A szerencse most se hagyott el. Napsütéses időben, majdnem rekordszámú túrázóval (28 fő) a Pilis egyik szép kilátóhegyén, a Vöröskőn jártunk.

Háromnegyed nyolc után indultunk Gödöllőről. Hat kocsival indultunk, amelynek összetartása nehézséget is okozott. Leányfaluig – ahonnan túránk indult – már szétszóródtunk. Mikor az első három kocsi a református templom utcájába bekanyarodott, azt a lemaradó kocsik már nem láthatták. Így fordulhatott elő, hogy volt aki már Tahitótfalut is megjárta, mire mindenkit sikerült egybeterelni. E kóválygások legnagyobb vesztesei a Pestről busszal érkező lányok voltak, akiknek busza már fél kilenc előtt Leányfalun volt, így didereghettek eleget, mire mindenki előkerült.

Mi a 2000-ben átadott – erdélyi templomok hagyományát követő – református templomnál álltunk meg, amely igen látványos volt. Vele szemben, az út túloldalán áll a Móricz Zsigmond Múzeum, az író fejszobrával, parkjának országút felöli részén pedig Szent István szobra. Elindultunk a pócsmegyeri rév felé, ahol a többieknek sikerült összeverődni. Megtörtént a nagy találkozás, aztán indultunk a P jelzésen.

A házakat elhagyva enyhén emelkedő úton a Szénégető-patak völgyébe értünk. Nemsokára négyen útkereszteződésben mi először a Rekettyés-tóhoz-, és forráshoz sétáltunk. Itt „vettük ki” reggeli-időnket, megkóstolva a forrás vizét is. A keresztezéshez visszatérve jelzést váltottunk, és a P+-en értük el az Álló-rétet. A nevével ellentétesen itt nem álltunk meg, hanem Z sáv jelzésen továbbra is emelkedő, de nem megerőltető úton értünk a Kis-bükk-tető alá. Itt alternatív megoldásként kínálkozott, hogy a sárgán lemenjünk a Leány-kútig, majd a S körön visszajöjjünk ugyanarra a P jelzésre, amin haladtunk, de ezt a változatot kisebb lábfájásom miatt én nem szorgalmaztam, a többiek pedig – mily rendes tőlük! – szolidárisak voltak. Ahol ez az útkereszteződés volt, onnan magára a Vöröskőre feljutni már nem jelent nagy kihívást, mindössze 40 m szintkülönbséget kellett legyűrni.

Az 521 m magasan fekvő Vöröskő tele volt turistákkal, MTB-osokkal. Beszélgettünk is egy hasonszőrű pesterzsébeti csapattal, sőt egy nyári útjukról készült DVD-t is kaptunk tőlük. A kilátás sajnos a párás idő miatt nem volt a legpompásabb, de a Szentendrei-szigetet, Naszályt azért jól ki lehetett venni. Beszéltem a többieknek kialakuló jövő évi programunkról, évzáró bulinkra kalapoltam a pénzt, aztán indultunk lefelé. Mindjárt az út elején pár szép vadárvácska pompázott. Biztos nem olvasott róla, hogy neki legfeljebb októberig illene virágozni. Az út jó meredeken ereszkedett lefelé, sokat nevettünk egymás probléma-megoldó képességén. Még érdekesebb volt, mikor – immáron a P+ jelzésen – egy sáros vízmosásban kellett leereszkednünk. Ki szétterpesztett lábakkal, ki a gödör alján csúszkálva oldotta meg a feladatot.

A házak közé beérve, nagy tetszést aratott az a mókus, amelyik légtornász módjára egy kábelen egyensúlyozott végig az egymástól távol lévő két villanyoszlop között. Megkóstoltuk a Szél Ede-forrás vizét is. Az országutat elérve a Duna-parti sétányra tértünk, azon értünk vissza a kocsik egy részéhez. Akinek a református templomnál állt a kocsija, annak még 850 métert kellett mennie. Elhaladtunk a katolikus templom mellett, majd a reformátushoz értünk. Mivel nemrég ért végett egy temetői szertartás, nyitva volt még a templom. A lelkész úr megengedte – meglehetősen sáros lábbelink ellenére -, hogy belülről is megtekintsük azt. Érdemes volt bemenni, mert gyönyörű erdélyi motívumokkal díszített szószéket és egyéb fából készített berendezési tárgyakat láthattunk.

Az út hossza 12,8, illetve 14,5 km volt attól függően, hogy valaki a áruház mellől, vagy a református templomtól indult.

 

22-en gyülekeztünk az isaszegi vasútállomáson, hogy Újév-köszöntő túránkat megtartsuk. Immár hagyomány, hogy az év első napjaiban egy viszonylag rövidebb túrán koccintunk egymás egészségére, köszöntsük egymást és az új évet.
Nagy optimizmussal indultunk, mert előbb bágyadtan, később teljes erőbedobással kezdett sütni a nap. A piros négyszög jelzésen indultunk a Tőzeg-tavak mentén. Ilka-majoron áthaladtunk, majd egy kapaszkodóval feljutottunk a gerincre, ahol a Pest Megyei Piros (PMP) útvonala halad. Ezen Gödöllő irányába indultunk, majd Ürgemajor környékén letértünk róla. Innentől jelzés nélküli, de járható utakon mentünk. A járhatóság persze inkább azt jelentette, hogy nem ruhaszaggató susnyáson kellett mennünk, „csak” csúszós úton. Az előző este rengeteg eső esett, ez megrogyasztotta a már meglévő kb. 20 cm-es havat. A fagyott föld nem tette lehetővé a víz elszivárgását, ez mind latyakként jelent meg számunkra. Szóval csúszkáltunk rendesen, de ez nem vette kedvünket. Időnként megálltunk, ittunk egy kis forralt bort, vagy épp pezsgőt bontottunk. Erre jó alkalmunk nyílott abból az alkalomból is, hogy Hajniéknak előző napon született második unokája: Boglárka egészségére koccintanunk kellett!
A valamikori mogyoró-ültetvénynél, utunk (a maga 261 méterével) legmagasabb pontján megebédeltünk, csodálatos sütemények, sajtok, panettone-k, gyümölcsök kerültek elő hátizsákjaink mélyéről. A csoportkép elkészülte után folytattuk csúszkálásunkat. 
Isaszeg városától északkeleti irányban három egymással párhuzamos dombhát fut ÉNY-DK-i irányban egymástól kb. 300 m-re. A völgytalp- és a gerinc közötti magasságkülönbség 30-60 m. E változatos terepviszonyok miatt van a területnek középhegység-jellege. A Szarka-berki dűlő Rákos-pataktól számítva a harmadik völgy, ezen indultuk vissza Isaszeg felé - sajnos közben egy félórára eleredt az eső. 3,2 km-es egyenes szakasz után értünk ahhoz a ponthoz, ahol az Isaszegi Csata Emléktúra 30-, és 45-km-es távja érkezik Pécel felől. Ennek ideiglenes jelzéseit követve 2,6 km megtétele után jutottunk a Tőzeg-tavakhoz, majd a P négyszög jelzésen a vasútállomáshoz. Ezt a szakaszt két erős emelkedő tette változatossá, melyen gyakorolhattuk „az egy lépés előre, két lépés hátra” téziseit.
A vasútállomás várótermében (miután kiszellőztettük az illegális dohányzók füstfelhőit) megvártuk, míg túratársaink vonatja Gödöllő-, ill. Budapest felé elmegy. Ez az idő sem telt haszontalanul, átbeszéltük következő túráinkat, azokra jelentkezőket regisztráltam.
 

A Turista Magazinban olvastam egy cikket Nemti látnivalóiról. Mindjárt tudtam, hogy azt nekem látnom kell. Egy hirtelen ötlettől vezérelve hétfőn este megírtam a klubtagoknak, hogy szerdán hová készülök, és akinek ideje-kedve van, tartson velem. Tömeges jelentkezés nem nehezítette meg dolgom, így egyedül indultam.

A vonat szokásos késésével indult a túra. Attól féltem, hogy Hatvanban lekésem a salgótarjáni csatlakozást. A 18 perces különbség azonban elégnek bizonyult.
Kisterenyén szálltam le. Mindjárt az állomással szemben van Gyürky-Solymossy-kastély parkjának bejárata. Gyors fényképezés, majd indultam tovább a buaszmegállóhoz. Odaérve megállapítottam, hogy 17 percem van még. Ezt kihasználva elindultam a Tájház, kastély felé. Sikerült az ellenfényben pár felvételt készíteni a szépen rend behozott kastélyról, ősfás, természetvédelem alatt álló kertjéről. A kastély eladó, akinek kedve szottyan rá, máris mehet a pénztárhoz.
A buszról Nemti keleti végé, a szuhai elágazásnál szálltam le. Zöld sáv jelzésen indultam, melyről hamarosan jobbra le kell térni a völgybe. Egy út közepéről sandán figyelő kutya miatt én ezt előbb tettem meg, majd árkon-bokron keresztül kis kerülővel a völgybe értem. Míg el nem értem a tulajdonképpeni Morgó-gödör szurdokot, meglehetősen sok csalánt kellett kerülgetnem. A homokkő szurdok lépésről-lépésre egyre mélyebb lett és szűkült. Volt olyan része, ahol 1 métert sem érte el szélessége. Nagyon látványos volt, örültem, hogy eljöttem. A szurdok lassan ellapult, ekkor kikaaszkodtam belőle, és egy vele majdnem párhuzamos kocsiúton folytattam utamat. 560 m-t megtéve balról bejött az a zöld jelzés, amit a szurdok miatt hagytam el. Hamarosan kiágazott a Z háromszög jelzés, azon indultam el a csúcs felé. Annyira belejöttem a felfelé kapaszkodásba, hogy észre sem vettem, a csúcs jelzés nem is a csúcsra megy, hanem balra eltér attól, és kicsit lefelé a Leány-kőhöz vezet. Szóval a valódi csúcsról visszatértem, és végül én is rátaláltam a Leány-kőre. A monda szerint a hazugságon kapott lány kijelentése teljesült be, miszerint „váljak kővé, ha nem mondok igazat”. A szép formájú homokkő-alakzat csodálása közben jöttem rá, hogy nem mindig szerettem így a homokkövet, valamikor az emésztő ásása közben kifejezetten utáltam. A zöldön visszatértem a faluba, majd a harmadik nevezetesség felkutatásába kezdtem. Miután semmi nem jelöli, hol kell letérni az országútról, túlmentem fél kilométert, mire találtam egy olyan embert, aki meg tudta mondani, merre keressem. Utána már könnyen megtaláltam a Sárkány-szikla tarajos gerincét. Az egyik alakzat neve – nagyon találóan – Sárkányfog.
Lementem a buszmegállóba. A megtett út idáig 7,2 km volt. Még egy óra sem volt, én pedig csak két óra utáni busz-, és vonatjáratokat írtam ki magamnak. Olyan busz jött, ami Nagybátony felé ment Maconkán keresztül. Nekem ez is jó volt, de a vonatra háronegyed órát kellett várni. Visszasétáltam egy kocsmába, és megittam ez évi első sörömet.