Már-már hagyomány nálunk, hogy minden második évben őszi négynapos túránkat az Aggteleki-hegységben és környékén tartjuk. Így volt ez most is. Csodaszép kora őszi időben 22-en élveztük a táj szépségét, a szállás kényelmét, a finom és bőséges ellátást.

Szeptember 23. (csütörtök)

Az M3-as Galga-pihenőjében találkoztunk, majd onnan megállás nélkül autóztunk szálláshelyünkig. Ott kipakoltunk, és indultunk első napi túránk kiindulópontjára, Teresztenyére. A patak mellett kialakított kis tértől a P+ jelzésen kezdtük a Nagy-hegyre vezető emelkedő legyűrését. Már útközben is ráláttunk az alattunk lévő völgyben megbúvó Égerszögre, felérve a tetőre pedig az Aggteleki-hegység vonulatában gyönyörködhettünk. A Galyaság ligetes, kaszálókkal tarkított lankái között haladva északról megkerültük Tornakápolnát, azt csak a temetőnél érintettük. Teresztenye felé haladva több elektromosnak látszó, nyitható kerítésen haladtunk át, legelésző lovakat, birkákat láttunk. 10,5 km-t tettünk meg 343 m szintkülönbséggel. Szállásunkra visszaérve finom vacsorát kaptunk, utána még sokáig beszélgettünk.  

Szeptember 24. (péntek)

Reggeli után kocsival átmentünk a határon, és a Gombaszögi-barlang parkolójában tettük le azokat. Mindjárt megvettük a belépőket, a 10 órakor kezdődő vezetéssel tudtunk a barlangba bejutni. Rajtunk kívül még volt egy magyar csoport is, így a vezetés anyanyelvünkön történt. A cseppkőbarlang nagyon látványos, különösen szépek benne a szalmacseppkövek. Külön élmény volt számunkra idegenvezetőnk ízes, jó humorú ismertetője, vezetése. A barlanglátogatás után hátizsákot vettünk, és elkezdtünk kapaszkodni a Závozná-erdészház felé. Ez a másfél km-es szakasz volt utunk legnehezebb szakasza, mert közben 252 méter szintemelkedést kellett legyűrnünk. Felérve pihenőt tartottunk. Ezután egyáltalán nem megerőltető, változatos tájakon haladva értünk el a Szilicei-jégbarlanghoz. Ez lenne Európa legalacsonyabban fekvő jégbarlangja, de most nem volt benne jég. Fél kettőkor ebédeltünk, majd ismét változatos terepen gyalogoltunk Szádvárborsa felé. Mielőtt elértük volna azt, egy jelzetlen úton átvágtunk a kék jelzés felé. Nagyon szép szakasz következett az út jobbra-balra kanyarogva haladt sok-sok zsomboly között. Az utolsó szakasz megegyezett a délelőtti erős emelkedővel, de lefelé mégiscsak könnyebb volt menni. A kocsikig 13 km-t tettünk meg 530 méteres szinttel. Esti program ugyanaz volt, mint előző nap.

Szeptember 25. (szombat)

Kocsival az alig több mint kéttucatnyi lakosú Perecsére utaztunk. A falu szélén letettük az autókat. Az út eleje semmi nehézséget nem okozott, de az Északi Zöld határon vezető bejáratát a derékig érő csalánosban elég nehéz volt megtalálni. Később is sok kidőlt fa nehezítette a járást. Ezután jelzetlen, de térképeken kocsiútnak jelölt útra tértünk. Ezt meg egy erdőtelepítés miatt lekerítették, létra nem vezetett át rajta, ezért kénytelenek voltunk a kerítés mellett utat törni magunknak. Visszaérve a kocsiútra már jól haladtunk a Csonka-hegyi pihenőig, ahol ebédeltünk. Könnyű erdei úton értünk be Keresztétébe. Ez egy nagyon tiszta, ápolt kis település, nyaranta még Levendula-fesztivált is tartanak. Egy háznál még meg is kínálták a csapatot szőlővel. Perecséig egy darabig szántóföldek között, majd erdőben haladtunk. Az egész út (13 km, 214 m szinttel) elhanyagolt volt, jelzést alig láttunk. Látszik, hogy ez a vidék már kiesik a turistaáradatból.

Visszaútban még megálltunk Krasznokvajdán, mert valami buli volt, de a túl hangos zene miatt mindjárt tovább is álltunk. Rakacán viszont megnéztük a dombtetőn álló görög-katolikus templomot, melyet 20 lőréssel ellátott erős várfal vesz körül.  Előtte áll a Hősök-tornya, melyen az I., és a II. világháború áldozatainak neve található

Szeptember 26. (vasárnap)

Összepakoltunk, majd reggeli után a szállásunktól indulva tettünk egy körutat. Nagyon szép volt a Rakacai-tó reggeli napsütésben, leginkább azért, mert fölötte és a közeli dombokon párafoltok tarkították a látványt. A gát után a tó déli partján erdőben haladtunk a PL jelzésen. Az meglepetés volt, hogy a romjelzés nem kanyarodott fel a földvárhoz, hanem a parton maradt. Később az üdülőházak közé beérve láttunk egy P háromszög jelzést, ez vezetett fel a várhoz. Nem logikus. Továbbhaladva láttuk a kőbányát, majd beértünk Meszes faluba, ahol pár szépen felújított házat láttunk. A falu végén jobbra kanyarodtunk, és nemsokára egy kis tavacskával kiegészített vas ízű forrásnál álltunk meg. Utána emelkedni kezdett az út. Nagy kukoricatáblában még a kocsiutat is beültették, így meg kellett azt kerülni. Az eredeti útra való visszatérés is csak kivágott és otthagyott cserjéken keresztül volt lehetséges. Ezt követően viszont már járható volt az út, annak ellenére, hogy a P négyszög jelzéssel inkább csak a tó közelében találkoztunk. Visszaérve a Tópart-vendégházhoz (a gyalogút 11 km hosszú volt 187 méter szintkülönbséggel), a szaletliben megebédeltünk, elbúcsúztunk házigazdánktól.

Hazafelé vezető utat úgy alakítottuk, hogy közben megnéztük a gazdag anyagú Borsod Tájházat, utána pedig Boldván a XII. században épült bencés monostort és templomot, amely ma református templom - sajnos csak kívülről, mert a megadott telefonszámon senki sem vette fel a kagylót. Az autópályán nagy forgalom volt, többször megtorpant a sor, de lényeg, hogy hazaértünk.

 

Isteni őszelejei időben majdnem rekordszámban vettünk részt egy kellemes cserháti túrán. A főtávon indulók 14,5 km-t gyalogoltak 353/375 m szintkülönbséggel, de volt egy rövidebb táv is.

7 órai indulással háromnegyed kilencre értünk Csesztvére. Két túratervet is készítettem, és leszállás után a túrák épp ellenkező irányban indultak. A rövidebb távot választók egy körutat tettek Csesztve környékén, miközben felkapaszkodtak a Kövecsesi Teréz-kilátóra, majd megnézték a katolikus-templomot, végül – kis szerencsével - látogatást tettek a Madách-kúriában. További programjukban Mohorán megnézték a Mikszáth-Mauks Emlékparkot és a Tolnay Klári Emlékházat. Ezután még Magyarnándoron tettek egy sétát.

A hosszabb útra vállalkozok mindjárt az út kezdetén elhaladtak az utóbbi időben – szerintem nem előnyére – megváltoztatott műemlék-jellegű Majthényi-kúria mellett. Az emelkedő út kikerülte a Madách-kúriát és kertjét (ide most nem tértünk be, mert már voltunk egyszer ott). Ezt követően balról magunk mögött hagytuk az igen szép, műemlék Szent Márton templomot. Az út egyre emelkedett még, míg fel nem értünk a Lipinyére (328 m). A csúcs előtt szép kilátás nyílt a Cserhát lankáira, utána pedig már a Börzsöny vonulatára. Az egykori Göröcpuszta környékén valamiért megváltozott a frissen festett S jelzés nyomvonala. Az út legmélyebb pontját (146 m) ott értük el, ahol a piros jelzés (ez már koránt sem volt olyan jó állapotban, mint az eddigi sárga jelzés) Érsekvadkert felől beérkezett. Itt egy pihenőt tartottunk. Ezután öt kilométeren keresztül enyhén emelkedett az út, miközben felértünk a Nósa-, majd az Orvos-hegyre (330 m). Ezután egy széles úton enyhe lejtő következett. Hármasával-négyesével is elfértünk egymás mellett, nagy tere-fere alakult ki útközben. Ennek köszönhetően (meg annak is, hogy én is belemerültem a beszélgetésbe) mire ránéztem a GPS-re, már rég elhagytuk a piros jelzést. Innen már nem lett volna ésszerű visszamenni a pirosra, ezért azt a megoldást választottuk, hogy Magyarnándor helyett Szentére ereszkedtünk le. A szép, rendezett településen épp Falunapra készülődtek, így finom palacsintákat, hűtött italokat tudtunk ott venni. A buszt Szentére kértem hogy átjöjjön, és innen indultunk el haza.

A rövidebb túra képeit Pusztay Péter (P.P.) készítette.





 

Márciusra terveztem be ezt a túrát, de a járvány másképp gondolta. Figyeltem akkor az időjárást, nagyon vacak hideg, szeles, esős idő volt, de ennél a melegnél, amihez most volt szerencsénk, talán mégis jobb lett volna.  Hatnapos túránkon heten vettünk részt, a kis utakat leszámítva 78 km-t gyalogoltunk 1406/1637 m szintkülönbséggel.

07.05. hétfő

Kocsival és vonattal utaztunk Sellyére, de a vonatközlekedés miatt - a korai indulás ellenére - mégis csak fél tizenkettő utánra értünk oda. A tényleges gyalogtúrát a drávasztárai kikötőnél kezdtük. Eseménytelen gát-túrán óhatatlanul Alföldi Kéktúra jutott eszünkbe. A Dráva és annak egy holtága kivételével semmi látnivaló nem volt. 33 fokos melegben árnyék nélkül értünk a vejti elágazáshoz, ahol befejeztük napi túránkat (ami 14,1 km volt, 23/33 m szinttel). Szállásunk és vacsoránk (kiadós és finom horvát ételekkel) Drávasztárán volt.

07.06. kedd

Két fuvarral visszamentünk az előző napi elágazáshoz. Az első letérőt a gátról a Majláthpuszta magasságában tettük, de a kék körút jelzés járhatatlannak minősült. A második letérőn kék-, és tanösvény jelzés is volt. Szép holtágakat, pallón vezetett utakat láthattunk, egy helyen az élő Drávára is ki lehetett jutni. Itt viszont annyi szúnyog volt, hogy mindnyájunkat dagadtra csíptek. Kereszteztük megint a gátat, aztán egy nyílt szakasz következett, majd a Kisinci-tónál megint holtágak közé jutottunk. Fél hatra értünk az Ős-Dráva Látogatóközponthoz tartozó szállásunkra, a Kolokán-vendégházhoz. Előre rendelt vacsorát Kémesről hoztunk. Napi távunk 17 km volt 96/77 m szintkülönbséggel.

07.07. szerda

Mivel csütörtökre már 39-40 fokos meleget jósoltak, egy alföldi jellegű szakaszt kihagytunk, és helyette a csütörtökre tervezett Diósviszló – Máriagyüdi utat tettük meg. Jól is jártunk, mert ezen a napon „csak” 37 fok volt. Innentől kezdve utunk végéig már a Villányi-hegységben, változatosabb terepen gyalogoltunk. Már Diósviszló is dombos vidék, utána pedig már mészkőtömböket is láttunk. A Kopasz-hegyen kőből épült kilátóból élvezhettük a panorámát. Továbbra is sziklás tájon haladtunk, elérve egy felhagyott kőbányát. Az 58-as utat keresztezve elkezdtünk kapaszkodni a Tenkesre. A K jelzés a csúcs alatt halad át. Elértük a Csodabogyó tanösvényt, és most már azon (a S sávval együtt) haladtunk Máriagyűdig. Ez az út 13,5 km volt, 461/403 m szinttel. Busszal átmentünk Siklósra, ott ebédeltünk. Egy fagyi után visszabuszoztunk Diósviszlóra, ahol a Csicseri-vendégházban szálltunk meg két éjszakára. Nagyon kedves fogadtatásban volt részünk, még házi süteményt is kaptunk.

07.08. csütörtök

Még előző este elvetettük, hogy a hőségben bemenjünk Harkányba és Siklósra, helyette – mozgásigényünk kielégítésére – egy rövidebb túrát terveztünk. Reggel 7 órakor már úton voltunk. Diósviszló környékén tettünk egy utat erdők, dombok, szőlők, napraforgó-táblák között. Hazafelé menet pedig bevásároltunk a boltban. És nem véletlen, a hideg sörnek volt a legnagyobb sikere. A könnyített túra 7,6 km hosszú volt 124/135 m-es szintkülönbséggel. Elég is volt aznapra, mert a déli órákban 39 fokon aszalódhattunk volna hosszabb túra esetén. A nap hátralévő részét pihenéssel, levesfőzéssel, beszélgetéssel töltöttük.

07.09. péntek

Reggeli után indultunk, két fuvarral Máriagyűdig utaztunk, onnan folytattuk a túrát. Először a bazilikát néztük meg, éppen akkor nyitották ki az ajtaját. Piros jelzésen jutottunk fel a gerincre, majd a szokásos kéken mentünk tovább. Kistótfalu közeléig lejtett az út, majd Vokányig nagyjából szintben, az erdő szélén vezetett utunk. Ezután rosszabb idők jöttek ránk, mert kilométereken keresztül egy kaszálón, tűző napon, árnyékban – ha lett volna - 35 fokos melegben gyalogoltunk. Aztán egy alig több mint egy kilométeres szép erdei szakasz következett, utána pedig az erdőszél és a szőlőtáblák között mentünk. Sajnos a délutáni nap már nem adott árnyékot az erdő felől. Egy erdőben értünk Palkonya fölé, onnan lecsurogtunk a halastóig. Az út 16,3 km-es volt, 401/650 méteres emelkedővel/lejtővel. Villányban egy falatozóban jót ettünk, majd a városka szélén lévő szállásunkra autóztunk. A teraszról beláttuk az egész környéket. Nagy viharfelhők jöttek, amiből végül egy csepp eső sem esett.

07.10. szombat

Reggeli után először visszamentünk a vasútállomás közelébe, ott végigjártuk a Templom-hegyet, benne az Ammonitesz-tanösvényt. Az út végén lévő kilátóból körpanoráma nyílt a Villányra és a környékére, még a villánykövesdi pincefalut is láttuk. Visszamentünk szállásunk közelébe, és a nagyharsányi Szoborpark mellett kezdtünk kapaszkodni a Csillag-völgyön át a Kerek-hegyig. Onnan leereszkedtünk a szőlőkig, szemben Siklósra láttunk rá. Szőlők és pincészetek után végre erdőben folytatódott az út, melynek része volt egy látványos mélyút is. A Palkonya-környéki szőlőkről ráláttunk a tavakra és a faluba. A vasútállomáson fejeztük be a túrát (9,5 km, 301/338 m szint), de mielőtt hazaindultunk, felkerestük a Pincefalut, egy nyitva tartó borozóban meg is kóstoltunk egy helyi bort. Aki vonattal utazott, annak – hála a MÁV-nak – kalandosra sikerült az út: minden vonat késett, csak csomagokkal futva értük el a csatlakozásokat, az IC-ben nem működött a klíma, így melegebb volt, mint a túrán aznap.



 

Egy – éves tervben még nem szereplő – utat tettünk meg múlt hét csütörtökén-péntekén. Ezúttal gyalogos turisták számára kevésbé ismert tájon jártunk Tolnában. A hőségen kívül - azt hiszem - semmire sem panaszkodhatunk.

Öt kocsival 18-an utaztunk. A forgalmi dugókat elkerülendő, korán, reggel 6-kor indultunk, így már ¾ kilenckor Dunakömlődön voltunk. Itt egy római kori romkertet, a Lussoniumot néztük meg. Az erődítmény a Duna-menti limes védelmét szolgálta, és az I. század végén épült. Ezt követően Pakson a Makovecz Imre tervezte Szentlélek templomot jártuk be kívül-belül. Ez eredetileg – csakúgy mint a Kalapmúzeum – nem volt benne a programban, de a nagy meleg miatt  erősen lerövidítettem gyalogtúrát és az így felszabaduló időt használtuk ily módon ki. Ezután megint kocsiba ültünk és előbb egy kiadós fagyizás, majd Cseresznyéspuszta következett. A Dél-Mezőföldi Tájvédelmi Körzet egy kis – 4 km-es szakaszát – innen indulva tettük meg. Ekkor már 39 fokos hőség volt, az úton több helyen 5-10 cm vastag finom porral – tehát nem voltak ideális körülmények a túrázáshoz. Ezután Nagydorogra (ahol már 41 fokot mértünk) autóztunk, ahol az országban egyedülálló Kalap és Sipka Múzeumot (néhai Stockinger Artúr plébános úr gyűjteményét) néztük meg, sőt egyes darabokat még fel is lehetett próbálni. Utána a györkönyi Pincehegyre, szálláshelyünkre autóztunk. Jól esett a zuhanyozás megérkezésünk után. De még nem volt vége a napnak. Öt órakor borkóstolóra indultunk a Szőlőhegyen. A jó borok és a pince hidege feldobta a hangulatot. Ezután vacsora következett jellegzetes sváb ételekből, majd a szőlőlugasban folytattuk a beszélgetést, sőt még H. Jani gitárzenéje mellett kísérletet tettünk éneklésre is.

Másnap reggel nem lustálkodhattunk sokáig, mert fél kilencre foglaltam időpontot a simontornyai várba. A sűrű programunk miatt én kértem korábbi időpontot a belépésre és a vezetésre. Nagyon rendes volt tőlük, hogy beleegyeztek, mivel a vár hivatalosan csak 10 órakor nyitna. Először a vár történetét ismerhettük meg, azután pedig a megadott sorrend szerint végigjártuk a Kőtárat, mai festők időszaki kiállítását, a Nemesi Ősgalériát, Bazsonyi Arany kiállítását. Még ellettünk volna a vár hűvösében, de várt ránk Kisszékely, és a Négyszögletű kerek erdő tanösvény. Kocsival 10 óra után értünk oda. A temetőnél parkoltunk, majd elkezdtünk gyalogolni. Először a kilátóba kapaszkodtunk fel, majd onnan szép erdőben leereszkedtünk a Vadkerti-tóhoz. Erdei úton visszaértünk a faluba, itt már jó páran úgy döntöttek, hogy nem jönnek tovább, hanem a visszagyalogolnak a kocsikhoz. Az út kétharmadánál szintén páran kiszálltak, a teljes utat végül csak hatan jártuk be. Ezen a napon már nem volt annyira meleg, mint az előzőn, „csak” 33-34 fok, de túrázáshoz azért még ez is elég sok. Túra után ettünk, és jól megmosakodtunk a temetői közkútnál, majd kocsiba ülve Ozorába mentünk. Múzeumvezetéssel megnéztük a nemrég teljesen felújított Pipo várkastélyt. Belépés után a reneszánsz udvar szépsége mindenki csodálatát kiváltotta. A vezetés a konyhában kezdődött, majd a belső udvar és az emeleti történeti termek (Pipo hitvesének hálószobája, a díszes trónterem, a reneszánsz ebédlő, a vár kápolnája) következtek. A fegyvergyűjtemény termében gótikus páncélzatú életnagyságú lovaskatonát is láthattunk. Az Eszterházy-szárnyban már barokk bútorok voltak. A földszinti helyiségekben vártörténeti kiállítás volt 3D-s filmvetítéssel, egy külön helyiségben pedig gyufaszálból készített kastélyokat csodálhattunk meg. A várséta után még körülnéztünk Ozorán, majd elhatároztuk, hogy a nap méltó befejezéséül hazafelé menet megállunk Dunaföldváron, és elmegyünk a Halászcsárdába. Így is lett.