Nagyon ránk ijesztett a túra napján is érvényben lévő hőségriadó, mégis – a résztvevők egyhangú véleménye szerint – nagyon kellemes időnk volt a Mátrában. 27-en voltunk a túrán.

A hőség miatt nagyon nehezen kezdett a buszlétszám összejönni, ezért kínomban még egy túrahelyettesítő fürdés felvetésével is próbálkoztam. Szerencsére többen is úgy szavaztak, hogy fürdőbe semmiképp se menjünk, maradjunk a túránál.

Egy órával előbbre hoztam az indulást is (6 órára), a távot is lerövidítettem, hogy a déli melegben már ne kelljen gyalogolnunk.

Szokás szerint Isaszegen, Gödöllőn vettük fel a túratársakat. 8 órakor már indultunk Mátrakeresztes-Békástói-üdülőtelepről. A házakat hamarosan elhagytuk, és árnyas fák közé. a Csörgő-patakkal párhuzamosan futó útra értünk. Enyhén emelkedő úton 9 órára a szurdok bejáratánál voltunk. A nagy sziklák között, a viszonylag bővizű patak mellett kellemes mikroklíma alakult ki. Számtalanszor kellett a patakon átkelni, kidőlt fák alatt/felett átmászni, ez tette izgalmassá az utat. Nem véletlenül került fel a kívánságtúrák közé. Bal oldalról elhagytuk a Remete-barlangot. 10 órakor reggeliztünk, már csak azért is, mert pár túratársunk lemaradt, és várnunk kellett rájuk. Továbbindulva sajnos a Csörgő-malom romjait nem láttuk. Elhagytuk a Csörgő-patakot, és a Hutahelyi-patak völgyében kezdtük felkapaszkodni Mátraszentistván felé. Az erdőből kilépve a síparknál már ott állt a buszunk. Még annyit várakoztattuk a buszt, míg a közeli Vidróczky-csárdánál nem oltottuk szomjunkat egy üdítővel, vagy egy sörrel.

A túrát követő napon Hajni és Marci meghívására a zsámboki Lecsófesztiválon vettünk részt. Köszönjök nekik!

Kívánságtúránk ezúttal mindjárt két szurdokba is vezetett bennünket, ez pedig a Salabasina- és a Holdvilág-árok. Az első kevésbé látogatott, igazi vad vidék, míg a második jóval felkapottabb, ezáltal jobban kiépített is. Pont negyvenen voltunk, 12,5 km-t tettünk meg 450 m-es szintemelkedéssel.

Mivel ez a túra Ági szavazata alapján (is) került a kívánságtúrák közé, ezt a túrát az ő emlékének szenteltük. Hétkor indultunk Isaszegről, majd Gödöllő, Mogyoród, Budakalász felszállóhelyek közbeiktatásával értünk Kiskovácsiba. A buszról leszállva a P+ jelzésen indultunk, majd áttértünk a P jelzésre. Mikor az élesen jobbra fordult, mi nem követtük, hanem jelzetlen utakon értük el a Salabasina-árok kezdetét.

A Salabasina azt jelenti, hogy az árok végében „fejében”, egykor hamuzsírt főztek. Az árokban egykor még turistaút is vezetett, de a meglazult sziklák állandóan bedőltek, magukkal rántva a rajta lévő fákat is. Így aztán a Pilisi Parkerdő belefáradt az állandó felújításba és lezárta azt. Most engedélyezett a rajta való haladás, de a térképeken mindenhol ott a figyelmeztetés, hogy ez egy nehezen járható szakasz! Ezt mi is igazolni tudjuk. A rengeteg bedőlt fa miatt nagyon lassan lehet csak haladni. Most nem volt nagy víz az árokban, de a fák mellett azt is kerülgetni kellett. De hát pont ezért volt szép, igazi vadregényes túra. Nem véletlenül került be az első tíz évünk legszebb helyei közé. Tudniillik 2011-ben már jártunk itt. Azóta egy lényeges változás van: az árok kb. egyharmadánál egy gát áll keresztben, melyen egy erdészeti út halad át. A kőgáton át lehetett menni a pataknak készített átfolyón is, de megmászva azt (és a túlsó oldalon leereszkedve) is. Nem sokkal a gát után van az első nagyobb megmásznivaló szikla. Itt a falhoz támasztott fák segítik a feljutást és az előtte lévő vízen való átjutást. De a legnagyobb segítség mi magunk vagyunk azzal, hogy húzzuk-vonjuk egymást a nehéz akadályokon. Később volt egy olyan szakasz, ahol a patak felett V-alakú sziklán csak terpeszállásban lehetett felmenni. Aztán rengeteg kidőlt mohás fa közötti bujkálás után egy kb. 3 méter magas sziklafal állta utunkat. Elődeink itt is fák sziklákhoz való támasztásával próbáltak a helyzeten javítani. A ferde fákon való feljutás az elsőknek még viszonylag könnyen megy, de mikor már a harmincadik ember lép rá vizes cipőjével, csúszóssá válik az. Marci kötelet is hozott, ez is segítséget jelentett. Mikor már nem volt igazán látványos az árok, kimásztunk belőle, és jelzetlen utakon arra a piros jelzésre értünk, melyen már korábban haladtunk.

A Tölgyikrek felé mentünk rajta, miközben gyönyörű sárga gyűszűvirágokat láthattunk. A Lom-hegyen felfelé kapaszkodva, mikor elértük utunk legmagasabb pontját, megálltunk ebédelni. Ezután hosszan ereszkedtünk le hegyről, míg el nem értük a Holdvilág-árok kezdetét. Itt pihentünk kicsit, mielőtt nekivágtunk volna az ároknak. Előbb lépcsősen kiépített úton hatalmas sziklák közé értünk, majd egy szűk kanyonba jutottunk. Innen továbbereszkedni bedobált fatörzseken lehet. Hídhoz érünk: ezen haladva a jelzett út kikerüli a nagy sziklafalat és a Meteor-létrát. Mi persze a létrán mentünk le. Lenn fehér szilafalak és a Remete-barlang fogadja az erre járókat. Továbbhaladva a Domini-forrásnál mindenkinek meg kellett állnia, mert a vize finom és jéghideg volt. Még egyszer-kétszer átkeltünk a patakon, majd ismét Kiskovácsiba értünk. A becsületkasszás büfénél sokan vásároltak. A busz már járó motorral várt ránk.

 

Tavaszi négynapos túránk során ezúttal a Vend-vidéket - egy ausztriai kiruccanást leszámítva - kerestük fel. Aki minden túrán részt vett, az 54 km-t gyalogolt 1800 méter szintemelkedéssel.

05.11. csütörtök

6 órai indulással különböző helyekről az M1-es Harkályos pihenőhelyénél gyűltünk össze. Rövid üdvözlések után továbbindultunk Szombathelyen át Felsőszölnökre. Itt foglaltam szállást. A szállás elfoglalása után bekaptunk pár falatot, és indultunk túrázni. Az első kilométereket jelzetlen úton tettük meg a szlovén határ közelében. Egy-két emelkedő és patakátkelés tarkította az utat. A P háromszög jelen jutottunk fel az osztrák-szlovén-magyar hármashatárra. Lefényképeztük a hármashatárkövet, melyet a trianoni döntés után 1922-ben állítottak fel. A pihenőpadoknál lazítottunk egyet. Ezután osztrák oldalon ismét jelzetlen úton haladtunk, míg el nem értük előbb a zöld, majd a piros jelzést. Ez utóbbin értünk vissza Felsőszölnökre, majd a kocsma közbeiktatásával szálláshelyünkre. 13 km, 370 m-es színkülönbséggel volt a napi adag. Vacsora után még beszélgettünk egy ideig.

05.12. péntek

Fél hétkor reggeliztünk, és utána azonnal indultunk Ausztriába, Mixnitzbe. Itt van ugyanis Bärenschützklamm, amit már két éve is meg szerettünk volna nézni, de akkor nem jött össze. 9 órára értünk oda Grácon keresztül. Nagyon szép volt az idő. 300 méteres húzós emelkedővel értük el a szurdok bejáratát, ahol belépőt kellett vennünk. Ezután kezdődött az igazi szépség – és nehézség. A Mixnitz-patak évezredek alatt mély kanyont vágott magának a sziklákban, 24 vízesést hozva létre. A nagy szintkülönbség legyőzését hidak (115 db), létrák (40 db) teszi lehetővé, miközben alattunk zúg, robajlik a patak. A vad szurdokrész kb. 1400 méter hosszú 350 méter emelkedővel, 2900 lépcsőfokkal. A szurdok után még emelkedett az út az 1214 méter magasan lévő hegyi vendéglőig. Itt megettük szendvicseinket, volt aki kávét, páran egy sört ittak. Jól esett a pihenő. Lefelé más úton mentünk vissza a kocsikhoz. Az út vége felé nem nagyon, de esni kezdett az eső. A túra 11,3 km hosszú volt 740 méteres szintkülönbséggel. Fél hatra értünk vissza a szálláshelyünkre. Vacsora után - akit még nem vitt ágyba a fáradtság – egy beszélgetésre, borozásra jöttünk össze.

05.13. szombat

Kocsival a közelben lévő Kétvölgybe utaztunk, közben párszor megálltunk a jellegzetes Vend-vidéki tájat fényképezni. A buszmegállónál parkoltunk le és indultunk gyalogolni változatos tájon. Kis csermelyek, patakok szabdalta dús vegetációjú vidéken egy lejtő/emelkedő után értünk Ritkaházára, a „szoknyás” haranglábhoz. Ezután egy darabig aszfaltozott úton kellett mennünk, majd arról a szlovén határ felé vettük az irányt. Határkövek kíséretében 4 km-t közvetlenül a határon tettünk meg. Közben erősen beborult, majd esni kezdett. Szerencsénkre mikor már jobban rázendített, a volt határátkelő fedett része alá értünk. Itt vészeltük át a nagy záport. Mikor elállt az eső, továbbindultunk. Kétvölgy határában egy szép, új fa kilátó tetejéről nézhettünk körbe. A gyalogtáv 11 km volt 240 m szintkülönbséggel. Mivel az eső miatt elmaradt az ebédünk, úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk szálláshelyünkre. Ott megebédeltünk, és mikor már szépen sütött a nap, Szentgotthárdra autóztunk. Először a Helytörténeti és Szlovén Nemzetiségi Múzeumot szerettük volna megnézni, de – szemben a honlapjukon leírtakkal – zárva találtuk azt. A város főterére mentünk, de a többi látnivalóval se volt nagy szerencsénk. A templom belsejében állványerdő állt, a magtárszínházat rendezvény miatt nem tudtuk megnézni, a kolostorépület megközelítését esküvői násznép hiúsította meg. A Várkertben sétáltunk még egy kicsit, majd fagyizás következett. Este a szokásos programok voltak.

05.14. vasárnap

Reggeli és összepakolás után Nemesmedvesre autóztunk. Ott az érdeklődők először a T34-es tankot vették birtokba. Gyalogolásunkat északi irányban kezdtük, míg el nem értük az osztrák határt. Ott Reinersdorf falura láttunk rá. A határmenti zöldön folytattuk utunkat, ahol jelzést csak nagyon ritkán láttunk, és helyenként igencsak nehezen volt járható. Két kisebb emelkedő, sok patakátkelés, útkeresés tette változatossá az utat. Egy kis szakaszon (már az osztrák oldalon) aszfaltúton haladtunk: innen Grossmürdisch (Alsómedves) falura láthattunk rá. A Szent Imre-templom előtt egy mélyebb patakvölgynél kettészakadt a társaság: a döntő többség a határon maradt (ők jártak jobban, mert az az út 900 méterrel rövidebb volt), míg mi Janival a jelzett úton (mert innentől már az is volt) maradtunk. A hányatott sorsú templomot megnézhettük belülről is. A templom közelében található pihenőhelyen tartottunk ebédidőt. Vissza Nemesmedvesre végig a piros jelzésen mentünk: ez már jól jelzett és járható volt. Nagy zivatarfelhők gyülekeztek az égen, de ezt pár csepp esővel megúsztuk. Visszaérve Nemesmedvesre egy vándor-fagylaltozó forgalmát lendítettük fel. Az út 16,3 (15,4) km hosszú volt 461 méter emelkedővel. Hazafelé már nem mentünk konvojban, mi 7 óra előtt pár perccel értünk Isaszegre.

 

Második kívánságtúránk a Budai-hegységbe vezetett. A szép tavaszi időnek is köszönhetően pont 50-en voltunk. Több táv között lehetett választani, de a leghosszabb is csak 14,5 km volt 450 méteres szintemelkedéssel.

Busszal utaztunk Biatorbágyra. Isaszegen, Gödöllőn és Mogyoródon gyűjtöttük össze az utasokat, Évát és Jutit pedig a biatorbágyi állomáson vártuk meg. A viadukttól indult gyalogtúránk. A piros jelzésen hagytuk el a települést. Az első kis megállónk a Madár-forrás lett volna, de emellett mindenki elrobogott. Kis lejtő után egy erősebb emelkedő következett, melynek végén felértünk a Kő-orra. Szép kilátásban volt részünk, érdekes formájú sziklákon bóklászhattunk. Egy bizonyos szögből tényleg egy emberi fejre, orra hasonlított az egyik sziklatömb. Kicsit továbbmenve a Hármas-sziklát kerültük meg. Ezután egy erős lejtő, majd emelkedő következett. Szerencsére a legmeredekebb szakaszon sok kapaszkodásra alkalmas fa, cserje segített bennünket. Az emelkedő végén elértük a P+ jelzést. Ezen jobbára enyhe lejtéssel a Szíly-család kápolnájához értünk. A szépen karbantartott kápolnát kívül-belül megnéztük.  

Megint a P jelzésre tértünk rá. Érdekes ezen a vidéken a jelzésfestés logikája. Egymással helyenként párhuzamosan haladva is csak piros jel van, a két pirosat pedig P+ jelzés köti össze. Úgy látszik, csak piros festék kapható a környéken. Mindemellett a jelzések szépek, követhetőek. A többiekre ráijesztve közöltem, most jön az út legnagyobb emelkedője. Ez így is volt, nehézsége mégis elmaradt az előzőektől, mert nem volt sehol nagyon meredek, egy-két kanyar is kissé szerpentinesre tette az utat.

Rövid szakaszon házak közé értünk, aztán pár cikk-cakk után a Biatorbágy fölé magasodó sziklafalhoz. A szép kilátáson felül különleges alakú sziklákat is láthattunk. Ezek: Százlépcső, Madár-bérc, Nyakas-kő. Ez a rész volt utunk leglátványosabb szakasza. Innen – a híd-romig tartó enyhe emelkedőt leszámítva – lefelé haladtunk. Egy tisztáson megebédeltünk, aztán leértünk az erdészházhoz. Voltak, akik itt befejezték a gyaloglást, mások igazából itt kezdték.

Az erdészháztól – továbbra is a piros jelzésen – előbb a Benta-patak mellé értünk, majd amellett haladva a Peca-tóhoz. Ezt jobbról kerültük meg. Erdő következett, majd abból kiérve kopár táj, zöld mezők és lovardák váltogatták egymást. Egy emelkedő következett még, amikor Sóskút határába érve a Kálvária-hegyhez értünk. Felkapaszkodva rá, beláttuk egész Sóskutat, a túloldalon lévő Öreg-hegyet és a mészkőbányát. A stációk után leereszkedtünk a faluba. A Benta-patak mellett várt ránk az autóbuszunk.