Tizenhárom jelentkező akadt szeptember 25-ei cserháti kéktúránkra. Baljós időjárási előjelzések ellenére csodálatos, rövidujjas időben túráztunk. Két előre be nem tervezett esemény is történt velünk.

    Kocsival mentünk Vácig, ott találkoztunk Pestről jövő túratársaikkal. Szerencsére nem késett a vonatuk, így mindenki felülhetett a Felsőpetény felé induló buszra. A buszon a söfőrrel beszéltem meg, melyik kocsmánál kellene leszállnunk. A kocsma stimmelt is, csak a falu nem. Semmi bajom Nőtinccsel, mégsem akartuk ilyen közelről megismerni. Mivel a legközelebbi busz majd’ 2 óra múlva jött volna, át kellett az utat tervezni.

    Kényszermegoldásként azt találtam ki, hogy Felsőpetényig elmegyünk az országúton, és ott csatlakozunk be a kéktúra útvonalába. Nem volt túl élvezetes az aszfalton való gyaloglás, annak ellenére, hogy legalább jobboldalon szép volt a Lókos-patak völgye, mögötte a Homlajt- és a Galamb-hegy. Szidtam is magam egész úton a korai leszállásért. Szerencsére túl nagy forgalom nem volt, élve megúsztuk a kalandot.

    Felsőpetényben bélyegeztünk a sörözőben, a kihelyezett padokon meg is reggeliztünk. Ezután átkeltünk a patakhídon, elhagytuk a falu szélső házait, előbb egy elhanyagolt állapotú emeletes gazdasági épületet láttunk, majd megérkeztünk az Almássy-kastély parkjának bejáratához. Felmentünk az 1902-ben épült kastélyhoz, mely napjainkban nevelőotthonként működik. A kastélyban 1 évig őrizték Mindszenty József bíborost. Készítettünk pár felvételt és máris indultunk tovább. Szinte vízszintes úton jól haladtunk, balról elhagytunk egy jurtatábort. Helyenként nagy sár volt az úton, holott már egy hete nem esett az eső. Volt ahol csak a bogáncsos, vagy a sár között lehetett választani, eszerint alakult ki a maszatos és a sündisznóra hasonlatos túrázók tábora.

    Alsópeténybe beérve az országúton balra fordultunk, és hamarosan az 1750-ben épült Gyurcsányi-Prónay-kastély kertjéhez értünk. A kastély előtt kis tó van híddal. Nagy földmunkák látszottak, hamarosan minden bizonnyal még szebb lesz a kert. Szemben egy kis parkban van a millenniumi emlékmű. A kocsma zárva volt, ezért a faluközpontban kialakított  - mezőgazdasági eszközöket bemutató - kis teret megkerülve a buszmegállóban találtuk meg a másik bélyegzőt.

    Miközben elhagytuk a falut, láttunk szép házakat, pincéket. Az erdőhöz érve ebédszünetet tartottunk. Energiával feltöltődve emelkedő úton haladtunk tovább. Helyenként itt is agyagos sár volt a mély keréknyomokban (nem véletlenül van a környék tele agyagbányával, melyet Romhányban hasznosítanak). Szerencsére itt kerülőútként be tudtunk az erdő fái közé menni, ahol rengeteg gombát láttunk. Balodalon egy szép, tájbaillő emeletes erdészházat láttunk, innen az út tovább emelkedett, míg fel nem értünk a Romhányi-hegy oldalában lévő elágazásig, ahonnan a S+ jelzés is indul. Innen már szinte csak lefelé mentünk, az útról időnként szép kilátás nyílt Romhányra.

    A faluba beérve a polgárőrök sárga mellényéről már messziről láttuk, hogy valami készülődik. Beszélgetve velük elmondták, hogy hamarosan szüreti felvonulás kezdődik. Ajánlották, hogy előtte nézzük meg a tájházat. Meg is tettük. Nagy meglepetésünkre ott platnin sült krumplis lepénnyel és borral kínáltak bennünket. Mivel a csapatot még nem fárasztották ki az eddig megtett kilométerek, elindultunk a 300 éves törökmogyorófa felé. Útközben találkoztunk a felvonulókkal. Ők is kínálgattak bennünket borral. A faluszélen emelkedő dombon áll a híres fa, melyet Rákóczi-fának neveznek. Állítólag akárhonnan nézzük is a fát, annak lombkoronája a Nagy-Magyarországot mutatja. Nekem úgy látszik kevés a fantáziám….Egy másik úton értünk a Művelődési házhoz, mely a szüreti rendezvények helyszíne volt. Előbb kötelezettségünknek eleget téve elmentünk a volt vasútállomásra, hogy megszerezzük aznapi utolsó bélyegzőnket. Ezután hallgattuk Romhány lengyel testvértelepülésének fúvószenekarát, sőt több túratársunk táncra is perdült a helyi lakosokkal együtt. Ebből is látszik, volt még erőtartalékunk. Kaptunk pár jegyet, mely gulyásleves és lepény fogyasztására jogosított. De ezen felül is meghívtak mindnyájunkat. A húsban gazdag a leves nagyon finom volt, ugyanúgy mint a  kemencében sütött, juhtúrós, hagymás lepény is. Nagy meglepetés volt számunkra az a szíves fogadtatás, segítőkészség, mely Romhányban fogadott. Elindultunk a feltételezett buszmegálló felé, közben megnéztük a Lókos-patak kőhídján lévő 1795-ből származó Nepomuki Szent János szobrot. Az étteremben megkérdeztem, onnan indul-e buszunk Rétság felé? Kiderült, hogy nem, vissza kell mennünk majdnem a Művházig. Majdnem sikerült elkésni a buszt.

    Rétsági átszálással Vácra mentünk, ahonnan kocsijainkkal, illetve vonattal utaztunk haza. 22 km-t gyalogoltunk ezen a napon. Legközelebbi kéktúránk négynapos lesz, és a Bakonyba megyünk.