Már-már hagyomány nálunk, hogy minden második évben őszi négynapos túránkat az Aggteleki-hegységben és környékén tartjuk. Így volt ez most is. Csodaszép kora őszi időben 22-en élveztük a táj szépségét, a szállás kényelmét, a finom és bőséges ellátást.

Szeptember 23. (csütörtök)

Az M3-as Galga-pihenőjében találkoztunk, majd onnan megállás nélkül autóztunk szálláshelyünkig. Ott kipakoltunk, és indultunk első napi túránk kiindulópontjára, Teresztenyére. A patak mellett kialakított kis tértől a P+ jelzésen kezdtük a Nagy-hegyre vezető emelkedő legyűrését. Már útközben is ráláttunk az alattunk lévő völgyben megbúvó Égerszögre, felérve a tetőre pedig az Aggteleki-hegység vonulatában gyönyörködhettünk. A Galyaság ligetes, kaszálókkal tarkított lankái között haladva északról megkerültük Tornakápolnát, azt csak a temetőnél érintettük. Teresztenye felé haladva több elektromosnak látszó, nyitható kerítésen haladtunk át, legelésző lovakat, birkákat láttunk. 10,5 km-t tettünk meg 343 m szintkülönbséggel. Szállásunkra visszaérve finom vacsorát kaptunk, utána még sokáig beszélgettünk.  

Szeptember 24. (péntek)

Reggeli után kocsival átmentünk a határon, és a Gombaszögi-barlang parkolójában tettük le azokat. Mindjárt megvettük a belépőket, a 10 órakor kezdődő vezetéssel tudtunk a barlangba bejutni. Rajtunk kívül még volt egy magyar csoport is, így a vezetés anyanyelvünkön történt. A cseppkőbarlang nagyon látványos, különösen szépek benne a szalmacseppkövek. Külön élmény volt számunkra idegenvezetőnk ízes, jó humorú ismertetője, vezetése. A barlanglátogatás után hátizsákot vettünk, és elkezdtünk kapaszkodni a Závozná-erdészház felé. Ez a másfél km-es szakasz volt utunk legnehezebb szakasza, mert közben 252 méter szintemelkedést kellett legyűrnünk. Felérve pihenőt tartottunk. Ezután egyáltalán nem megerőltető, változatos tájakon haladva értünk el a Szilicei-jégbarlanghoz. Ez lenne Európa legalacsonyabban fekvő jégbarlangja, de most nem volt benne jég. Fél kettőkor ebédeltünk, majd ismét változatos terepen gyalogoltunk Szádvárborsa felé. Mielőtt elértük volna azt, egy jelzetlen úton átvágtunk a kék jelzés felé. Nagyon szép szakasz következett az út jobbra-balra kanyarogva haladt sok-sok zsomboly között. Az utolsó szakasz megegyezett a délelőtti erős emelkedővel, de lefelé mégiscsak könnyebb volt menni. A kocsikig 13 km-t tettünk meg 530 méteres szinttel. Esti program ugyanaz volt, mint előző nap.

Szeptember 25. (szombat)

Kocsival az alig több mint kéttucatnyi lakosú Perecsére utaztunk. A falu szélén letettük az autókat. Az út eleje semmi nehézséget nem okozott, de az Északi Zöld határon vezető bejáratát a derékig érő csalánosban elég nehéz volt megtalálni. Később is sok kidőlt fa nehezítette a járást. Ezután jelzetlen, de térképeken kocsiútnak jelölt útra tértünk. Ezt meg egy erdőtelepítés miatt lekerítették, létra nem vezetett át rajta, ezért kénytelenek voltunk a kerítés mellett utat törni magunknak. Visszaérve a kocsiútra már jól haladtunk a Csonka-hegyi pihenőig, ahol ebédeltünk. Könnyű erdei úton értünk be Keresztétébe. Ez egy nagyon tiszta, ápolt kis település, nyaranta még Levendula-fesztivált is tartanak. Egy háznál még meg is kínálták a csapatot szőlővel. Perecséig egy darabig szántóföldek között, majd erdőben haladtunk. Az egész út (13 km, 214 m szinttel) elhanyagolt volt, jelzést alig láttunk. Látszik, hogy ez a vidék már kiesik a turistaáradatból.

Visszaútban még megálltunk Krasznokvajdán, mert valami buli volt, de a túl hangos zene miatt mindjárt tovább is álltunk. Rakacán viszont megnéztük a dombtetőn álló görög-katolikus templomot, melyet 20 lőréssel ellátott erős várfal vesz körül.  Előtte áll a Hősök-tornya, melyen az I., és a II. világháború áldozatainak neve található

Szeptember 26. (vasárnap)

Összepakoltunk, majd reggeli után a szállásunktól indulva tettünk egy körutat. Nagyon szép volt a Rakacai-tó reggeli napsütésben, leginkább azért, mert fölötte és a közeli dombokon párafoltok tarkították a látványt. A gát után a tó déli partján erdőben haladtunk a PL jelzésen. Az meglepetés volt, hogy a romjelzés nem kanyarodott fel a földvárhoz, hanem a parton maradt. Később az üdülőházak közé beérve láttunk egy P háromszög jelzést, ez vezetett fel a várhoz. Nem logikus. Továbbhaladva láttuk a kőbányát, majd beértünk Meszes faluba, ahol pár szépen felújított házat láttunk. A falu végén jobbra kanyarodtunk, és nemsokára egy kis tavacskával kiegészített vas ízű forrásnál álltunk meg. Utána emelkedni kezdett az út. Nagy kukoricatáblában még a kocsiutat is beültették, így meg kellett azt kerülni. Az eredeti útra való visszatérés is csak kivágott és otthagyott cserjéken keresztül volt lehetséges. Ezt követően viszont már járható volt az út, annak ellenére, hogy a P négyszög jelzéssel inkább csak a tó közelében találkoztunk. Visszaérve a Tópart-vendégházhoz (a gyalogút 11 km hosszú volt 187 méter szintkülönbséggel), a szaletliben megebédeltünk, elbúcsúztunk házigazdánktól.

Hazafelé vezető utat úgy alakítottuk, hogy közben megnéztük a gazdag anyagú Borsod Tájházat, utána pedig Boldván a XII. században épült bencés monostort és templomot, amely ma református templom - sajnos csak kívülről, mert a megadott telefonszámon senki sem vette fel a kagylót. Az autópályán nagy forgalom volt, többször megtorpant a sor, de lényeg, hogy hazaértünk.