Tavaly novemberben befejeztük az AK-t. A mostani ráadásnak igazán egy indítéka volt: felkeresni a túra legjobb házigazdáját.

A túra végén szavazást tartottunk arról, ki volt a legkedvesebb vendéglátónk. Egyöntetűen a pocsaji Sinka Miska vendégház lett a győztes. Annyi kedvességet, jó szót (mellé még citeraszót is), finom ételeket sehol máshol nem kaptunk, mint ott. Ezért szervezni kezdtem egy olyan utat, ahol szállásunk ez a vendégház lesz. Mivel a környéket már a kéktúra során bejártuk, kicsit messzebb lévő látnivalókat kellett keresni. Végül így alakult program:

02.28. péntek

Kocsival először Hortobágyba utaztunk. Tél vége lévén csak a Látogatóközpont kiállítását tudtuk megnézni, a Pásztormúzeum és a Körszín zárva volt. Egy séta során felkerestük a terület szobrait, és a kilenclukú hidat. Megvettük a belépőkártya-napijegyet, majd a Halastavakhoz hajtottunk A kocsikat a parkolóban hagytuk, majd elindultunk a halastavi kisvasút mellett. Eleinte egy jó sáros úton, de az első csatorna-átkelési lehetősénél inkább a vasúti töltésre tértűnk. Gyaloglásunk során felmentünk a Függőcinege- a Tündérfátyol- és a Kis-kárókatona madármegfigyelő tornyokba is. A Kondás-tónál lévő nagy toronyig, pallósorig akartunk menni, de viharkárok miatt ezt a szakaszt lezárták. Így egy töltéssel előbb tértünk rá a tavak keleti oldalára. Ezen az oldalon is akadt még egy torony, a Vidra nevezetű. Ennek a 12 km-es túrának a végén kocsival a nagyhegyesi krátertóhoz mentünk. Itt 1961-ben gázkitörés következtében keletkezett a tó, és a kilövellt iszap miatt körülötte a „hegy”. Ezután Pocsajra autóztunk, és megtapasztaltuk, hogy Gitta és Miska továbbra is végtelenül aranyosak. Tiszteletünkre még két citerás barátukat is áthívták.

02.29. szombat

Reggeli után Kokadra autóztunk. A templomnál hagytuk az autókat, majd a piros jelzésen kezdtük a túrát. A falu szélén megint migránsoknak néztek. Hallottuk, egymást bíztatják, hogy hívják gyorsan a rendőrséget. Vagy nem is telefonáltak, vagy azok nem találtak meg, tény az, hogy senki se háborgatott útközben. A P sáv jelzés után rátértünk a K háromszög jelre. Ezen áthaladtunk a Kis-éren, majd elértünk a Daru-láp tanösvényhez. Uniós pénzből, Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében igényes pallósorral, ismertető táblákkal, kilátótoronnyal szép tanösvényt alakítottak ki. Kár, hogy az AK felőli megközelítést segítő műanyag táblákat barbárok már összetörték. A kéktúra útvonalát Kossuth-kertnél hagytuk el, előbb a P+, majd a P sáv jelzésen haladtunk. Egy kis tó utáni szakaszon, a Bagaméri-ér mellett megálltunk, mert füstöt láttunk egy friss favágás mellett, de embert nem volt a közelben. Lacival odamentünk a felerősödő szélben egyre jobban izzó máglyához, próbáltuk eloltani a nagyobb darab ágak elkülönítésével, föld rászórásával. Ez nem vezetett eredményre, ezért kihívtuk a tűzoltóságot. Pár perc múlva hallottuk is a szirénázást. Laci pontos helyadatokkal, megközelítési lehetőségekkel sikeresen odairányította őket. Ezután tovább indultunk, de nemsokára láttuk a vízgőz-felhőt, ami az oltás megkezdését jelentette. Ebédeltünk az erdőben, majd visszaértünk a kocsikhoz, 12,5 km-t megtéve. Ezután a vendégházhoz mentünk, majd jött a nap fénypontja, a kemencében sült kenyér és töltött káposzta.

03.01.

Ezen a napon nem túráztunk, viszont sok látnivalóban volt részünk. Először Nyíregyházára mentünk, ahol a Belvárost jártuk be. Kezdtük a Hősök terén kiállított villamossal, majd folytattuk az I világháborús emlékművel, Megyeházával, görögkatolikus székesegyházzal, Városházával, Kossuth-szoborral, végül a katolikus templommal. Ezután kimentünk Sóstófürdőre, ahol a Múzeumfalut jártuk be sétálójeggyel. Az épületek még zárva voltak, de így is nagy élmény volt. Ezt követően még egy programunk volt hátra, ez pedig Tiszadobon az Andrássy-kastély meglátogatása. Úgy időzítettük érkezésünket, hogy az óránként kezdődő tárlatvezetésre ne kelljen sokat várni. Ez be is jött, éppen hogy megvettük a belépőket, kezdődött is a kastély belső termeinek, lépcsőházának bemutatása. Jelenleg csak három eredeti műtárgy található ott, de más kastélyokból származó korhű tárgy annál több. Még megnéztük a Magyarországon egyedülállóan szép angolparkot, aztán elindultunk hazafelé.



 

Mint minden év első szombatján, most is megtartottuk évköszöntő túránkat. Valamivel 14 km felett teljesítettünk. Hó nem volt, de a zúzmarától gyönyörűvé vált a táj. 40-en voltunk.

9 órakor gyülekeztünk az isaszegi vasútállomáson. A MÁV most is hozta formáját, a Pest felől érkező vonat negyedórát késett, így várnunk kellett az afelől érkezőkre. Még szerencse, hogy az ünnepek után volt miről beszélgetnünk. 5 km-t - az MTSZ jelzésfestő pályázat keretén belül általunk felújított - Z+ jelzésen haladtunk a Tőzegtavak – Gazda-erdő útvonalon. Közben egyszer megálltunk a harmadik domb tetején leapasztani azt a sok ételt, italt, amit hoztunk magunkkal. Továbbhaladva beértünk a Gazda-erdőbe. Nagyon szép volt minden, még az elszáradt kórók is, melyen napok alatt vastagra hízott a zúzmara. A Vízműnél elhagytuk a jelzett utat, és egy kocsiúton enyhe emelkedővel a Küdői-hegyre kapaszkodtunk fel. Nagy erdőirtások voltak errefelé. Felértünk utunk legmagasabb pontjára, 284 m magasra. Innen már csak 700 m-t mentünk, ahol is egy széles útelágazásban tartottuk meg az újévi állófogadást.

Lányaink nagyon finomakat sütöttek, a fiúk az italról gondoskodtak. A sok-sok újévi jókívánságnak kell hogy foganatja legyen – azért majd mi is teszünk ez ügyben ezt-azt. Miután megterítettünk, a napsugár megolvasztotta a fölöttünk lévő fa zúzmara-leplét, így porcukor helyett zúzmara került a süteményekre. Jó darabig elvoltunk az evéssel-ivással, de csak indulni kellett, mert mozgás nélkül azért hideg volt. Hazaúton már kicsit megolvadt a föld felső rétege, de nagy sár még nem tudott kialakulni. Ilka-majoron át a Tözeg-tavak város felöli oldalára jutottunk, ott a piros négyszög jelzésen értünk vissza a vasútállomáshoz. 14,1 km-t gyalogoltunk 237 méter szintkülönbséggel.



 

Az előző napokhoz képest hirtelen lehűlt a levegő, a hegytetőn zúzmarás köd és erős szél is volt, mégis ezernyi szépség várt ránk Galyatetőről induló túránkon. 32-en voltunk, 12 km legyalogolásához 93 m emelkedő és 750 m  lejtő tartozott.

7 órai indulással az Isaszeg – Gödöllő – Pásztó útvonalon közelítettük meg a Mátrát. Itt már nagy köd volt, ezért csak negyed tízre értünk fel Galyatetőre. Kikászálódva a buszból erős mínuszok fogadtak némi széllel. A kilátóhoz érve a szél nagyon megerősödött. Páran mentünk csak fel a pár éve megmagasított kilátóba. A rácsszerkezetű lépcsőfokok - annak ellenére, hogy helyenként vastagon összehordta rajta a szél a zúzmarát – nem nagyon csúsztak, annál jobban a tetőn a sima beton. Ezen alig lehetett megállni. A szél már viharosnak tűnt fenn. Viki bélyegzett a füzetébe, aztán gyorsan levonultunk. Gyönyörű látvány volt, ahogy a szél ráfagyasztotta a zúzmarát a külső hálóra. 5-6 centméteres jégtüskék is kialakultak így. A Lengyendi-Galya felé haladva igazi téli világ fogadott, igaz nem hótól volt fehér a táj, hanem a zúzmarától.

Még a kilába felfelé menet mondtam azoknak, akik nem jöttek fel, hogy induljanak el a kéken, meg ne fagyjanak az egyhelyben ácsorgásban. Ebből később némi bonyodalom támadt, mert mire utolértük őket, sokan már túlmentek azon a ponton, ahol egy jelzetlen ösvényre váltott az utunk. Szerencsére nem voltak még messze, helyenként volt térerő, így telefonon el tudtuk érni őket.

Immár egybegyűlve a sárga jelzésen folytattuk utunkat. A zúzmara megszűnt, már csak sejtelmes ködös, késő őszi tájban gyönyörködtünk. Varga Mihály-kopjafánál megálltunk enni valamit. A sok lefelé-menet után szinte felüdülés volt egy kis emelkedő a Vörös-kőre. Itt is van egy kilátó, mondják jó időben még a Magas-Tátra is látszik innen. No, ez nem most volt! Továbbra is szép őszi erdőben haladtunk: a vastag falevelektől egy korábbi szél (mert ekkor már nem fújt) hol simára tisztította az utat, hol meg térdig süppedtünk bele. Mindenki örömére sok szalamandrát is láttunk. Az út vége felé az út lejtése is csökkent, így értünk be Nagybátonyba, ahol buszra szálltunk.

Szép út volt!

 

Szép cserháti lankákon 37-en túráztunk szombaton. A táv 14,5 km volt, 390 m szintkülönbséggel. Az idő lehetett volna jobb is, de ahhoz képest, amire számítottunk, mégse volt olyan rossz.

Olyan nagy esőket jósoltak, hogy reggel gyorsan még egy B-verziót is kitaláltam arra az esetre, ha már eléggé bőrig áztunk. Eszerint az út felénél Nógrádmarcalon megszakítottuk volna az utat. Szerencsére erre nem került sor.

Mohorán, a vasútállomásnál szálltunk le buszunkról. Ekkor még egyáltalán nem esett. Úgy gondoltam, hogy egy U-kanyart mindjárt az út elején levágunk. Nem bizonyult jó ötletnek, mert két helyen is favágásos területen vitt az utunk, melyeken egy fűtési szezonra elegendő fa maradt szanaszét. Mikor a piros jelzést elértük, már nem volt ilyen akadály, a jelzések is szépek voltak. Folyamatos emelkedőn értünk fel a Nagy-kő 350 m-es csúcsára. Itt már elkezdett szemerkélni az eső. Szép tájon, virágos rétekkel, legelőkkel megszakított erdőben értünk Nógrádmarcal közelébe. Itt szavaztunk arról, megszakítsuk-e az utat. Szinte 100 százalékos arányban az út folytatására szavazott a társaság.

A Csóri-úti-dűlőn még alig emelkedett az út, később a Bányai-oldalra (347 m) felkapaszkodva már jobban. Mint ahogy az eső is. Mondtam, hogy a hegytetőn állunk meg pihenni és ebédelni. Úgy tűnik már sokan éhesek voltak, mert egyre több helyen jelenttették, ki, hogy az már a tető. Azért oda is elérkeztünk. Ettünk, de heverészésről szó se lehetett az eső miatt.

Lefelé indulva hamarosan elértük az országos kék jelzést, azon értünk be Cserhátsurányba. Az idő sokat javult, egyszer már majdnem láttuk a napot is. A faluba beérve balról – bár eléggé rejtve - láttuk a Simonyi-kastélyt, jobbról később a meglehetősen lepukkant Jánossy-kastélyt. A túrát egy frissítővel fejeztük be.