Februári második pót-túránkon 11-en vettünk részt, 15 kilométert gyalogoltunk 287/285 m szintkülönbséggel. Aszódon volt a találkozó, melyet vonattal értünk el. A vasútállomás után a Javítóintézet mellett haladtunk el, majd a Városréti utcán hagytuk el a kisvárost. Kiértünk a Nagy-völgybe, aminek az elején még egy vetés is zöldelt. A széles völgyön továbbhaladva, előbb egy hatalmas kidőlt nyárfát láttunk, majd egy vizenyős terület következett. Ezután jobb oldalon, egy homokkőfalat láthattunk, aki tett egy kis kitérőt, az a falban rengeteg lyukat is felfedezhetett, melyet minden bizonnyal gyurgyalagok lakják. Nagyon enyhén emelkedett az út, előttünk egy nagy létszámú birkacsorda bandukolt legelészve. 6 km megtételekor tartottunk egy pihenőt. Mikor már elhagytuk a völgyet, érdekes módon pont ott kellett megkerülnünk egy kisebb tavat. Két emelkedő következett, azt legyűrve már mindvégig lefelé ereszkedtünk. A Negyela erdei kápolnát megközelítve dilemmába estünk, hogy azt is felkeressük, vagy inkább a vonatot érjük el. Míg az esélyeket latolgattuk Lacival, az eleje már túl is ment a kápolnához vezető úton, így eldőlt a kérdés. A Galgához közeledve vizenyős réteken kellett áthaladnunk, és egy függőhídon.

 

Februári túránk ezúttal a Budai-hegységbe vezetett. Üdítően sokan – harminckilencen – voltunk, még úgy is, hogy jó páran az utolsó nap kénytelenek voltak lemondani az utat. Ezúttal is két táv között lehetett választani. Vonattal utaztunk Pilisvörösvárra, mert egy szűk átszállási idő miatt nem kockáztattuk meg az eredeti pilisszentiváni indulást. Háromnegyed kilenc után indultunk. A vasúti felüljárón való áthaladás után pár utcán át Pilisszentlélekre értünk. Itt végre betértünk az erdőbe. Az első látnivaló a Kálvária volt, kis kápolnával a végében. Aztán széles, homokos út után a Jági-tóhoz értünk. D. Lajos mesélt is róla, hogy gyermekkorában az milyen szép, halban gazdag tó volt. Sajnos manapság már alig van benne víz. Az Ördögtorony közelében ideiglenesen szétvált a két különböző táv útja. A meredek dombon lévő bizarr formájú, szép kilátást nyújtó sziklához csak a hosszabb távot választók mentek el. Visszaérve a piros sáv jelzésre, nagyon kényelmes úton értük el az Antónia-árkot. Ezen folyamatos emelkedővel (csak a végén volt egy kicsit erősebb) értünk Nagykovácsi szélső házaihoz. Innen a rövidtúrások legyalogoltak a buszmegállóhoz, és indultak hazafelé. Ez a túra 7,8 km hosszú volt, 253/279 m szintkülönbséggel.

Mi folytattuk utunkat, de nem sokáig, mert a Nagy-Szénási tanösvény indulási pontjában lévő pihenőben megálltunk enni. Itt már erősen fújt a szél, ami a felfelé menet csak erősödött. Az egykori turistaház emlékköve után már teljesen nyílttá vált a terep, a szél pedig nagyon viharossá és hideggé. Még jó, hogy az 550 m magas csúcsra való felmászás melegített. Nem sokat időztünk fenn, indultunk lefelé. A fák közé érve rögtön javult a helyzet. Mielőtt beértünk volna Nagykovácsiba, az út mellet szép, háromszínű festékföldet láttunk. A vége felé eléggé szétszóródott a csapat, így más-más buszt értünk el. A hosszabb táv 11,8 km volt 498/387 m szinttel.



 

December 2-án, szombaton a Mátrába indultunk túrázni. Előtte lévő napokban nagyon sokat esett az eső, ennek tudható be, hogy a pénteken nagy lemondási hullám indult be (10 fő) - vagy nem is jelentkeztek sokan. Szerencsére így is maradtunk 24-en.

 Aki nem volt kishitű, annak abszolút esőmentes, tél-elejei nap dukált, szép mátrai tájjal. Vonattal utaztunk Szurdokpüspökire, háromnegyed kilenckor kezdtük a túrát. Mielőtt az erdőbe értünk volna, elsétáltunk a falu főterének minősülő széles Szabadság úton, ahol már felállították a betlehemi jászolt, utána következett a Szent István-kút. A falu szélén szétvált a két táv útvonala. A rövidebb túrát választók 6 km-es körutat tettek meg 160 m szinttel. A hosszabb távon haladók egy takaros pincesorba értek. Egyik régi présházon a következő ötletes felirat volt: Polgármesteri Hivatal Ivósok Klubja, Pincesor Püspöki. Innen hamarosan beértünk az erdőbe, innen indult a Diós-patak Tanösvény is. Élveztük a mély völgyben rohanó Diós-patak látványát, főleg addig, míg nem szembesültünk avval, hogy azon át is vezet a jelzett út. Rövid keresgélés után egy, a patak fölött kidőlt fa látszott alkalmasnak a gázló szerepére. Egy kis cipőmerülést leszámítva mindenki szerencsésen átért – pár fiú hathatós segítségével – a túlsó partra. Ezután hol közelebb, hol kicsit eltávolodva a patak mellett haladtunk.  Így értünk egy bal oldalról érkező zuhataghoz, a Delelő-kúthoz – és egy újabb átkeléshez. Itt már nem találtunk bedőlt fát, nagyot kellett ugrani a túlsó partig. Az ugrókat itt is segítő kezek várták. Egyik ugrás sikertelensége miatt a lányok a bajbajutottat rögtön ellátták száraz ruhákkal. Nemsokára elhagytuk a patakmedret, és egy fennsíkszerű területre jutottunk. Egy rétről a Kis- és Nagy-Koncsúr hegyre lehetett rálátni. Ismét beértünk az erdőbe, és majdnem Szurdokpüspöki széléig abban haladtunk Útközben láttunk egy kisebb barlangot is. Érdekes látvány volt, amikor a havas tájban még olyan fát is láttunk, aminek még szinte az összes levele fennmaradt. Ez a túra 11,4 km hosszú volt 348 méteres szintkülönbséggel.

 

Börzsönyi túránkat döntően tömegközlekedési eszközökkel közelítettük meg, és ez sok bonyodalmat okozott. Az időjárás, a túra viszont szép volt. A rövidebb távot megtevők 9,5 km-t mentek 320/177 m szintkülönbséggel, a hosszabb túrát választók 15,3 km-t 502/404 m szinttel. Ezenkívül volt még egy terven felüli túra is.

Vonattal más-más irányból érkeztünk Kismarosra. Az első gond az volt, hogy rossz buszmegállóhoz siettünk a Kóspallag felé vezető buszhoz (eredetileg innen indult volna a túra). Mikor korrigáltuk a hibát, szinte hihetetlennek tűnő vállalkozás volt a buszt elérése. Hogy mégis sikerült, az annak volt köszönhető, hogy a már ott várakozó emberek se fértek fel rá. Rendes volt a buszsofőr, próbálta rávenni az utasokat az összehúzódásra, és még a forgalomirányítót is felhívta, hogy 20-30 embert már nem tud elvinni. Miután azt a választ kapta, hogy nem tudnak másik busz adni, átterveztük az utat. Mindenki a fordított irányú rövidebb távon indult Kóspallag felé. Gondozott utcákon először a Szutten nevű településrészre kapaszkodtunk fel, majd meredek úton – immár erdőben - leereszkedtünk a Testvér-forrás melletti pihenőhöz. Padok, asztalok ugyan nem voltak, de több kidőlt fa ülőhelyül szolgált sokunknak. A Riezner-út mellett vezető sárga jelzésen haladtunk egy patakmederben, de sok kidőlt fa kissé nehezítette haladásunkat. A Riezner-forrásig Lacival megbeszéltük, hogy mégis csinálunk hosszabb távot úgy, hogy Márianosztráig a rövid távot meghosszabbítjuk (eredetileg ez az út Kóspallagtól  Márianosztrán keresztül Szobig vezetett volna). Így mindenkit bevárva választási lehetőséget adtunk, hogy ki-ki erejének megfelelően válasszon távot. Végül a 27 főből 13-an mentünk a hosszabb útra, és szentül elhatároztuk, hogy ezentúl gyorsabban fogunk haladni. Aztán legnagyobb meglepetésünkre egy technikai szünetnél leelőztek bennünket (mint kiderült, ki kellett lépniük egy busz eléréséig, mert különben három órát kellett volna várniuk a következőre). Egy dombtetőn elcsodálkozva láttunk meg egy bivalycsordát. Kis ideig szemeztünk egymással, aztán becsörtettek az erdőbe.

Kóspallag után egy darabig az OKT-n haladtunk, aztán a piroson folytattuk utunkat. A kék elhagyása után három hegy (Róka-, Nagy-Vaskapu-, Alsó-hegy) után értünk utunk legmagasabb pontjára, a Kiengesztelődés hegyére (papíralapú térképeken nincs ilyen nevű hegy). A kilátás nagyszerű innen a Börzsöny alacsonyabb nyúlványaira, a Visegrádi-hegységre, és még a Dunából is látszik egy kicsi. A kilátóhelyen megpihentünk, ebédeltünk. Ezután már csak Márianosztrára kellett leballagni, ahonnan busszal utaztunk Szobra, majd vonattal tovább. A vonat késése miatt volt még egy futásunk Vácon a buszpályaudvarig.

A be nem tervezett túra pedig úgy jött össze, hogy öten Kismarosnál elfelejtettek leszállni, és csak Nagymarosnál tették ezt meg. Így - feltalálva magukat -, onnan tettek egy túrát Zebegényig. Az út nekik 9 km volt, 505/402 m szinttel.