Április elsején, szombaton majdnem rekordszámú (51 fő) túrázóval vágtunk neki az ez évi kívánságtúrák egyik legjobbjának, a Rám-szakadéknak. Kívánni sem lehetett volna szebb időt, melyben 12,6 km-t gyalogoltunk.

Busszal utaztunk Dömösre az Isaszeg – Gödöllő – Mogyoród - Szentendre útvonalon. Hét órakor indult a gyűjtőjárat és 9 óra előtt érkeztünk oda. A Malom-patak mellett kezdődött gyalogtúránk. Nagyon enyhén, de fokozatosan emelkedett az út. Dömös utolsó házainál áttértünk a patak túlsó oldalára. Az erdőbe érve örömmel konstatáltuk, hogy a fák már egész szépen zöldülnek. A Kaincz-forrásnál egy kicsit megálltunk, itt található az igen szép Szentfa-kápolna is. 600 méterre innen keltünk át először azon a patakon, mely a Három-forrás-vögyet, a tulajdonképpeni Rám-szakadékot hozta létre.

A patak mellett felfelé haladva értük el az első kis vízesést, melyet a gyerekek kitörő örömmel fogadtak. Aztán jöttek a szakadék leglátványosabb részei, a létrás vízesések, mély katlanok, merőleges sziklafalak (helyenként 35 m magasak, és a legszűkebb részen csak 3 méter szélesek). Szerencsére bőven volt víz a mederben, de nem annyi, hogy ne lehetett volna kikerülni azt. A Pilisi Parkerdőgazdaság saválló kapaszkodók és létrák megépítésével segítette, hogy biztonságossá váljon a haladás. A szakadékos rész végén egy fahídon kellett átkelnünk, majd hamarosan egy pihenőhelyet is találtunk. Itt leülhettünk, sokan ettek is.

Továbbindulva kis hullámvasutazás után a Júlia-forráshoz értünk, melynek megkóstoltuk vizét. Jó volt. Tovább emelkedett az út. A Szakó-nyereg elágazásnál ketten a piros jelzésen visszatértek Dömösre, a többiek folytatták útjukat a zöldön. Még 85 métert emelkedett az út a Szakó-hegy tetejéig. Ezután már kényelmes lejtős út következett a Hosszú-hegyen, Ördög-küllője-árkon keresztül. Közben élveztük az odvas keltikék, ibolyák és a boglárkák látványát. Pilismarót közelébe érve megálltunk ebédelni. Innen már csak másfél kilométer volt hátra Pilismarótig, ahol várt ránk a buszunk.



 

10 évesek lettünk. Ebből az alkalomból idén majdnem minden túrát tagjaink kívánságlistára leadott szavazata alapján szervezek. A jubileumi kívánságtúrák keretén belül mindjárt két kívánság is teljesült: a Honti-szakadék és a Gyadai-tanösvény. 35–en jöttek el most.

Hét órától kezdte a busz összeszedni a túrára jelentkezetteket Isaszegen és Gödöllőn. 9 órakor kezdtük a túrát. A szakadék elején ismeretterjesztő tábla is található. Öt évvel ezelőtt jártunk itt, azóta az út elején egy korláttal ellátott lépcsős feljáró készült el. Pár tíz méter után következett az első és egyben a legnagyobb (kb. 2 méteres) vízesés. Miután a jégfüggöny sziklától-szikláig kitöltötte  a teret, már majdnem úgy nézett ki, hogy fel kell hogy adjuk a küzdelmet. Aztán Sz. Péternek csak sikerült feljutni rajta, úgy hogy a lábát minden új kis lépésnél a másik Péterrel megtámasztottuk. Innen már simábban mentek a dolgok, mert a múltkori tapasztalatok alapján hárman is vittünk kötelet. A kötél végét stabilan rögzítettük, utána a már megfeszített kötélbe kapaszkodva mindenki fel tudott húzódzkodni. Persze eltartott egy ideig, míg 30 ember felküzdötte magát.

Aztán következett még két befagyott vízesés, de ezek már nem voltak olyan magasak. A szakadék következő szakasza a patak jegén haladt. Az utat rengeteg bedőlt fa keresztezte, lépésenként kellett átbújni alatta, vagy átmászni felette. A felsőbb szakaszon már vékonyabb volt jég, helyenként már nyílt vizet is láttunk. Ennek viszont az volt a hátránya, hogy időnként beszakadt alattunk. Mikor kiértünk a patakmederből, nagy kivágott fáknál ettünk egy kicsit. Megvártuk azt a négy embert, akik nem a szakadék alján, hanem avval párhuzamosan a tetején jöttek. Aztán visszaindultunk a buszhoz. Elég meredek lejtőn a vizenyőssé vált havon nehezen haladtunk. A Honti-szakadék oda-vissza 4 km hosszú volt.

A buszhoz visszaérve Szendehelyre utaztunk. Az OKT új nyomvonalán jutottunk le a látogatóközponthoz, ahonnan a Gyadai-tanösvény indul. A Lósi-patak teljesen be volt fagyva. A patakpartról elég meredeken indult fel az út, legalábbis most csúszós havon annak tűnt. Aztán az út lekanyarodott a Gyadai-rétre, ahol vizenyős, lápos rész felett pallósor vezet. Hamarosan az Óriások-pihenőjéhez értünk, ahol ettünk pár falatot. Továbbmenve a Billenő-hídon való átjutás szerzett örömet. Az erdőbe érve nemsokára a függőhídnál jártunk már. Ezen is élvezetes átjutni, akárhányszor is járunk erre. Megint visszaértünk a patakhoz, innen már csak a buszig kellett mennünk. Busztól-buszig 7,7 km –es volt a táv, de a csúszós, havas úton ez többnek tűnt.

 

December 10-én a Pest Megyei Piros jelzés újabb szakaszát jártuk be Ráckevétől Szigetcsépig. 22-en voltunk, 20 km-t gyalogoltunk, a GPS szerint 97 méteres szintemelkedéssel. Csak tudnám ez utóbbi hogy jött össze neki?

Reggel negyed nyolckor különböző irányból érkezve Isaszegen találkoztunk a kultúra háza előtt. Innen Szigetcsépre igyekeztünk, ahonnan eredeti terv szerint indult volna a túránk, valamint találkoztunk volna a HÉV-vel érkező pesti lányokkal. Aztán a GPS Ráckevére vitt. Otthon láttam, hogy ezt nem holmi szeszélyből tette, hanem rosszul adtam meg a célt. Mentségemre: félig sötétben, szemüveg nélkül a felajánlott Sziget-tel kezdődő települések közül véletlenül Szigetcsép helyett Szigetbecsét választottam. Felhívtam a lányokat a HÉV-en, hogy jöjjenek a végállomásig. Így aztán innen indultunk. Az állomás melletti újságosbolt kedves hölgyétől sikerült bélyegzőt szerezni az igazolófüzetünkbe.

Indulás után átmentünk az aluljárón, majd másfél kilométer után magunk mögött hagytuk Ráckevét. Ezután egy-egy tanya, erdőfolt, gyümölcsös között nem túl érdekfeszítő terepen értünk a Duna-gátig. Ezen több mint öt és fél kilométert mentünk, közben kb. félúton megreggeliztünk - már aki ezt nem tette meg otthon.

Szigetújfalun pecsételtünk egy kocsmában. Itt kedves kislány első szóra adta a szigetújfalui bélyegzőt. Mi meg hálából fogyasztottunk ezt meg azt. A szigetszentmártoni elágazásban egy tetszetős útbaigazító-tábla, I. világháborús emlékmű, és egy különös alakú fa található. A temető után láthatóan most fogják a jelzéseket felújítani, mert még csak az alap volt fenn a fákon. Elértük a HÉV síneket, majd vele párhuzamosan haladtunk. Az Egyetemi Tangazdaság megálló előtt balra tértünk, és egészen az ártéri erdőig ezt az irányt követtük. Az erdő szélén ebédeltünk. Mikor elindultunk, akkor derült ki, hogy már nem érjük el a kiszemelt HÉV-et. Tovább bonyolította a dolgot, hogy az ártéri erdő után Szigetcsép vezető úton kerítés állta utunkat. Jelzés sehol se volt rajta. Azt gondoltam, talán új nyomvonalon, a jobbra lévő erdősáv szélén fog menni az út. Arra sem ment, így a szántóföldön átvágva értünk arra a keskeny füves sávra, amely régebben is jelzett út volt. Csakhogy régebben egy-egy betonoszlop állt a szélén, amire lehetett jelzést festeni. Szigetcsépnél ismét elértük a HÉV-síneket. Bélyegezni szerettünk volna az állomás melletti nevesincs kocsmában, de a pultos azt mondta nincs pecsétje (miközben kétszer is visszafordult a pénztárgép felé, hogy ideadja). A kis bosszúnk az volt, hogy mi meg nem vettünk semmit. HÉV-vel Ráckevére utaztunk, onnan pedig kocsival haza.

November ötödikén egy különleges sziklaalakzatot, a Vaskaput kerestük fel, miután megmásztuk a Pilis-tetőt is. Az út több pontjáról szép kilátás nyílt a környező hegyekre, településekre, annak ellenére, hogy felhős, néha párás volt az idő. 42-en voltunk, 12 km-t tettünk meg 490 m-es szintemelkedéssel.

Isaszegen, Gödöllőn és Pomázon vettük fel túratársainkat. Pilisszentkereszten a temető mellett álltunk le fél kilenckor, onnan kezdtünk gyalogolni. A piros, zöld, majd a zöld forrás jelen értünk a sziklabarlangba foglalt Trézsi-kúthoz. Közben négyen egy rövidebb utat választva elmentek a S+ jelzésen.  Az út továbbra is emelkedett, de mindenki véleménye szerint csak nagyon barátságosan. A fák közül is ki lehetett többször látni a Budai-hegységre, Pilisszántóra, de az első igazi nyitott kilátás a László-kúpjától nyílt. Ezután elkezdett szerpentinezni az út Pilis-tető felé, és a Pilis, Dorogi-medence egyre nagyobb szegmensét láttuk be. Különösen szép volt az első kelet felé tartó hajtűkanyarról elénk táruló kilátás. Több szerpentin végén felértünk a 756 méter magasan lévő Pilis-tetőre, az egykori honvédségi területre.

A rakétasilók mellett itt található a Szent Özséb-kilátó, melyet egy geodéziai torony átalakításával 2014-ben adtak át. Fenn a kilátó részen erősen fújt a szél, de a kilátás páratlanul szép volt. A torony tövében megreggeliztünk (ebédeltünk?). Jelzetlen utakon indultunk tovább a Vaskapu-sziklák felé. Eleinte szederindákon botladoztunk, de később egyre szélesebb lett az út. 640 m magasságnál erősebben kezdett az út lejteni, 300 m alatt 80 m-t. Így értünk a Vaskapu-sziklákhoz, először is a Kiskapuhoz”, majd a „Nagykapuhoz”. Nagyon látványos sziklakapuk. Beszélgetés közben hasonlítgattuk a Cseh Svájcban látott Pravčická Brama-hoz, melyet két éve láttunk. Az bizonyára nagyobb, de ez meg a miénk. A kapuk valószínűleg beszakadt hévízbarlangok.

Miután kellően kinézelődtük magunkat, továbbra is lejtős úton indultunk a Vaskapu-szurdok felé. Azon leérve a Vaskapu-völgy bejáratánál lévő pihenőhelyre mentünk, elsősorban a nagyon szép esőbeálló kedvéért. Itt is tartottunk kis elemózsia-szünetet, aztán a Z jelzésen indultunk vissza Pilisszentlélekre. Mielőtt odaértünk volna, megálltunk a Klastrom-kútnál, majd a ciszterci-apátság pillérkötegeinél. Ez utóbbi fölött védőtető van. A buszhoz visszaérve kicsit várni kellett különutas túratársainkra, akik közben már Pilisszántón is jártak.