2012.06.02-án, szombaton szűkebb hazánk, a Gödöllői-dombság legalján, a már Alföldbe simuló monori Strázsa-hegyen jártunk. A 120 m-es szintemelkedés kedvező hatással volt a létszámra, 31-voltunk. Kellemes időben 12,5 km-t gyalogoltunk, utána pedig Monorral és Péterivel ismerkedtünk.

    Kicsit nehézkesre sikeredett az indulás egy-két késés miatt, amit tetézett még egy vonatlekésés is, ami miatt tüzetesen megismerhettük a monori vasútállomás környékét. Szerencsére nem volt sietős a dolgunk, erre a napra a várható meleg miatt rövid gyaloglást terveztem be. Meleg most nem volt, 20-22 fokos, felhős időben fedezhettük fel Monor környékét. Először a Strázsa-hegy egyik központjába, a Szent Orbán térre mentünk, itt állítottuk le kocsijainkat.

    Az Ezer pince nevezetű tanösvényen indultunk. Igazán szép karbantartott pincéket, présházakat láttunk. A tanösvény ismertetőtáblái kimondottan igényes kivitelűek és ízlésesek. Másfél kilométer megtétele után elhagytuk a tanösvényt, majd hamarosan a pincéket is. Jobbra térve ligetes erdőbe értünk, melynek neve Forrás Védett Terület. Többször irányt váltva haladtunk az erdőben. A gyerekek fáradtsága máris elmúlt, mikor feladatot kaptak a turistajelzések megtalálásával. Pistike annyira komolyan vette főnöki szerepét, hogy amikor valaki figyelmen kívül hagyta utasításait, el is pityeredett. Mielőtt elhagytuk az erdőt, megálltunk elemózsiázni. Komor felhők körbe-körbe kerülgettek, de ahol mi álltunk, majdnem sütött a nap.

    Továbbindulva jobbra működő olajkutat, balra gyönyörű virágos mezőt láttunk. Hamarosan megszűnt a kopárság, erdősávban, fasoron haladtunk. Egy tanya közelébe érve a térkép és a GPS szerint is jobbra kellett volna mennünk, a piros négyszög jelzések viszont balra vezettek, majd rövidesen jobbra letértek a kocsiútról. Itt aztán úgy látszik befejezték pályafutásukat, mert semerre sem láttuk a folytatást. Különösen nem zavart a dolog, mert eredetileg is hamarosan letértünk volna róla. Fűzfák, vizenyős területre jellemző növények között mentünk, a völgyteknő szélén rengeteg bodzával. Többen szedtek is belőle szörpnek. A Felsőfarkasd felől vezető úton nagy szomorúságunkra egy lovaskocsinyi szemetet láttunk, amit meggyújtva, méteres lángokkal ott is hagytak (láttuk az elkövetőt). Mi lett volna, ha belekap a szél, és fél határ leég? Láthatóan nem először tették ezt, mert az árok azon részén teljesen kiégett a növényzet, megpörzsölődtek a fák.

    Túl ezen megpróbáltatáson Völgykútnál (Büdöskútnál) letértünk a széles kocsiútról és ismét a Strázsa-hegy felé vettük irányt. Vegyes erdőben értük el ismét a szőlőket. A lefelé vezető út sokakat csábított az egyenes haladásra, és nem vették észre a balra kiágazó jelzett utat. Ezért kis kerülővel értek a kilátóhoz. A masszív, horganyzott acél kilátó tetejéről nagyszerűen be lehet látni a környéket, távolban a ferihegyi repülőteret, még messzebbre a Budai-hegyeket. Miután kinézgelődtük magunkat, visszamentünk a kocsikhoz. Kis ideig még elidőztünk a rendben tartott téren, leültünk a sakkasztalokhoz.

    A túrát befejezve kocsival Monor centrumába hajtottunk. Rövid séta keretében megnéztük a református-, katolikus-, evangélikus templomot, a II. világháborús emlékművet, a Vigadót. Mielőtt visszamentünk volna a kocsikhoz, megleptünk egy fagyizót, jó forgalmat generálva neki.

    Pár km-t autózva megint megálltunk Péteriben. Itt a Földváry-Boér emlékművet, az újratelepítési-, az 1947-es lakosságcsere ihlette, faszobrokból álló emlékművet néztük meg. Miközben az evangélikus templomot jártuk körbe, a gyülekezet lelkésznője szívélyesen invitált, hogy belülről is nézzük meg azt. Mindent elmondott a templom építéséről, a faluról. Felhívta figyelmünket arra is, hogy milyen szép dolgok találhatók a temetőben is. Több se kellett nekünk, elmentünk oda is. Valóban nagyon szép volt. Ott található a Földváry-Boér család mauzóleuma, a háború és a fasizmus áldozatainak emlékműve, egy nagyszerű Golgota-faszobor, egy igazi remekmű fa lélekharang, és egy több méter magas pásztorbot is.



Azt hiszem a módjával fogyasztott kilométerek ellenére is tartalmas napunk volt.

 

Március 3-án, szombaton ragyogóan tiszta időben majdnem rekordszámú résztvevővel (35 fő, benne négy vendégtúrázó) egy igazi kalandtúrán vettünk részt. A cél a Honti-szakadék volt. Életkor szerint a 6 évestől a - ki akarja tudni hány évesig - minden korosztály képviselte magát. Környékünk szinte összes településéről Gödöllőre futottunk össze reggeli találkozóra. 8 óra előtt pár perccel indultunk 8 kocsival. Útközben előbb Blahán felvettük Babit, majd Margót Szadán, végül Ágit, Évát Jutit Vácon. Ők oda vonattal érkeztek. A most gyér forgalmú 2-es úton könnyűszerrel Hont szélén lévő parkírozóban teremtünk. Előbb gyorsan megkerestem a szakadék bejáratát (ehhez meg kell kerülni a motelt), majd - visszaérve a többiekhez -, máris indultunk.

    A szakadék bejáratánál a Duna-Ipoly Nemzeti Park helyezett el ismertető táblát. Ebből megtudhattuk, hogy a bejárandó területen 20 millió évvel tenger hullámzott, az abban lévő csigák, kagylók, korallok elmeszesedett váza alkotja a szakadék alsó részét, feljebb pedig a kemény, meszes, palaszerűen elváló anyag a vízesések lépcsőit. A patak teljesen be volt fagyva, csak az első kis vízesésnél látszott ki a folyó víz. Ez az út elején nagyban könnyítette az előrejutást. Változott a helyzet, mikor elértük az első nagyobb vízesést, mely kb. 2-2,5 m magas volt. A jégen természetesen kellő felszerelés hiányában nem tudtunk felmászni, a jégfal szélén pedig az imént említett, könnyen málló anyag tette lehetetlenné a feljutást. De nem azért vagyunk mi egy jó összeszokott, segítőkész csapat, hogy ne oldanánk meg a lehetetlent. Pár petrencerudat kerítve, főleg a fiuk testi erejét kihasználva mindenkit sikerült, feltolni/-húzni/-szuszakolni.

    Az első vízesés leküzdése után pihenésképpen egy darabig „csak” a patak jegén csúszkáltunk. A második nagyobb vízesésre való feljutást segítette egy nagyobb, vízbe fagyott fa, valamint a már kialakulóban lévő jégmászó rutinunk. Itt legjobban a két lenyújtott fán való felhúzódzkodás vált be. A harmadik vízesés közepén már folyt a víz, a két szélén viszont stabil jég volt. Jobb oldalon egy vastag fán lehetett pár centinként újabb ülőpozíciót felvéve feljutni, a bal oldalon pedig egy kidőlt fa ágaiba kapaszkodva.

    Ezután már újabb nagyobb esések (mármint vízesések) nem voltak a mederben, egy darabig inkább már a megolvadt víz kikerülése jelentett akadályt. Ezt követően rengeteg bedőlt fa tette változatossá a terepet. A nap mindvégig besütött a völgybe. Kikapaszkodva a mederből kicsit megpihentünk, majd nyugat felé haladva megkerestük a kék kereszt jelzést.

    Azt hittük, innen már minden kényelmes lesz, de a kocsiutat fakitermelő gépek úgy „felszántották”, hogy csak sártól többszörösére dagadó cipőben lehetett rajta menni. Szerencsére nemsokára vége lett a sáros útnak. Folyamatosan 200 m szintemelkedést küzdöttünk le. Egy balkanyarnál bevártunk mindenkit. A nagy kurflit leíró jelzett utat elhagytuk, de nem a rövidítés miatt, hanem mert megint sártenger-kocsiúton vezetett az. Be is jött volna a taktika, ha – az immár kék jelzésű – út elérése előtt bele nem futottunk volna egy rettentően sűrű, csipkebokorral, szederrel fűszerezett cserjésbe. Vadcsapáson próbáltunk rajta áthatolni, de úgy látszik, ezt az utat mélynövésű vadak járják, mert minket nagyon megtéptek a „szúrosok”.

    Innen kényelmesebb úton haladtunk a Jelencen szinte vízszintesen. Helyenként szép kilátásban volt részünk. A zöld jelzésre átnyergelve kezdtünk lefelé menni. Előbb Ipolyságra, majd Hontra és az Ipolyra láttunk rá. Volt alkalmunk a Honti-szakadékba – immár felülről is – bepillantani.

    Kocsikba ültünk és a közeli Csitárimajorba hajtottunk. Először egy lámafarmot néztünk meg, majd a „Kutyikához” mentünk. A csodatevő kút titulust kiérdemlő forrás a kápolnával, a Juhász fiú szobrával, kőkereszttel együtt bekerített, rendezett helyen található. Ittunk a kút vizéből, majd elmentünk a Szondi alagúthoz, mely állítólag Drégelyvárba vezet. Mindenesetre egy darabig be lehet rajta menni, aztán keresztben egy másik járat is van. Túránk befejezéseképp még elmentünk a Kútbereki víztározóhoz. A gátra felkapaszkodva szomorúan tapasztalhattuk, hogy a mederben csak igen módjával van víz. Így aztán visszafordultuk, kocsiba ültünk és hazajöttünk.

    Azt hiszem mindenkinek nagy élményt jelentett ez a kalandos út, amely valójában csak 10 km-es volt, de nehézsége miatt ennél jóval többnek tűnt.

 

2012. év első túráját a Gödöllői-dombságban tartottuk ragyogó időben. Örömteli tény, hogy 27-en vettünk részt rajta.

    Negyed kilenckor találkoztunk a besnyői vasútállomáson. Ide vonattal, busszal, gyalog érkeztek túratársaink a szélrózsa minden irányából. Pont ez a sokszínűség okozott némi fennakadást az indulást illetően, innen-onnan érkezőkre várni kellett egy kicsit. Végül elindultunk a P háromszög jelzésen. Az utolsó házaknál csatlakozott hozzánk Inci is, aki a templom felől érkezett.

    Tökéletesen sík úton először a vasúttal párhuzamosan haladtunk, átmásztunk egy vadkerítés feletti létrán (jó csúszós volt a ráfagyott dértől), majd ezután 300 m-re jobbra tértünk. Elkezdődött a szombati túra egyetlen komolyabb emelkedőjének leküzdése. A Juharos gerincére kaptattunk fel. Helyenként a szikrázó napsütésben nagyszerű kilátás nyílt a fák között Gödöllőre. Áthaladtunk a 120 kV-os feszültségű vezetékek alatt, majd alig emelkedő úton felértünk a Juharos egyik mellékcsúcsára. Bevárunk egy ott túrázó másik csoportot is, hogy magunk elé engedjük őket.

    Közben elkezdődött a kínálgatás, ezért döntöttünk amellett, hogy itt tartjuk meg újév-köszöntőnket. Ennek a túrának nem titkolt része az, hogy üdvözöljük egymást az új évben, kölcsönös jókívánságokkal ellátva egymást, nem mellékesen jókat eszünk-iszunk. Juti kis köszöntőt mondott, Irénke egy verssel kívánt boldog, gazdag újévet. Ami az ez évi programokat illeti, úgy gondolom, az elég gazdag lesz. Nem kapkodtuk el az ünneplést, csak mikor már kezdett fázni a lábunk, akkor indultunk tovább.

    A túra másik célja volt, hogy megtaláljuk, hol is van pontosan a Juharos legmagasabb, 308 méteres csúcsa. Ez igazán nem sikerült, kétszer úgy láttuk, most vagyunk a domb legtetején, de otthon tanulmányozva a térképet, nem találtuk el a  helyet – vagy ők tévedtek. Ez a balsiker azért nem okozott lelki traumát, vidáman folytattuk utunkat. Az Erzsébet-pihenő felé vezető útnál elbúcsúztunk a valkóiaktól, zsámbokiaktól – ők az erdőn át Valkóra gyalogoltak.

    A többség azonban folytatta útját. A kék jelzésen haladtunk, a Kőkeresztnél átvágtunk a valkói országúton, elmentünk a nem is oly rég még élettel teli erdészház mellett. Egy nagy kört leírva megkerültük Szárítópusztát. Egy hármas elágazáshoz érve ismét több irányban folytattuk utunkat. Volt aki a besnyői vasútállomásnál hagyott kocsijához ment vissza, a csapat másik része Gödöllőre ment, a maradék nyolc ember pedig Isaszegre gyalogolt. Szomorú látvány volt – főleg az út Szárítópuszta felöli részén – a több teherautónyi lerakott szemét. Nem úgy nézett ki, hogy Európában vagyunk.

    Leszámítva a szemetes út okozta sokkot, nagyon jól éreztük magunkat, kb. 14 km-t gyalogoltunk.

 

Az elmúlt két hétben hibádzott honlapunk, ezért most röviden beszámolok ennek az időszaknak túráiról. Az elsőn csak szűk körben képviseltük az ITK-t, a másodikon azonban 18-an voltunk.

    Háromnapos túra első állomásaként Herenden jártunk, és megnéztük a Porcelánmúzeumot. Ezután Úrkúton a Csárda-hegyi őskarsztot kerestük fel. Nagyon látványos hely. Ezt ugyan érinteni fogjuk kéktúránk során is, de nem mindenki rója itt a kilométereket. Következő megállónk Magyarpolány volt, ahol az Európa Nostra díjas Petőfi utcában, majd az egyedülálló Kálváriánál jártunk. Évát elvittük barátnőjéhez Hetyefőre, ahol baráti látogatáson felül egyik közelben haladó kéktúránk szálláshelyét is egyeztette. Legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre terített asztal várt ránk. Továbbutazva még megálltunk a jánosházai Erdődy-várkastélynál, megnéztük a Kissomlyót, aztán szálláshelyünkre hajtottunk.

    Délelőtti program Celldömölk nevezetességeinek felkeresése volt, majd Kemenesmihályfalván a két Vidos-kastélyé. Ezután Sitkére autóztunk és két hírességét (Kálvária-kápolna, Nagy-kastély) néztük meg. Délután a túrázásé volt. Ság-hegyet jártuk végig, megtekintve a Trianoni-kereszt emlékművet, a felhagyott bazaltbánya védett területét, két tanúhegyre is felkapaszkodtunk. A Bányászati múzeumot érintve fejeztük be a körutat.

    Először Sümeg szélén lévő Sintérlapi tanösvényt jártuk végig. A gondosan megépített tanösvény jó benyomását sajnos tönretette barbár „emberek” tevékenysége, „akik” szinte minden táblát összetörtek. A Darvastói lefejtett bauxitlencse egyszerűen gyönyörű volt, hasonlított a nyár folyamán felkeresett gántihoz. Következő gyaloglásunk helyszíne a Padragi-sziklák voltak. A látványos eocénkori sziklatömbök megmászása nem volt kis feladat. Utolsó sétánk az Ajka-csingervölgyi Parkerdő egy részének bejárása volt, benne a Sárcsi-kút és a Pokol-lik barlang.

    Múlt szombaton a Gödöllői-dombság csúcsai elnevezésű túramozgalom keretében gödöllői csúcsokat kerestük fel. Elsőnek az Öreg-hegy II-t könnyűszerrel, mert parkírozótól mindössze 30 m-re volt. Ezután az Öreg-hegy I. következett, ami 2,3 km-re van az I-től.  Innen jelzetlen utakon, majd a Pest Megyei Piroson, végül ismét jelzés nélküli - helyenként már nem is - utakon, hanem szántáson, sűrű bozótoson értük el Boncsok-hegy csúcskövét. Maga a csúcs is nehezen megközelíthető fiatal cserjésben található. Visszamentünk kocsijainkhoz, majd a napi program Jutka meghívására szalonnasütéssel fejeződött be. A sült szalonna mellett borok, sütemények segítették emésztésünket. A túra hossza 9 km volt.