Három túratársunknak annak idején kimaradt a Katalinpuszta-Ősagárd szakasz. Kedden elindultunk bepótolni a mulasztást. Ők hárman, és mi ketten (Anci és én), akik „csak” a túra kedvéért mentünk. 14,5 km-t gyalogoltunk 710/600 m szintkülönbséggel.

    Katalinpusztán, a kocsmával szemben leparkoltunk, Babi, Gabi és Kati beugrottak a műintézménybe bélyegezni. Ez pár perc alatt megtörtént, aztán indultunk is meglehetősen felhős időben. Az első mellékutcán hagytuk el a falut. Rövid bemelegítő után elég alaposan emelkedni kezdett az út. Egy védett természeti területet megkerülve már majdnem szintben folytattuk az utat. A Bik-kút melletti pihenőben megreggeliztünk. A kútban sajnos alig volt víz, csak a békák - és egy bedobott fán egyensúlyozó szalamandra – élvezhette azt.

    A reggeli után az út két kilométeren át alig emelkedett, a következő két kilométeren aztán behozta a lemaradást. Így értünk fel a Naszály 647 méteres csúcsára. Rögtön felmásztunk a geodéziai toronyba. Általában nem örülök, ha fákat vágnak ki, de mégis nagyon sokat segít a kilátásban, hogy a torony melletti fákat likvidálták. Már sokkal barátságosabb volt az idő, messzi beláttunk a környező hegyekbe. Elkezdtük az ereszkedést, és hamarosan egy kis mészkőplató virágait - no meg a nagyszerű kilátást – élvezhettük. Meredek ösvényen kitérőt tettünk a Násznép-barlanghoz. A belső járatokat is végigjártuk, ahol megkezdődött a cseppkövesedés. Továbbindulva hamarosan a Kopasz-tetőn jártunk, ahonnan ismét szép volt a kilátás. Innen az út erőteljesen lejtett. Kereszteztük a Pest Megyei Piros jelzést. Még egyszer emelkedett kissé az út, melynek végén a Farkas-bérci-pihenőhöz értünk.

    Ebéd következett. Ekkor már biztosak voltunk abban, hogy a lehetséges buszok közül a korábbit érjük el. Könnyű terepen értünk be Ősagárdra. Még negyven percünk volt busz indulásáig, és 20 perc a kocsma nyitásáig, ahol ismét bélyegezni kellett. Busszal Katalinpusztáig utaztunk, aztán kocsival haza. Annak ellenére, hogy az összes létező sorompót kifogtuk, négy órára itthon voltunk.

 

Megint kegyeikbe fogadtak az Istenek! A hét legaranyosabb napját kifogva igazi örömturistává válva szép napot töltöttünk Vácon és környékén. Isaszegen volt az első gyülekező negyed nyolckor, majd Gödöllőn folytattuk a túratársak begyűjtését.

Legnagyobb örömünkre Hajni “hadtáposunk” még meleg, igen finom pogácsával vendégelte meg a társulatot. Az már teljesen megszokottá vált, hogy “telekocsi” akcióban személygépkocsikkal utazunk túránk kiindulási pontjára. Most is így történt, Isaszegről-Gödöllőről öt kocsival, Pestről további két kocsival érkeztünk Katalinpusztára, hatan pedig Pestről busszal jöttek.

Összesen 31-en vágtunk neki ragyogó napsütésben a távnak (1. kép). A Pest Megyei Piroson (PMP) mentünk, először rövidke kis emelkedő után a Czettler-kúriánál (2. kép) álltunk meg az épület és az emléktábla megtekintésére. Czettler Jenő agrárközgazdász, egyetemi tanár volt. Az út tovább kapaszkodott és a falu egyszem házsorával párhuzamosan szép erdőben haladt (3. kép). Kis ideig az OKT-vel együtt fut a PMP, aztán a Rockenbauer-kopjafához (4. kép) kanyarodik. Innen alig több mint 500 méter után elértük a Gyadai-tanösvény kezdőpontját (5. kép). Ettől a ponttól a tanösvény és a PMP együtt halad az Óriások pihenőjéig. A kristálytiszta Lósi-patakon (6. kép) híd vezet át a túloldalra, ahol a tanösvény egyik állomásaként geológiai bemutatóhely (7. kép) látható. Egy másik hídon ismét visszatértünk a patak bal oldalára. Szép erdőben, tisztásokon keresztül haladtunk, míg el nem értük az általam kicsit fellengzősen elnevezett Turista-diadalívet (8. kép). Ezen áthaladva a patak árterén kialakított pallósoron vezet az út az Óriások pihenőjéig (9-10. kép).

Jól esett a rendezett, padokkal, asztalokkal ellátott pihenőhelyen reggelizni, élvezni a napsütést.
A pihenő után várt bennünket a tanösvény egyik nagy attrakciója, a billenő-híd (11. kép). Mindenki nagy örömmel huppant egyet, mikor a híd átbillent. Az árterület után kiértünk a tanösvénynek nevet adó rétre. A PMP itt balra, Kosd irányába megy tovább, mi a réten átvágva elértük az erdőt. Kis hullámvasutazás után értünk a tanösvény másik nagy nevezetességéhez, a függőhídhoz (12. kép). A hidat tavaly ősszel adták el a turistáknak. Talán csak a tériszonyatosokat leszámítva mindenki élvezte a híd lengését.  Az út további részében elhaladtunk egy szénégető boksa mellett, majd változatos terepen (13. kép) értünk a tanösvény végére. Itt még iskolások két korosztályának szóló bemutatófüzetet is találtunk egy szépen kivitelezett tartóban. A példásan megépített tanösvényért köszönetünket fejezzük ki a Váci Erdészetnek!

A  PMP-n visszagyalogoltunk a kocsijainkhoz, majd a meghirdetett program szerint Vácra mentünk. Ott városnézésünk során először  körbesétáltuk a Március 15. teret. A tér barokk házai egyre szebb képüket mutatják, megújult a tér és a házak jó része is. Az első igazi tavaszi nap sok embert csalogatott ki e középkori hangulatú térre (14-15. kép). Benéztünk a Fehérek templomába, az Irgalmas Rendiek kápolnájába, elcsábultunk egy-egy fagyira, süteményre. Sajnos viszont a Memento mori múzeumot nem sikerült megnéznünk - úgy látszik a nyitvatartás szempontjából még tél volt. Városnéző körutunkat a Duna-korzón (16. kép) folytattuk. Elsétáltunk a Zenepavilon és a Vár / Ferencesek-temploma előtt (17. kép), majd a Gombás-patak hídján átkelve jutottunk az ártéri tanösvényhez (18. kép), a szombati nap harmadik programjához. Az ártéren kialakított pallósoron nagy élvezettel láttunk neki az 510 méter hosszú útnak. Nekünk sajnos ennyi nem adatott meg, mert úgy 20 méter után először csak pár centivel volt magasabb a víz, mint a járda, később viszont csak halaknak ajánlható a tanösvényen való séta (19. kép). Így is megérte odamenni! Visszaútban még benéztünk a Ferencesek templomába, a Püspöki székesegyházba, elhaladtunk a Szentháromság-szobor és a Piarista-templom előtt (20. kép).
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy ezen a napon nagyszerű turisztikai és kulturális, valamint kisebb mértékben gasztronómiai élményben volt részünk, miközben észre sem vettük, hogy 14 km-t gyalogoltunk is.

Kép és szöveg: Notter Béla