Négynapos utunkon ezúttal az Aggteleki-, Szalonnai-, és a Rudabányai-hegységben, Felvidéken pedig a Szádelői-karszton túráztunk, de bőven kijutott kulturális látnivalókból is. Kereken harmincan voltunk, egy esőt leszámítva jó időnk is volt.

Szeptember 26. (csütörtök)

7 kocsival utaztunk, az M3-as Galga-pihenőjében találkoztunk fél nyolc után. Kölcsönös üdvözlések után megállás nélkül utaztunk Szalonna közelében lévő jól ismert szálláshelyünkre, a Tópart vendégházba. Kipakoltunk, reggeliztünk, majd indultunk első túránkra.

Előbb kocsival Bódvarákóra utaztunk, letettük az autókat. Gyalog az országos kéken a falu főutcáján a templomig mentünk, itt balra kanyarodva hamarosan elhagytuk a települést. Kapaszkodni kezdett az út a Mile-hegyre, közben egy-egy nyiladékon ráláttunk a tetejétől kőbányászattal megfosztott Esztramosra, és a mögötte lévő Alsó-hegyre. A hegytető után kitérőt tettünk az Esztramos kőbányájába. Itt tartottunk egy pihenőt, majd Tornaszentandrásra gyalogoltunk be. A kápolnánál találkoztunk Gregovszki Barnabással, aki nagy lelkesedéssel bemutatta nekünk a kápolnát, az egyházi gyűjteményt (melyben javarészt a Szent András templomból felújítás során kikerült barokk tárgyak találhatók), valamint az országban egyedülálló ikerszentélyes templomot. Mikor kijöttünk a templomból, nagyon sötét felhők gyülekeztek az égen, ezért igyekvőre fogtuk a dolgot. Már majdnem úgy tűnt, hogy megússzuk az esőt, de aztán a Rákóczi-barlang előtt mégis belefutottunk. Kb. 2,5 km-t mentünk esőben, de mire a kocsikhoz értünk, már elállt az. 12,5 km-t tettünk megy gyalog, 305 m szintemelkedéssel. Szállásunkra visszahajtva finom vacsora várt ránk, majd kezdődött a társasági élet gyakorlása.

Szeptember 27. (péntek)

Reggeli után kocsival átmentünk a határon, és Áj (Háj) községben parkoltunk le. Innen kezdődött első gyalogtúránk. Először megnéztük a temetőben lévő 10 m magas Angyal-szobrot, mely egy amerikai háborús film kelléke volt. Ezután felkapaszkodtunk a hegyoldalba, majd a zöld jelzésen visszaértünk a faluba. A faluszéltől folyamatosan emelkedő úton fél kilométert megtéve értünk az első vízeséshez. Ezt több kisebb is követte. A kettes számú vízesésnél a víz átfolyt a sziklafal alatt, így nem volt látványos. A hármas és négyes vízesésnél már végképp nem folyt a víz. Itt az élményt az jelentette többek számára, hogy egy nagyon meredek úton kapaszkodtak ki a völgyből a hármas vízesésnél. Visszagyalogolva a kocsikhoz (az út 5,5 km hosszú volt 215 m emelkedővel) Jászóba mentünk, közben Szepsiben megálltunk azok kedvéért, akiknek kellett valamit vásárolniuk. A jászói cseppkőbarlangnál szerencsénk volt, mert a tervezettnél korábban bemehettünk, tetejébe magyar nyelvű idegenvezetéssel. A 720 méteres bejárható szakasz nagyon szép volt és jól kiépített. A barlanglátogatás után megebédeltünk, majd szerettük volna premontrei templomot és kolostort nemcsak kívülről, hanem belülről is megnézni, de ez sajnos nem sikerült. A vasúti síneken jutottunk vissza a parkolóba (ez egy 3 km-es út volt). Ezután kocsival Torna városában a vár alá hajtottunk. Még egy közel 4 km-es út várt ránk kb. 180 m-szintkülönbséggel. Ezt az utat a csapat nagyobbik része már nem vállalta be, pedig szép volt fentről a kilátás, és a vár egyes részei is elég jó állapotban leledztek. Vacsorára értünk vissza a vendégházba, amely után beszélgetés, kártyázás kezdődött, sőt még kisebb dalárda is alakult.

Szeptember 28. (szombat)

Kocsival Szögliget, Szalamandra-házhoz utaztunk. A kocsikat hátrahagyva a Ménes-völgyön indultunk. Az út alig emelkedett az országos kékig, onnan már kicsit jobban. Derenk előtt az érdekes nevű Vigyorovka nevű kis tisztáson megpihentünk, majd Derenken megnéztük az 1943-ban kitelepített lengyel faluból maradt iskolát, melyben most tablók mutatják be a múltat. A lengyel kápolna ma már búcsújáróhely is egyben. Visszafelé haladva a Szalamandra-házhoz, üde tisztásokon, karrmezőn át is vezetett utunk. A túra 10 km hosszú volt 207 m szintkülönbséggel. A kocsiknál ettünk, majd Szinpetribe utaztunk. Itt korábban időpontot foglaltam fél kettőre, hogy megnézhessük a világ legnagyobb könyvét (418 x 377 centiméteres, és több, mint 1,4 tonnát nyom), valamint a Gutenberg-korabeli rekonstruált nyomdagépet, Biblia-múzeumot, papírmalmot. Korán visszaértünk szállásunkra, ezért jó páran még kis gyaloglásra indultunk: ki a Rakacai-tó gátjának végéig, ki tovább a tó fölé magasodó Nagy-Somos-hegy aljáig, négy lelkesebb túratársunk pedig még tovább a földvárig. A finom vacsora után az ilyenkor szokásos tevékenységeket űztük.

Szeptember 29. (vasárnap)

Összepakoltunk, majd reggeli után Szendrőn keresztül Rudabányába autóztunk.

Először megnéztük a XIV. században kora-gótikus stílusban épített református templomot. Kertész Zoltán református lelkész úr mutatta be a templomot, és hizlalta a lányok/asszonyok máját. Ezután kocsival a Bányászattörténeti múzeumhoz mentünk. Itt az értékes múzeumi tárgyakon felül megtekintettük a Földvári Aladár ásvány- és őslénygyűjteményt, és a föld alatti bemutatóhelyet. A templomban és a múzeumban is nagyon elszaladt az idő, ezért a betervezett gyalogtúra helyett egy rövidebbre (4 km, 124 m szintkülönbség) indultunk. Az út legfőbb látnivalója – a bányató – azonban változatlanul bennmaradt a programban. Kocsival viszonylag jól megközelítettük a tavat. Volt bányagödrök, meddőhányók mellett haladtunk. Előbb a tó feletti sziklapadhoz értünk, ahol egy – szerintünk – igencsak csúnyácska kilátó is áll. A tó viszont csodálatosan szép színű, magyarországi viszonylatban egyedülálló. Köszönhető ez a sziklás partnak és a 60 m mély víznek. Ezután lementünk a vízpartra és ott ebédeltünk meg. A kristálytiszta vízben rengeteg kis hal úszkált. Ellettünk volna még egy darabig, de indulnunk kellett, mert fél háromra foglaltam időpontot Edelényben, a L’Huillier–Coburg-kastélyba. Oda is értünk időben. Jegyvásárlás után hamarosan indult a vezetés. A nemrég felújított kastélyban nem sok berendezési tárgy található, fő ékessége a vélhetően Lieb Ferenc iglói festő által festett rokokó kastélybelső. A kastélylátogatás után elmentünk még egy búcsúfagyizásra, aztán hazafelé indultunk.

 

Idei első többnapos külföldi túráján – melyen 14-en vettünk részt - Alsó-Ausztria és Stájerország határán lévő vidékét jártuk be Mariazell környékén. Az út négy napig tartott, gyönyörű tájakat láthattunk – helyenként még téli hóviszonyok között.

2019.05.17. (péntek).

3 kocsival utaztunk különböző irányból és 7 óra után találkoztunk az M1-es Harkályos pihenőhelyénél. Ezután - az út nagy részét autópályán megtéve - már csak a szükséges mértékben álltunk meg Wienerbruck úticélunkig. Fél tizenkettőre értünk oda. Szálláshelyünkön átvettünk egy több kedvezményre jogosító kártyát, és máris indultunk tovább.

Mitterbachnál tettük le az autókat, és beléptünk az Ötscher-Tormäuer Naturpark területére. Egy 6,5 km-es körút keretében pár kilométert az Erlauf-folyó mesterséges tava mellett, majd ezt elhagyva szép erdők és alpesi legelők között értünk vissza Mitterbachra. Ezután Ezután Mariazell szélén lévő St. Sebastian-ba autóztunk. Itt 4 személyes ülőliftekkel felmentünk Bürgeralpe-re, Mariazell „házihegyére” (1240 m). Felérve elsétáltuk a kilátóhoz, melynek tetejéről csodálatos körpanoráma várt ránk. Ameddig a szem ellátott, körben havas hegycsúcsok sorakoztak. Visszaérve az ülőlift alsó állomására, besétáltunk Mariazellre, ahol a helyes kisváros házai mellett megnéztük a Bazilikát is. Egy másik úton mentünk vissza a kocsikhoz. Ez a séta 4,5 km hosszú volt.

Szállásunkra visszaérve kellemetlen meglepetésünkre az előzőleg megadotthoz képest egy szobával kevesebbet kaptunk – ilyen eddig Ausztriában még nem fordult elő velünk. Az ágyszám megvolt, de csak jobban összezsúfolva jutott hely mindenkinek. Félpanziós ellátásunk volt, így helyben vacsoráztunk. Utána még a „klubban” beszélgettünk, egyeztettük a következő napi túrát.

05.18. (szombat)

Reggeli után közvetlenül a panziónkból indultunk túrázni. Első utunk az Ötscher Látogatóközponthoz vezetett. Itt érvényesítettük kártyánkat és beléptünk a Naturpark területére. Az út először egy tározótó mellett vezetett, majd erdőben folytatódott. A mellettünk lévő Lassing-patakban egyre több víz folyt. Mikor balról a Kienfall vízesés beleömlött, lényegesen megnövekedett a vízhozama. Egy hídon átkeltünk a patakon, és hamarosan szembe találkoztunk a Lassingfall 40-50 méteres vízesésével. Az út sziklás terepen folytatódott, helyenként kis alagutakkal. Az Erlauf-folyó mellé érve megnéztük a remek állapotban lévő vízierőművet, mely szabadon és ingyenesen látogatható. A továbbiakban az Ötscher-patak mellett emelkedett az út, a táj neve innentől Ötschergräben. Ez Ausztria legnagyobb szurdokvölgye, osztrák Grand Canyonnak is nevezik. Ha lehet, az út mindig egyre szebb és szebb lett, ahogy a patak beszorult a hatalmas sziklák közé. Elértük az Ötscherhias hegyi vendéglőt, de egyenlőre még továbbmentünk a kb. másfél kilométerre lévő 80 m magas Mirafall vízesésig. A vízesés alatt kialakított pihenőhelyen ebédeltünk, majd visszamentünk az Ötscherhias-ig. Elég meredeken kapaszkodott ki az út az Ötschergräben-ből, kárpótlásul viszont fentről be lehetett látni a bejárt útvonal egy részét. A Mühlbach mellé érve vízimalmot is láttunk. Továbbra is emelkedett az út, de már nem olyan intenzitással. A csúcson egy kis hegyi kápolna található, aholis megpihentünk. Innentől lefelé ereszkedtünk, így értük el az előző napon is látott Erlaufstausee-t. Átmentünk a völgyzáró gáton és hamarosan a vasútállomásra értünk. Nem kellett sokat várni a vonatra, amivel visszautaztunk Wienerbruckra. A vasútállomástól még haza kellet gyalogolnunk, ami távval együtt ezen a napon 15 km-t gyalogoltunk 384 m szintkülönbséggel. Este vacsora és a társasélet gyakorlása volt a program, de előtte még Margit táncórát tartott a csapatnak.

05.19. (vasárnap)

Előző nap megkedveltük a vonatozást, így kocsi helyett vonattal utaztunk Mitterbach-ba. Az állomásról a Gemeindealpe-re vezető ülőlifthez mentünk. Mi voltunk az első utasai a 9 órás nyitásnál. Előbb négyüléses ülőlifttel mentünk fel 1280 m magasra. Itt át kellett szállni a csúcsra vivő kétülésesre, ami 1625-m magasra vitt fel. A felső szakaszon már majdnem összefüggő hótakaró volt. Éppen nem fagyott, de az erős szélben igencsak fáztunk útközben és fenn a csúcson. Azért egy fotó erejéig összeálltunk, de utána gyorsan mozogni kellett. Egy széles úton indultunk. Az útról még a Dachstein csúcsa is látszódott a sok már havas hegy között. A közelebbi - 1893 méteres - hegycsúcs az Ötscher volt, alatta jól kivehető volt az előző nap bejárt Ötschergräben. A csúcskeresztig szerettünk volna elmenni, de amerre mi próbálkoztunk, olyan nagy hó volt a meredek lejtőn, hogy visszafordultuk (más irányból Olginak sikerült oda eljutnia). A másik irányba ráláttunk az Erlaufsee-re, Mariazellre. Mikor kellően átfagytunk, elindultunk lefelé. A középső állomásig ereszkedtünk ülőlifttel, onnan gyalogoltunk. Erősen lejtett az út eleje, később javult a helyzet. Egy nagyon szép helyen - ahonnan ráláttunk a tóra és a mögötte lévő Hochkogel havas csúcsára – megálltunk pihenni. Következő megállónk már maga az Erlauf-tó volt. Itt élveztük a tájat, páran még egy csónaktúrára is elmentek. Ezután folytattuk utunkat, többször az Erlauf-folyó mellett. Mitterbach-ban várnunk kellett a vonatra, ez idő alatt megnéztük a katolikus és az evangélikus templomot. A ragyogó idő és a vasárnap délután következtében rengetegen voltak a vonaton. Ezen a napon összesen kb. 11 km-t gyalogoltunk, miközben szintkülönbségünk 100/600 méter volt. Szálláshelyünkön a szokásos esti tevékenységet folytattuk.

05.20. (hétfő)

Sajnos esős reggelre ébredtünk. Összepakoltunk, és reggeli után indultunk Sulzbichl-be, ahonnan kezdődött a túra. Még előző este megbeszéltük, hogy az időjárás függvényében csak a túra helyszínén döntünk, három különböző hosszúságú túra közül melyiket járjuk végig. A három túrában egy közös volt: mindhárom tartalmazta a Treffligfall vízesést. Mikor megérkeztünk Sulzbichl üdülőfaluba, vigasztalanul esett az eső, ezért túlsúlyba kerültek azok, akik a legrövidebb szakaszra szavaztak. Elindultunk a bővizű Treffling-patak mellett. Az első 2,5 kilométeren szinte egyenletesen lejtett az út, utána kezdődött az a csoda, amiért nagyon sokan felkeresik ezt a tájat. Több lépcsőben a víz 120 métert esik, míg bele nem zuhan az Erlauf folyóba. Leglátványosabb része ott van, ahol a lezúduló vizet egy hatalmas szikla megdobja, és az nekivágódik a függőleges sziklafalnak, azon több méter átmérőjű üstöt képezve. Az Erlaufot elérve még továbbmentünk egy Toreck nevezetű részen, ami nem más, mint egy 100 méter hosszú sziklaszoros. A hidat elérve visszafordultunk, és ugyanazon az úton visszamentünk, mint ahogy jöttünk. A vízesést így más szögből láthattuk – az semmit se veszített szépségéből. A 6 km-es út végén (szintkülönbség 192 m) visszaértünk a parkírozóba. Ekkor már majdnem sütött a nap. Talán kishitűbbek voltunk a kelleténél, hogy nem mertünk hosszabb utat bevállalni. A hazaút is változatos volt. legalább háromszor ömlött az eső, majd ragyogóan sütött a nap.

 

Tavaszi négynapos túránkon 3 napot a Kelet-Mecsekben, egy napot a Gemenci-erdőben töltöttünk. Jó időt fogtunk ki, szárazak maradtak esőkabátjaink, pedig szombat-vasárnapra esőket jósolt a meteorológia. Összesen 54 km-t gyalogoltunk.

04.25. csütörtök

Több településről indulva 7 óra után pár perccel találkoztunk az M6-os Keresztúri pihenőhelyénél. Kölcsönös üdvözlések és sütemény-kínálások után indultunk tovább. Kakasdon álltunk meg legközelebb, ahol kívülről megnéztük a Faluházat, Szent Anna-kápolnát, betelepülési emlékművet. Ezután túránk kezdőpontjára, a Váraljai Ifjúsági Táborhoz hajtottunk.

Először a feltöltés alatt lévő tavak mellett, majd a Váraljai-völgyben gyalogoltunk. A Jágerok kútjánál finom forrásvizet ittunk. Mikor a völgy szűkebb és látványosabb lett, a Farkas-árok nevet kapta. A völgyet balra elhagyva felkapaszkodtunk a Hideg-oldalra, közben a P és a Z+ találkozási pontjánál ettünk, pihentünk is. Látványos horhosok, mélyutak tették még változatosabbá az utat. Csörgő-rétnél megint irányt és jelzést váltottunk. Szép kilátás nyílt Váraljára és a mögötte lévő Mezőségre.

14 km és 350 méter szintemelkedés megtétele után visszaértünk a kocsikhoz, majd Hosszúheténybe, szálláshelyünkre autóztunk. Bonyodalmat jelentett, hogy a szállásunkhoz vezető utat akkor csinálták, és teljesen lezárták. Kerülnünk kellett. A szobák elfoglalása után a tágas szaletliben beszélgettünk, sütiztünk, vártuk a vacsorát, melyet a Tavasz étteremből hozattunk.

04.26. péntek

Reggelit után kocsival a Máré-vár közelébe mentünk, ott a strand mellett leparkoltunk, majd indultunk túrázni. Mikor rátértünk a piros jelzésre, mindjárt a nagyon bővizű Textiles-forrásba botlottunk. A várhoz vezető utat mély lefutó völgyek keresztezték, melyeket szerpentinszerűen kerülgetett a turistaút. Látványos volt, tetejébe így alig lehetett érezni a kapaszkodót. A szabálytalan ötszög alakú várhoz felérve, előbb képeket csináltunk egy fánál, melynek gyökerei ülőpadszerűen álltak ki. Fellépcsőztünk a vár emeletére, de bemenni nem tudtunk az állítólagos régészeti feltárás miatt.

Tovább a P jelzésen ismét lejutottunk a Vár-völgybe. Áttértünk a Z+ jelzésre, azon kapaszkodtunk felfelé. Egy korhadt fán méteres siklót fényképezhettünk. A tetőn megálltunk enni. Ezután négy kilométeren keresztül lejtmenetben gyalogoltunk. A Szederindás-kút közelében beértünk a Sín-gödör-patak völgyébe. Az egyre szűkülő völgyben 26-szor (S. Ági számolása szerint 28-szor) kellett átkelnünk a patakon. Ezenkívül sok bedőlt fa alatt/fölött való átkelés is izgalmassá tette az utat. Megrendítő látvány volt a patakban egy elhullott őz „látványa”.

Az aszfaltozott utat elérve kezdődött a feketeleves. Egyszuszra 100 métert emelkedett az út Hászé-tetőig. Fenn mindenkit bevártunk. Lefelé menet ritkás fák között hatalmas medvehagyma-telep húzódott, többen szedtek is belőle a tízóraikhoz. Lanyha lejtőn értünk vissza a kocsikhoz. 450 méter szintkülönbség mellett 14,5 km-t mentünk.

Hazafelé fakultatív programként el lehetett menni Sikondára. Szállásunkra visszatérve vacsora és a társasélet gyakorlása volt a fő program

04.27. szombat

Reggeli után kocsival Zobákpuszta, szászvári elágazáshoz mentünk, ott leparkolunk, majd jött a túra. Az erdőbe a DDK útvonalán léptünk. Egy szép tisztás után a Völgységi-patak mellé értünk. Miután ezen átkeltünk, rövid ideig aszfaltozott út szélén mentünk, majd az út túlsó felén ismét erdőbe tértünk be. Ez már a Hidasi-völgy. A kanyargós patakon időnként átkeltünk, így értünk a nap egyik látványosságához, a Csurgó-forráshoz. A kb. 6 méter magas mésztufa forrásfalról esőfüggönyt alkotva hullik alá a víz. Továbbra is a Hidasi-völgyben haladtunk, több forrás mellett is elmenve. A völgyet jobbra elhagyva felkapaszkodtunk Pusztabányára. Itt pihenőpadok, asztalok várják a turistákat. Le is pihentünk, majd a közelben lévő üveghuta ásatását, olvasztó-, hűtő kemencéjét néztük meg. További utunk mellett nagyon megörültünk több tő Bánáti bazsarózsa látványának.

Püspökszentlászló széléhez érve, úgy döntöttünk, hogy a kastélyhoz, arborétumhoz tovább gyalogolunk. Ide ugyanis eredetileg túra után kocsival jöttünk volna el. Az odavezető út mellett először egy kis kápolnát láttunk, majd benéztünk a templomba. Végigjártuk a kastély gyönyörű kertjét (arborétum), közben igyekeztünk, hogy magát a kastélyt is meg tudjuk nézni. Egy órakor sikerült is vezetéssel végigjárni a turisták számára megnyitott helyiségeket, majd ezután a templomot is. Mire végeztünk a látogatással, mindenki kellőképpen megéhezett, így kastély belső udvarában lévő asztaloknál megebédeltünk. Páran még felmásztunk a kastély fölött lévő pléhből készült Szent László-szoborhoz.

A kocsihoz vezető út nagy részét a Pusztabányára vezető aszfaltúttal párhuzamosan tettük meg. Elhaladtunk a Gyopár-kulcsosház mellett is, ahol pár éve a DDK teljesítése közben aludtunk egyszer. Most – csak kívülről láthattuk – szépen felújították. Túra végén (14,6 km, 360 m szintkülönbség) szállásunkra mentünk, és az előző napokhoz hasonlóan kellemesen múlattuk az időt.

05.28. vasárnap

Összepakoltunk, reggelizünk, majd fél kilenckor elindulunk majdnem hazafelé. Első megállónk Pécsvárad volt, ahol megnéztük a várat, Vármúzeumot vezetéssel. Kicsit körülményes volt bejutni, de végül megérte megnézni. Ezután továbbutaztunk a Gemenci-erdőbe. A Cserta-Duna közelében tettük le az autókat. Kis ideig a sínek mellett, majd egy széles nyiladékon – a P sáv jelzésen - haladtunk. A nyiladék végefelé egyre több turistával találkoztunk, akik ott jártak, ahová mi is igyekeztünk. Egy-két derékszögű irányváltás után a Móric-Duna mellé értünk. Itt található Magyarország legnagyobb, 12 m törzskörméretű fája. Ezt az egyedülálló nevezetességet jöttünk mi is megnézni. Miután rengeteg felvételt készítettünk és kigyönyörködtük magunkat, leültünk enni.

Visszaútban elterveztem egy utat, de mindjárt az elején volt keresztben egy holtág, melyet a turistatérképemen nem jelöltek. Így visszamentünk előbb az óriásfához, majd onnan a cikk-cakkos úton a sárga jelzésig. Innen már minden az elképzelések szerint történt. Egy nyiladékon megközelítettük z 55-ös utat, majd egy térképen is jelölt úton átmentünk rajta – csakúgy mint a vasúti síneken is. Hamarosan elértük a Dél-Dunántúli Kék jelzést, azon pedig a Cserta-(holt)Dunát. Ennek közelében hagytuk autóinkat. A gemenci túra 11 km hosszú volt. Ezután már nem maradt más hátra a négynapos túrából csak az, hogy hazaérjünk.

 

Március első túráján a Visegrádi-hegységben voltunk. Az ígért jó időnek is köszönhetően sokan – 43-an – vágtunk neki az útnak. 12,3 km-es utunkon felfelé 173 métert kapaszkodtunk, lefelé pedig 631 métert ereszkedtünk.

Túránk kiindulási pontjára, a Két-bükkfa-nyeregre busszal utaztunk az Isaszeg – Gödöllő – Mogyoród - Budakalász útvonalon. Fél kilencre már ott is voltunk. A zöld jelzésen indultunk. Meglepő módon a parkolóban és az út elején még kevés havat is láttunk. Miután kereszteztük az esztergomi országutat, ráláttunk a Dobogókő környékére, csakúgy, mint később az Alsó-ecset-hegyről is. Körülbelül 1 km-re jártunk az aszfaltúttól, mikor vendégünk, Márti az avaron megcsúszott, és meghúzta a bokáját. Bár F. Pista elsősegélynyújtása sikeresnek látszott, Márti mégsem tudta vállalni a további utat. Kupaktanács végén B. Tündével és két erős fiúval (K. Jani és Nagy B.) visszafordult az országút irányába. Közben telefonon kértem a buszsofőrünket, hogy Pilismarótról forduljon vissza, és vegye fel a két lányt. Ez sikerült is, miközben Margit mindvégig tartotta velük a kapcsolatot telefonon. Mi még egy darabig szép lassan haladtunk, aztán a Suller-hegy után lévő pihenőhelynél bevártuk a segítő fiukat. Ez azért eltartott egy jó ideig.

Mikor már mind együtt voltunk, továbbindultunk. Az első emelkedő itt kezdődött, miközben felkapaszkodtunk az Alsó-ecset-hegyre. Közben becsatlakozott a piros jelzés is, melyen immár utunk végpontjáig haladtunk. Fentről ráláttunk Pilisszentlélekre. Rövid lejtő, majd még egy emelkedő után felértünk a Hirsch-oromra. Elolvastuk az obeliszk két oldalán lévő feliratokat, megcsodáltuk a szép kilátást. A Visegrádi-hegységen túl a Börzsönyt is láttuk.

Továbbindulva eleinte meglehetősen lejtett az út, későbbiekben pedig alig. Elértük a Somos-árkot. Innen kezdve hol közvetlenül a patak mellett, hol kicsit távolabb mentünk attól, de mindvégig a völgyben maradtunk. Elhaladtunk az Aranka-forrás mellett, majd a Miklós-deák-völgyi tavakhoz értünk. Ezt a tórendszert 2012 és 2015. ökológiai szempontok figyelembe vételével újították fel. A padoknál, asztaloknál elemózsiáztunk. Ennek végeztével tovább indultunk. Elhaladtunk a Millenniumi emlékoszlop mellett, majd kb. 2 km megtétele után beértünk Pilismarótra. Itt várt ránk a buszunk.