Szeptember 11-ére hirdettem meg szeptemberi túránkat Drégelyvár bevételére. Reggel viszont olyan kilátástalanul esett az eső, hogy telefonon felhívtam minden jelentkezőt, tegyük át másnapra a túrát. Sajnos a jelentkezők több mint fele nem ért rá vasárnap, így csak 11-en indultunk.isa

    Sokat rágódtam szombaton-vasárnap azon, hogy helyesen cselekedtem-e? Egyrészt sok embert, akinek vasárnapra más elfoglaltsága volt, megfosztottam a túrázás lehetőségétől. Másrészt aki vasárnap eljött, szakadó eső helyett, gyönyörű napsütésben túrázhatott.

    Reggel háromnegyed nyolckor – no nem egészen pontosan - találkoztunk Gödöllőn. A vácrátóti állomásra igyekeztünk, mert Juti ott csatlakozott (volna) hozzánk. Kiderült viszont, hogy félretájékoztatás áldozata lett, és hamarabb szállt le a vonatról. Irány tehát Váchartyán! Teljes lett a csapat, most már tényleg túránk  kezdőpontjára a Drégelyvár vasúti megállóhoz autóztunk. Útközben helyenként köd volt, felhős is volt az idő, de mire odaértünk már sütött a nap.

    A Szemes nevezetű, alig emelkedő úton indultunk együtt a piros és zöld sáv jelzéssel. Az előző napok intenzív esőzése megtette hatását, az út eleje nagyon saras volt, néhol még a fák között is állt a víz. Amint a zöld sávot elhagytuk, és elkezdett emelkedni az út, ez a negatív jelenség is elmaradt. Kővágó-hegy előtt csatlakozott hozzánk a börzsönyi kék is. Itt jegyzem meg, hogy egész utunk során a jelzések, eligazító-táblák tökéletesek voltak. Az ország nagyon kevés helyére lehet ugyanezt elmondani. Az út egyenlőre még emelkedett, Henrik büszkén számolta a perceket, amennyit rávertünk a többiekre.

    Felértünk Drégelyvárra, melyről az első írás 1285-ből származik. Hírét az 1552. július 6-9-e közötti csata alapozta meg, mikor Szondi György 150 végvári harcossal felvette a küzdelmet 12000 török támadóval. Nem ők győztek, de a haza védelmében megpróbálták a lehetetlent. Nagyszerű kilátásban volt részünk a várból, különösen Drégelypalánk, Ipoly-völgy és a Börzsöny irányába. Elidőztünk egy kis időt a várban. Ráértünk, mert vonattal kellett a kocsikhoz visszamenni, az meg csak 3 óra előtt indult. A várban található az Apródok útja tanösvény utolsó, nyolcadik állomása is.

    A piros rom-, és kereszt jelzésen folytattuk utunkat. Az út Drégelypalánk felől sokkal meredekebben vezet fel a várba, nem véletlen, hogy nem ezt választottuk. Lefelé menet további tanösvényes táblákat láttunk, már csak a faluhoz közeledve tapasztalhattuk a „civilizáció” áldásos hatását, a táblák megrongálását. A vandálok úgy látszik nem szeretik a meredek erdei utakat. A Schafer-kútnál tartottunk egy kis pihenőt, készítettünk egy csoportképet is – igaz erről hiányzik Zoli és Henrik. Zolinak gyermeknevelési feladatai voltak.

    Áthaladtunk a vasúti pályán, a most nagyon bővizű Hévíz-patak mellett mentünk tovább. Hamarosan a Pincesorhoz értünk, ahol a filoxéra járvány előtt nagy élet lehetett, ma már kevés látszik belőle. Drégely vasúti megállóhoz érve – ahol eredetileg vonatra szálltunk volna – úgy döntöttünk, hogy a következő megállóig elgyaloglunk, mert még mindig rengeteg időnk volt a vonat indulásáig.

    Megint nem volt szerencsénk a MÁV-val, mert Drégelypalánk és Nagyoroszi között a nyílt pályán bedöglött a mozdony. Jó félórát várakoztunk, mire jött egy másik mozdony, ami már mozgásba hozta szerelvényünket. Mehettünk volna gyalog is, de nem volt kedvünk a talpfákon kilométereket lépdelni.