Az isaszegi Falumúzeum szervezésében október 12-én Helytörténeti sétán vettünk részt. Bár klubunk csak társrendező volt, a résztvevők döntő többségét mi adtuk.

A Falumúzeum vezetője, Szmolicza József nagyon jó programot eszelt ki a Múzeumok Őszi Fesztiválja keretén belül. A szentgyörgypusztai Kőkereszthez és a volt Grassalkovich-magtárhoz gyalogoltunk ki. Voltunk ugyan itt öt éve, de azóta rohamléptekben újul meg a magtár a tulajdonos Béres Attilának köszönhetően.

9 órakor gyülekeztünk a Falumúzeumnál és egy csoportkép elkészülte után indultunk is. A Madách I. és a Nap utcán át hagytuk el a várost. A település szélén kezdődött a borzalom. Tonnaszámra kihordott illegális szemét – és a bűze - botránkoztatta meg a résztvevőket. Ha Isaszeg komolyan gondolja a túrizmus fejlesztését, akkor ezt nem szabad eltűrnie. Jobban éreztük magunkat, mikor elhagytuk az utolsó szemétdombot is. Jó melegen sütött már a nap, az útszéli fák pedig árnyat adtak. Szentgyörgypusztán először a Kőkereszthez mentünk.

A szabadságharc isaszegi csatájában elesett és itt eltemetett honvédok emlékére felállított kereszt körül Józsi elmondta annak történetét, de még inkább az ideszállítással és a felállítással kapcsolatos anekdotákat ismertette.

Ezután átvonultunk az 1735-ben épült Grassalkovich-magtárhoz. A díszes kapun belépve, jobbra mindjárt egy változás az öt év előtti állapotokhoz: egy szép kis tó díszelgett ott szárnyasokkal. A magtár – most már inkább kastély - bejáratánál Béres Attila fogadott bennünket munkatársával. A földszinti konferencia-teremben ismertetőt hallgattunk meg a felújításról, a motor- és a Weiss Manfréd zsidó múzeum munkálatairól. Az emeleti kiállítóhelyen a II. világháború előtti Weiss Manfréd gyárban, majd államosítás után a Csepel Művekben gyártott kerékpárokat, motorokat, csónakmotorokat, robogókat helyeztek el gyártási idő szerinti sorrendben – csodálatosan felújítva. Olyan ritkaságokat is láthattunk, mint a három-, és négyhengeres Pannónia, de a látványt a kiállított babakocsik is növelték. Hab a tortán, hogy még frissen sült házi pogácsát, és üdítőket is kaptunk.

Ezt követően még a szomszédban lévő Kokilla Prec üzemet is meglátogathattuk, ahol számunkra különös gépek és példás rend fogadott.

Üzemlátogatás után visszaindultunk a múzeumba. Ott pillanatokon belül felállítottuk az asztalokat, padokat, friss kenyeret hoztunk Aztán nagy étvággyal fogyasztottuk el a zsíros kenyereket, paprikával, paradicsommal. Jutott ásványvíz, sőt még bor is az asztalra.

Az oda-vissza út 7 km volt.

 

Négynapos utunkon ezúttal az Aggteleki-, Szalonnai-, és a Rudabányai-hegységben, Felvidéken pedig a Szádelői-karszton túráztunk, de bőven kijutott kulturális látnivalókból is. Kereken harmincan voltunk, egy esőt leszámítva jó időnk is volt.

Szeptember 26. (csütörtök)

7 kocsival utaztunk, az M3-as Galga-pihenőjében találkoztunk fél nyolc után. Kölcsönös üdvözlések után megállás nélkül utaztunk Szalonna közelében lévő jól ismert szálláshelyünkre, a Tópart vendégházba. Kipakoltunk, reggeliztünk, majd indultunk első túránkra.

Előbb kocsival Bódvarákóra utaztunk, letettük az autókat. Gyalog az országos kéken a falu főutcáján a templomig mentünk, itt balra kanyarodva hamarosan elhagytuk a települést. Kapaszkodni kezdett az út a Mile-hegyre, közben egy-egy nyiladékon ráláttunk a tetejétől kőbányászattal megfosztott Esztramosra, és a mögötte lévő Alsó-hegyre. A hegytető után kitérőt tettünk az Esztramos kőbányájába. Itt tartottunk egy pihenőt, majd Tornaszentandrásra gyalogoltunk be. A kápolnánál találkoztunk Gregovszki Barnabással, aki nagy lelkesedéssel bemutatta nekünk a kápolnát, az egyházi gyűjteményt (melyben javarészt a Szent András templomból felújítás során kikerült barokk tárgyak találhatók), valamint az országban egyedülálló ikerszentélyes templomot. Mikor kijöttünk a templomból, nagyon sötét felhők gyülekeztek az égen, ezért igyekvőre fogtuk a dolgot. Már majdnem úgy tűnt, hogy megússzuk az esőt, de aztán a Rákóczi-barlang előtt mégis belefutottunk. Kb. 2,5 km-t mentünk esőben, de mire a kocsikhoz értünk, már elállt az. 12,5 km-t tettünk megy gyalog, 305 m szintemelkedéssel. Szállásunkra visszahajtva finom vacsora várt ránk, majd kezdődött a társasági élet gyakorlása.

Szeptember 27. (péntek)

Reggeli után kocsival átmentünk a határon, és Áj (Háj) községben parkoltunk le. Innen kezdődött első gyalogtúránk. Először megnéztük a temetőben lévő 10 m magas Angyal-szobrot, mely egy amerikai háborús film kelléke volt. Ezután felkapaszkodtunk a hegyoldalba, majd a zöld jelzésen visszaértünk a faluba. A faluszéltől folyamatosan emelkedő úton fél kilométert megtéve értünk az első vízeséshez. Ezt több kisebb is követte. A kettes számú vízesésnél a víz átfolyt a sziklafal alatt, így nem volt látványos. A hármas és négyes vízesésnél már végképp nem folyt a víz. Itt az élményt az jelentette többek számára, hogy egy nagyon meredek úton kapaszkodtak ki a völgyből a hármas vízesésnél. Visszagyalogolva a kocsikhoz (az út 5,5 km hosszú volt 215 m emelkedővel) Jászóba mentünk, közben Szepsiben megálltunk azok kedvéért, akiknek kellett valamit vásárolniuk. A jászói cseppkőbarlangnál szerencsénk volt, mert a tervezettnél korábban bemehettünk, tetejébe magyar nyelvű idegenvezetéssel. A 720 méteres bejárható szakasz nagyon szép volt és jól kiépített. A barlanglátogatás után megebédeltünk, majd szerettük volna premontrei templomot és kolostort nemcsak kívülről, hanem belülről is megnézni, de ez sajnos nem sikerült. A vasúti síneken jutottunk vissza a parkolóba (ez egy 3 km-es út volt). Ezután kocsival Torna városában a vár alá hajtottunk. Még egy közel 4 km-es út várt ránk kb. 180 m-szintkülönbséggel. Ezt az utat a csapat nagyobbik része már nem vállalta be, pedig szép volt fentről a kilátás, és a vár egyes részei is elég jó állapotban leledztek. Vacsorára értünk vissza a vendégházba, amely után beszélgetés, kártyázás kezdődött, sőt még kisebb dalárda is alakult.

Szeptember 28. (szombat)

Kocsival Szögliget, Szalamandra-házhoz utaztunk. A kocsikat hátrahagyva a Ménes-völgyön indultunk. Az út alig emelkedett az országos kékig, onnan már kicsit jobban. Derenk előtt az érdekes nevű Vigyorovka nevű kis tisztáson megpihentünk, majd Derenken megnéztük az 1943-ban kitelepített lengyel faluból maradt iskolát, melyben most tablók mutatják be a múltat. A lengyel kápolna ma már búcsújáróhely is egyben. Visszafelé haladva a Szalamandra-házhoz, üde tisztásokon, karrmezőn át is vezetett utunk. A túra 10 km hosszú volt 207 m szintkülönbséggel. A kocsiknál ettünk, majd Szinpetribe utaztunk. Itt korábban időpontot foglaltam fél kettőre, hogy megnézhessük a világ legnagyobb könyvét (418 x 377 centiméteres, és több, mint 1,4 tonnát nyom), valamint a Gutenberg-korabeli rekonstruált nyomdagépet, Biblia-múzeumot, papírmalmot. Korán visszaértünk szállásunkra, ezért jó páran még kis gyaloglásra indultunk: ki a Rakacai-tó gátjának végéig, ki tovább a tó fölé magasodó Nagy-Somos-hegy aljáig, négy lelkesebb túratársunk pedig még tovább a földvárig. A finom vacsora után az ilyenkor szokásos tevékenységeket űztük.

Szeptember 29. (vasárnap)

Összepakoltunk, majd reggeli után Szendrőn keresztül Rudabányába autóztunk.

Először megnéztük a XIV. században kora-gótikus stílusban épített református templomot. Kertész Zoltán református lelkész úr mutatta be a templomot, és hizlalta a lányok/asszonyok máját. Ezután kocsival a Bányászattörténeti múzeumhoz mentünk. Itt az értékes múzeumi tárgyakon felül megtekintettük a Földvári Aladár ásvány- és őslénygyűjteményt, és a föld alatti bemutatóhelyet. A templomban és a múzeumban is nagyon elszaladt az idő, ezért a betervezett gyalogtúra helyett egy rövidebbre (4 km, 124 m szintkülönbség) indultunk. Az út legfőbb látnivalója – a bányató – azonban változatlanul bennmaradt a programban. Kocsival viszonylag jól megközelítettük a tavat. Volt bányagödrök, meddőhányók mellett haladtunk. Előbb a tó feletti sziklapadhoz értünk, ahol egy – szerintünk – igencsak csúnyácska kilátó is áll. A tó viszont csodálatosan szép színű, magyarországi viszonylatban egyedülálló. Köszönhető ez a sziklás partnak és a 60 m mély víznek. Ezután lementünk a vízpartra és ott ebédeltünk meg. A kristálytiszta vízben rengeteg kis hal úszkált. Ellettünk volna még egy darabig, de indulnunk kellett, mert fél háromra foglaltam időpontot Edelényben, a L’Huillier–Coburg-kastélyba. Oda is értünk időben. Jegyvásárlás után hamarosan indult a vezetés. A nemrég felújított kastélyban nem sok berendezési tárgy található, fő ékessége a vélhetően Lieb Ferenc iglói festő által festett rokokó kastélybelső. A kastélylátogatás után elmentünk még egy búcsúfagyizásra, aztán hazafelé indultunk.

 

Ezen a héten befejezzük a Pest Megyei Pirost, novemberben pedig az Alföldi Kéktúrát. Gondoskodni kell a jövőről is, ezért evvel a túrával megkezdtük a Közép-Dunántúli Piros 296 km-es távját legyűrni.

Isaszegen, Gödöllőn át jutottunk Herceghalomra, ahol a két pesti lánnyal kiegészülve értük el a 39-es létszámot. 7 órai indulással kilenc óra előtt pár perccel értünk Szárra. Helyhiány miatt csak kilencen fogjuk végigjárni a KDP-t, de – ahol lehet – egy-egy túrára lehetősége lesz többeknek is bekapcsolódni. Most ennek a kilenc embernek az igazolófüzetükbe történő bélyegzéssel kezdődött a túra.

Szép rövidujjas időben indultunk, de azért bennünk volt a félsz a beígért eső miatt. Alig emelkedő út a Kis-Szállás-hegy aljában kezdett erősödni. Innen 1,4 km alatt 207 m-t emelkedett az út. Innen újból csak alig volt emelkedő. Körtvélyesnél elkezdett esni az eső, és kb. fél óráig esett. Továbbiakban meg kétszer próbálkozott, de már csak kis ideig. A Szállás-hegyen egy szakaszon rengeteg szeder volt, vitaminkészletünket itt pótoltuk. A Szép Ilonka-forráshoz jutottunk. Itt utolsó látogatásunk után örömteli változások történtek: épült egy Mária-kápolna, egy esőbeálló (sajnos mérete kicsinek bizonyult létszámunkhoz), felújították a forrásházat (itt is van egy kis sajnos: a Vértes hegység ismertető táblája már nem áll meg saját lábán, neki kellett támasztani a forrásháznak), a forrás kifolyóját. A forrásnál ettünk, pihentünk, majd indultunk tovább.

A Mocsár-rét után kereszteztük a kéktúra útvonalát, majd a Bödön-bükk felé vettük az irányt. Az út egy szakasza mélyúton haladt. Megérkeztünk Vértessomló határába, itt a Vértesi Natúrpark ismertető táblánál pihentünk, de ott volt a vértessomlói bélyegzőhely is. A Rákóczi utcán haladva láttuk a szépen rendbe hozott tájházat, és a  XIX. században épült kápolnát. Túránkat kényeztető süteményevéssel fejeztük be. 15,6 km-t gyalogoltunk, miközben 362 m-t emelkedett, és 387 m-t süllyedt az út.

 

Kulturális programok keretében szombaton a volt Weiss Manfréd Acél- és Fémművei Rt. II. világháborús bunkereit kerestük fel vezetéssel. A programot Éva szervezte, köszönjük neki.

Túl óvatosak voltunk, ezért mindenki jóval korábban érkezett a találkahelyre, ami a Csepel Művek főbejárata volt. Így még az is belefért az időnkbe, hogy a nagy melegben megigyunk egy pohár sört, vagy üdítőt. A létszám egyeztetése során vált számomra tudottá, hogy sajnálatos módon tagjaink közül nagyon sokan lemondták részvételüket. Ez annál inkább is kellemetlen, hogy fix csoportos létszámunk volt, fix díjjal. Szerencsére páran hoztak vendéget, evvel elviselhetőbb lett a belépő ára, az ITK-tagoknak meg hozzájárultunk a belépőkhöz.

Két órakor kezdődött a vezetés. Előbb árnyékba húzódva a gyár történetéről hallgattunk meg ismertetőt. 40 ezer ember dolgozott a II. világháború alatt itt. Hadiüzemként működött, ezért a világháború során várhatóak voltak a bombázások. Itt kaptunk ismertetőt a különböző hatékonyságú óvóhelyekről. A széles Színesfém utcáról egy kis kitérővel a volt tűzoltóság épületéhez mentünk, ami alatt az egyetlen olyan nagyobb bunker volt, ami teljes egészében a föld alatt terült el. Továbbgyalogolva a Kórház bunkert néztük meg, méghozzá elemlámpák fényénél. Műtők, kórtermek sorakoztak itt, a gépészeti berendezésből is viszonylag sokat elfelejtettek ellopni, vagy olyan hatalmas volt, mint például a több tonnás áramfejlesztő.

Újabb gyaloglás után a 2-es bunkerhez értünk. Ebben találhatóak a legépebben megmaradt gépészeti berendezések, elsősegély szobák, légoltalmi szakszolgálatos vezetési kabinok. Egy szünettel megszakított képekkel, videókkal illusztrált bemutatót hallgathattunk meg, mely elsősorban a gyár 1944. július 27-i bombázását járja körül. Ekkor 450 bombázó szórta ki bombáit a gyártelepre. Akik a 2-es bunkerben, vagy ahhoz hasonlóban (17 darab ilyen készült, egyenként 350-400 embernek nyújtottak menedéket) tudtak bemenekülni, azok élve vészelték át a szőnyegbombázást.

Legvégén még a 9-es bunkerba mentünk el. Itt szinte már semmi nem maradt az eredeti berendezésből, ennek monumentálissága ragadja meg az embert. Öt emelet magas, 1000 négyzetméter hasznos alapterületű, több ezer embert tudott egyszerre befogadni.

A túra összhossza 3,5 km.