra. Mivel a tervezett Z jelzést sem találtuk, GPS segítségével úttalan utakon, de szerencsére könnyen járható terepen toronyiránt kezdtük a jelzést meglelni. Kb. 1 km-t megtéve végül ráleltünk egy halvány jelre. Ezen haladva sajnos (nagyon meleg volt) 700-800 m után kiértünk az erdőből. Innentől Dörgicséig megint szőlők között mentünk. Alsódörgicsei látnivalónk a Boldogasszony templomrom volt. A XIII. századból való templom még romjaiban is lenyűgöző méretű. Piros sáv jelzésen értünk vissza a kocsikhoz. A túratáv 11 km, a szintemelkedés kb. 370 m volt. Kocsiba ültünk és Nagyvázsonyba autóztunk. A sok látnivaló között mindenki maga válogatott. Többen megnézték a Kinizsi-várat, a Postamúzeumot, a Tájházat, a Pálos kolostor romjait. Én még megkerestem Nemesleányfalu közelében lévő Szentjakab román kori templomromot is. Öt órakor indultunk hazafelé. A jó idő miatt nagy volt a forgalom, melyet megfogott a Várpalotai lámpa, a Fehérvárt elkerülő útnál lévő egy sávra szűkített körforgalom, de leginkább a közutálatnak örvendő martonvásári lámpa az ercsi elágazásnál.  4 km-t araszoltunk miatta. Innen is gratulálunk a forgalomszervezőknek, derék munka volt összegyűjteni ennyi dühös embert!
Leszámítva a hazafelé út bosszúságait, nyarat idéző gyönyörű időben feledhetetlen szép napokat töltöttünk a Balaton-felvidéken.

A Turista Magazinban olvastam egy cikket Nemti látnivalóiról. Mindjárt tudtam, hogy azt nekem látnom kell. Egy hirtelen ötlettől vezérelve hétfőn este megírtam a klubtagoknak, hogy szerdán hová készülök, és akinek ideje-kedve van, tartson velem. Tömeges jelentkezés nem nehezítette meg dolgom, így egyedül indultam.

A vonat szokásos késésével indult a túra. Attól féltem, hogy Hatvanban lekésem a salgótarjáni csatlakozást. A 18 perces különbség azonban elégnek bizonyult.
Kisterenyén szálltam le. Mindjárt az állomással szemben van Gyürky-Solymossy-kastély parkjának bejárata. Gyors fényképezés, majd indultam tovább a buaszmegállóhoz. Odaérve megállapítottam, hogy 17 percem van még. Ezt kihasználva elindultam a Tájház, kastély felé. Sikerült az ellenfényben pár felvételt készíteni a szépen rend behozott kastélyról, ősfás, természetvédelem alatt álló kertjéről. A kastély eladó, akinek kedve szottyan rá, máris mehet a pénztárhoz.
A buszról Nemti keleti végé, a szuhai elágazásnál szálltam le. Zöld sáv jelzésen indultam, melyről hamarosan jobbra le kell térni a völgybe. Egy út közepéről sandán figyelő kutya miatt én ezt előbb tettem meg, majd árkon-bokron keresztül kis kerülővel a völgybe értem. Míg el nem értem a tulajdonképpeni Morgó-gödör szurdokot, meglehetősen sok csalánt kellett kerülgetnem. A homokkő szurdok lépésről-lépésre egyre mélyebb lett és szűkült. Volt olyan része, ahol 1 métert sem érte el szélessége. Nagyon látványos volt, örültem, hogy eljöttem. A szurdok lassan ellapult, ekkor kikaaszkodtam belőle, és egy vele majdnem párhuzamos kocsiúton folytattam utamat. 560 m-t megtéve balról bejött az a zöld jelzés, amit a szurdok miatt hagytam el. Hamarosan kiágazott a Z háromszög jelzés, azon indultam el a csúcs felé. Annyira belejöttem a felfelé kapaszkodásba, hogy észre sem vettem, a csúcs jelzés nem is a csúcsra megy, hanem balra eltér attól, és kicsit lefelé a Leány-kőhöz vezet. Szóval a valódi csúcsról visszatértem, és végül én is rátaláltam a Leány-kőre. A monda szerint a hazugságon kapott lány kijelentése teljesült be, miszerint „váljak kővé, ha nem mondok igazat”. A szép formájú homokkő-alakzat csodálása közben jöttem rá, hogy nem mindig szerettem így a homokkövet, valamikor az emésztő ásása közben kifejezetten utáltam. A zöldön visszatértem a faluba, majd a harmadik nevezetesség felkutatásába kezdtem. Miután semmi nem jelöli, hol kell letérni az országútról, túlmentem fél kilométert, mire találtam egy olyan embert, aki meg tudta mondani, merre keressem. Utána már könnyen megtaláltam a Sárkány-szikla tarajos gerincét. Az egyik alakzat neve – nagyon találóan – Sárkányfog.
Lementem a buszmegállóba. A megtett út idáig 7,2 km volt. Még egy óra sem volt, én pedig csak két óra utáni busz-, és vonatjáratokat írtam ki magamnak. Olyan busz jött, ami Nagybátony felé ment Maconkán keresztül. Nekem ez is jó volt, de a vonatra háronegyed órát kellett várni. Visszasétáltam egy kocsmába, és megittam ez évi első sörömet.
 

Félve a nagy melegtől, korán indultunk. 6 órakor Isaszegen gyülekeztünk, majd ezt követően Gödöllőre mentünk, ahonnan 6 óra 20-kor indultunk tovább. A megépült M0-ás és a Megyeri-híd nagyon megkönnyítette Pilisbe jutásunkat, így már 7 óra előtt a szentendrei HÉV-végállomásnál találkozni tudtunk Pestről érkező túratársainkkal.

Nagy meglepetésünkre és örömünkre a 10 hónapos, névnapját ünneplő Boglárkát is hozták szülei. Jó magaviseletével meg is hálálta a kirándulás lehetőségét. Lajos-forráshoz együtt, mind a 25-en mentünk fel kocsival. A felvezető út minőségén erősen látszik a karbantartás hiánya.
A forrásnál lévő parkírozóban rajtunk kívül alig volt kocsi, csak a kannatöltögető embereket láttunk. Az elengedhetetlen sütemény, gyümölcs kínálás után nekivágtunk az útnak. A túravezetést a nemrég vizsgázott Harman Marcinak adtam át, hadd gyakorolja tudományát. El is látta feladatát becsületesen.
A kék kereszt jelzésen folyamatosan lejtős úton indultunk. Egyáltalán nem volt még meleg, jobbról sokáig mély völgy mellett haladtunk. A János-forrás – mely már sajnos csak  nevében forrás – után immár Z sáv jelzésen jó kis emelkedő következett. Ahogy kiértünk Pomáz felé eső kilátóponthoz, kis pihenőt tartottunk, majd a Petőfi-kilátóhoz, és a mellette lévő Gomba-sziklához mentünk. Ezután a Kő-hegyi menedékház, mint kávézóhely szerepelt programunkban. Az 1933-ban Magyar Turista Egyesület Szentendrei Osztálya által épített menedékház azon nagyon kevés turistaszállások egyike, mely mai is működik.
Továbbra is a zöldön haladtunk alig, majd kissé erőteljesebb lejtmenetben. A Sás-völgy elérésekor visszaútban mehettünk volna a S+ jelzésen is, de mi  a Vasas-hasadék felkeresése miatt a Z barlang jelzésen mentünk, leadott szintmagasságunkat visszaszerezve. A Vasas-hasadék nagyszerű természeti képződmény. A sziklaszoros látványa is lenyűgözte a csapatot, a bátrabbak – de lehet, hogy egyszerűen csak soványabbak – ezután még a kb. 25 m mély, egyre szűkebb és meredekebben lejtő hasadékot is végigjárták. Érdekes volt a hasadék legvégén látni az élelmes fák gyökérvégződéseit. Továbbhaladva a Csepel-forrás közelében haladtunk el, Zoli, Marci és Henrik nem is állhatta meg, hogy fel ne keresse azt. Ez a forrás se bővizűségéről fog elhíresülni. A Cseresznyés-árok elérése után időnként fátlan területeken vezetett utunk. Ekkor már erősen meleg volt. Szerencsére pár perc múlva megérkeztünk a Lajos-forrásnál lévő rétre, ahol még voltak árnyékban lévő pihenőpadok. A forrásnál megtöltöttük vizes edényeinket, majd elindultunk kocsival Szentendre felé.
Parkírozóhely keresésével nem akartuk nehezíteni életünket, ezért a Szentlászlói úton álltunk meg, közel a Dunakanyar úthoz. Innen besétáltunk a Belvárosba. „Segítségképpen” volt egy Szentendrei séták elnevezésű prospektusom. Miután pár dolog nem úgy szerepelt rajta, mint a valóságban, bementem a Tourinform irodába. Elmondtam nekik, mi–mindent tapasztaltam. Elcsodálkoztak és adtak egy másik térképet. Az se volt különb. Amik rendszeresen  össze-vissza jelentek meg e térképeken: Pozsarevacska-, Preobrazsenszka-, Belgrád-, református templom, Baptista Imaház. Kovács Margit Keramikus Múzeumába a belépőjegyet a Képtárban (miért ne?) kell megvenni. Szerencsére a kimondottan udvariatlan pénztáros se tudta elvenni kedvünket a múzeum megnézésétől. Ezután lesétáltunk a Duna-partra, majd a Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjteményt és a Belgrád Templomot néztük meg. Értékes gyűjteményt, udvarias, kedves múzeumi alkalmazottakat láthattunk. Fél négy felé fejeztük be városnéző sétánkat, majd indultunk hazafelé.

A fényképeket készítette: Dalmi Éva, Harman Márton, Maszlagi Sándor, Notter Béla

Tavalyi városavató éjszakai túránknak nagy sikere volt, ezért idén is beterveztem egy hasonlót.
Isaszegről, Gödöllőről 18-an vonattal érkeztünk este 9 órára Pécelre. Nem egy turistaerény, de abból a megfontolásból, hogy ne kelljen sok kaját cipelni, mindjárt az állomáson nekiláttunk a rétesek, pogácsák, piték, egyéb sütemények fogyasztásához. Közben szinte teljesen besötétedett.

A Z jelzésen indultunk. Mikor ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol választhattunk a P+ (hosszabb és nehezebb) és a Z jelzés (rövidebb és kevésbé meredek szakaszai vannak) között válasszuk, szavazásra tettem fel a kérdést. Bármily meglepő, a társaság a P+ jelzést választotta. Sajnos egy idő után Heninek erős gyomorfájása lett, ezért Zolival visszafordultak. Később tudtam meg, hogy a vonat épp az orruk előtt ment el, ezért szobrozhattak egy órát a vasútállomáson.
Mi továbbmentünk, elkezdődött a hullámvasutazás. Két hosszabb és egy-két kisebb meredek le-fel szakasz tarkította az utat. A P+ jelzésen a PMP-re (Pest Megyei Piros) értünk ki. Ezen balra fordulva a Kovács-laposán keresztül kiértünk a  Hársas felé vezető útra. Itt ismét megcsodálhattuk azt a táblát, mely „természetvédelmi kutyával” őrzött területre hívja fel az arra járók figyelmét. Elhagytuk a S sáv jelzést, és fokozatosan emelkedő úton a volt crosspálya területén beértünk az erdőbe. Itt egy nagyobb lejtő/emelkedő van, mikoris a Mély-árkot elérjük. Ezután változatos terepen három km megtételével elértük a Honvéd-sírokat. Továbbra is sötét erdőben haladva egy hatalmas pókháló zárta el az utunkat. A pók jól viselte a vakuzás okozta megpróbáltatásokat, mi pedig hálából óvatosan, kárt nem okozva haladtunk el erődítménye mellett. A Honvéd-szobortól szép látvány volt a kivilágított Isaszeg látványa.
Az emlékműtől csak pár száz méter kellett megtennünk Sanyiék házáig. Itt előre megszerveztük, hogy picelátogatással fejezzük be a túrát. A szép boltíves pincében jó hangulatban – aminek hiányára eddig se volt panasz – kóstoltuk meg a „Notter Pincészet” fehér és vörös borát, melyhez Irénke borkorcsolyákat, szendvicseket készített. Hajnal 4 óra felé indultuk tovább az állomásra, majd ki-ki haza, vagy az autójához. Ivették még meghosszabbították a túrát, ők Gödöllőig gyalog mentek tovább.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy kellemes, majdnem teliholdas időben, jó hangulatban tettük meg a 14 km-t (plusz még az állomásig oda-vissza 1,5 km-t), ezért jövőre is megrendezünk egy éjszakai túrát. Talán akkor még több klubtag is eljön.

A képeket Maszlagi Sándor készítette.