A túra 780 méteres szintemelkedésével kicsit ráijesztettem a tagokra. Ezenkívül Mindenszentek ünnepe is közrejátszhatott abban, hogy csak tizenheten voltunk. Az általános vélemény mégis az volt a túra végén, hogy nem is volt olyan nehéz. A pozitívumokat erősítette a napsütéses idő is.

Gödöllői találkozó után szokásos telekocsi akcióban a dobogókői elágazásban lévő Két-bükkfa-nyereghez hajtottunk.  A Pestről érkező kocsi már itt várt ránk. Parkolóban hagytuk a kocsikat, és elindultunk a zöld jelzésen. Kényelmes, enyhén lejtős úton a Vaskapu-völgy bejáratáig sétáltunk. Közben egy kis kitérőt tettünk az Ördöglyuk-barlanghoz, melynek hossza mintegy 430 m, mélysége 111 m. Ebből mi semmit se láttunk, mert korlát védi a bejáratot, meg egyébként is, nem vagyunk barlangászok. A Vaskapu-völgy előtt szép pihenőhely található rusztikus esőbeállóval. Mintegy 200 méter barátságos emelkedő út végén felértünk  az egykori légvédelmi bázishoz vezető – valaha aszfaltozott - útra. Nem sokáig (mintegy fél kilométert) mentünk rajta, aztán letértünk róla. Találkoztunk a Z jelzéssel is, kisvártatva azonban megint csak a P+ jelzésen haladtunk fehér sziklás terepen (Simon halála) lefelé. Igen szép volt ez a szakasz. Elértük a piros jelzést, vele együtt a Vörös-út nevezetű mélyen bevágódott kocsiutat, melyen továbbra is lejtmenetben haladtunk.

    Mikor elértük  piros barlang jelzést, felkanyarodtunk rajta a barlangok felé. Itt a lelkesebbje – erős kisebbségben – elkezdett sorra felkapaszkodni a barlangokhoz. Először a Vacska-barlangnál jártunk. Meglehetősen meredek úton lehet megközelíteni. Terméskőből kiépített – gondosan zárt - bejárata, szellőzőkürtje, sőt fedele is van. Leereszkedtünk a többiekhez, akik ekkor már reggeliztek. Következett a Legény-barlang. Ez is (csakúgy, mint a Leány-barlang) a 14 km hosszú Ariadne-barlangrendszer része, fokozottan védett. Ez volt számunkra a leglátványosabb, mert nagy bejárattal rendelkezett, több oldalsó hasadékot, üreget is láttunk mellette. Megint leereszkedtünk a barlangtól, majd felkapaszkodtunk a következőhöz, a Leány-barlanghoz. Ennek az volt a különlegessége, hogy pár rövid járatába is be lehet hatolni, valamint egy kürtőn át természetes fény is érkezett a barlangba. Visszamentünk a többiekhez, majd együtt indultunk tovább Klastrompusztára.

    Megnéztük a Pálos kolostor maradványait. Volt aki most reggelizett, mások elmentek egy kávéra, vagy egy pohár forralt borra. Mikor elindultunk, szemben látszott a Kémény-szikla, embereket is láttunk rajta. A mi utunk – a Z+ jelzésen - balról kerülte meg azt, nem ment fel rá. Jó kétszáz métert – de nem gorombán - emelkedett az út Pilis-nyeregig. Itt kicsit megpihenve visszaemlékeztünk egy korábbi túránkra, mikor már jártunk itt. Jelzést váltottunk. Még egy százast emelkedett az út Fekete-kőig. Innen egy kicsit le kellett menni a kilátóig. Sajnos a napsütés ellenére - a köd és pára miatt - nemigen lehetett nagyon messzire látni. Pilisszentlélek azonban még jó kivehető volt. A kilátó után már könnyű dolgunk volt, enyhe lejtőn már csak a kocsikig kellett mennünk. Aki a barlangokba is feljött, az 12,6 km-t gyalogolt.                                                                                                                                                   

 

Szokásos szeptember-végi négynapos túránkat ezúttal a Gömör-Tornai karsztvidék határon belüli és túli vidékein tartottuk meg. A sok látnivaló ellenére sajnálatos módon csak 17-en voltunk.

    Szeptember 25. (csütörtök). 7 órakor indultunk Gödöllőről, Miskolcig autópályán haladtunk. Bevásároltunk egy nagy bevásárlóközpontban, majd szálláshelyünkre, Szalonna mellé utaztunk. Fél tizenkettőre értünk oda. Kipakoltunk, ettünk valamit, majd indultunk első túránkra.

Szalonnán még túra előtt meg akartuk nézni a református templomot, de nem találtuk a gondnokot. Így nekivágtunk a túrának. A falut elhagyva az út folytonosan emelkedett. Mielőtt az erdőbe értünk, nagyszerű kilátás nyílt Szalonnára, a Rakacai-tóra, Cserehátra és a Tornai-dombságra. A Szár-hegy oldalában haladva értünk fel a Martonyi-kolostorromhoz.  Az 1347-ben gótikus stílusban felépített kolostor romos állapotú ugyan, de az utóbbi időben tetővel látták el, oromfalait megerősítették, támpilléreket újból felépítették. Lefelé menet egy darabig - a Csengő-tetőre épített - TV-toronyhoz vezető úton haladtunk, majd cserjések, kaszálók között jutottunk vissza Szalonnára. 11 km-es volt ez az út. Ismét tettünk egy kísérletet a templom felkeresésére, de az most sem sikerült. Este csak levest főztünk, másodiknak megettük az otthonról hozott ételeket.

    Szeptember 26. (péntek). Ezen a napon a Rudabányai-hegységbe mentünk. Reggeli után kocsival először Szendrőn át a Telekesi-kápolnához utaztunk, ahonnan gyalogtúránk kezdődött. A zöld jelzésen indultunk folyamatosan emelkedő úton. Rengeteg őzláb- és erdei csiperkegomba volt az út mellett, el is kapta a csapatot a gyűjtőszenvedély. A Bükk-tető után lejtmenet következett, majd immáron a Z+ jelzésen ismét emelkedni kezdett az út. Kis kitérővel a Boszorkány-völgy fölötti pihenőpadoknál megettük szendvicseinket. Hosszú lejtő következett, melynek végén a Telekesi-patak völgyébe értünk. A patak időnként eltűnik a kövek között, búvópatak válik belőle. A vadregényes völgyben hatalmas mohás mészkősziklák vannak. Érdekes pontja az útnak az Ördög-gát, mely alatt nagy vízállásnál nem tud a patak átbújni, így megkerüli azt. Ennek neve Kerengő, most itt vezet a turistaút. A gát után már jobban volt víz a mederben, helyenként az átkelésnél már ügyelni kellett, bele ne essünk. A patakot elhagyva az Ardai-völgyön keresztül értünk megint a Bükk-tetőre. Eleinte csak ijesztgetett az eső, de aztán kénytelenek voltunk felvenni az esőkabátot. Az utolsó két kilométert a kocsiig esőben tettük meg. Hazafelé szándékunkban volt a szendrői várat felkeresni, de az eső miatt letettünk erről. Mire visszaértünk Szalonnára, már jó idő lett, így most néztük meg a szalonnai református templomot. A templom legrégebbi része a XI. századból való rotunda, benne XIII. századból fennmaradt freskók találhatók.

    Szeptember 27. (szombat). Kocsival először Tornanádaskára utaztunk, ahol megnéztük a Hadik-kastélyt, sétáltunk parkjában. A ködöt éppen éppen átsütötte a nap, nagyon látványos volt. Nagy örömünkre egy mókus szaladgált a kastély falára felfutott repkényen, bekukucskált az ablakon is. Ezután átmentünk Szlovákiába, ahol első megállónk a Szádelői-völgy volt. Itt leparkoltunk a völgy bejáratánál. A Szár-patak mellet hatalmas sziklák között emelkedett az út. A patak tele volt kisebb-nagyobb zuhataggal. A szurdokvölgy végén választási lehetősége volt mindenkinek, hogy vagy visszasétál a patak mellett, vagy felkapaszkodik a völgy feletti sziklákra. Végül mindenki a dolgok nehezebbik végét fogta meg, és feltornászta magát az eleinte meredek úton, 170 méter szintemelkedést legyűrve. Felérve mindjárt egy szép kilátóhely várt ránk, ahonnan a szurdokvölgy egy részét, és a környező hegyeket láttuk be. Továbbhaladva könnyű út réteken vezetett át, majd egy újabb kilátóhelyhez értünk, ahol még az előzőnél is szebb panoráma kínálkozott. Tovább is a sziklafal peremén haladtunk, mindig el-elcsodálkozva kilátáson. Addig-addig nézelődtünk, míg a jelzett turistautat elvesztettük. Vissza kellett menni 600 métert. Erősen lejtős úton értünk vissza a parkírozóba. Gyalogutunk 11 km hosszú volt.  Továbbmenve. felmentünk Krasznahorka várához, de az most nem látogatható, mivel 2 éve leégett a tetőszerkezete. Következő megállónk Rozsnyó volt. Körbesétáltunk a főtéren, fagyiztunk. Még egy programunk volt hátra a szilicei jégbarlang felkeresése. Gombaszögön át vezet ide az út. Maga a barlang kb. 700 m-re van az országúttól. Ez Európa legalacsonyabban fekvő jégbarlangja. Jeget nem sokat láttunk, de a hatalmas sziklák alatti barlang így is igen látványos, és csak úgy lehelte ki a hideget.

    Szeptember 28. (vasárnap). Reggeli után összepakoltunk (de cuccainkat még a vendégházban hagytuk), majd Bódvaszilasra mentünk. Letettük a kocsikat, és az Akácos utcán át hagytuk el a települést. A falu szélén egy szépen felújított barokk magtár található. Elvileg piros tanösvény jelen haladtunk, de az első jelzés csak 1 km után jelent meg. Utána viszont nagyon sok volt belőlük, majd volt olyan szakasz, ahol megint nem volt egy sem. Lehet, hogy most festik fel. A Vízművet balról megkerülve araszoltunk mindig csak felfelé. Az emelkedő közepette csatlakozott hozzánk a K+ jelzés is, Ódor-bikk-nél elértük az 530 m-es magasságot, innen már könnyebb volt az út, mert váltakoztak az emelkedők és a kis lejtők. Elhaladtunk a Jóbarát-zsomboly mellett, majd felértünk Magyarország második legmélyebb aknabarlangjához, a Vecsembükki-zsombolyhoz.

Továbbiakban a sárga jelzésen haladtunk, az út mindkét oldalán mély töbrök mellett. Kis-Vecsem-bükknél egy tisztáson megebédeltünk, majd hamarosan irányt váltva ismét a P tanösvény – ezúttal nem jelzett – ösvényén mentünk tovább. Megcsodáltuk az út mellett lévő hatalmas bükk-matulázsemet, majd hamarosan elértük az útnak azt a szakaszát, melyen már korábban is jártunk. Erről az útról letérve az alig jelzett K+-en értünk vissza Bódvaszilasra. A gyalogtáv 11 és fél kilométer volt.

Kocsiba ülve hazafelé még megálltunk Perkupán, ahol a Víz-völgyi-patak mellett lévő Petőfi utca gondozott, virágos környezetével, jó pár régi szép házával, az utca végén lévő református templommal maradandó élményt nyújtott. Visszaérve szálláshelyünkre felettük a maradék kajánkat, majd hazautaztunk.

 

Nem várt eseményekkel tarkított túranapunkon 23-an vettünk részt. Szép időben a - nekem legalábbis kedvenc – Cserhátban jártunk, részben az országos kéktúra egy szakaszán. A 12,5 km-es út végén még négy nevezetes helyet is felkerestünk a környéken.

A gödöllői találkozón derült ki, hogy Lacinak vissza kell fordulnia. A bajok ott folytatódtak, mikor Galgagyörk után egy kátyúsorozatban durrdefektes lett az első kerekem, de a hátsó is megsérült. Jött a pótkerék, majd gumis keresése a következő falvakban, Végül sikerült megcsináltatni, de emiatt csak 10 óra után kezdhettük meg túránkat Cserhátsurányból. Az már csak hab volt a tortán, hogy ”elbeszélgettem” egy kereszteződést, és ez egy kilométer plusszunkba került.

    Innentől kezdve már sikertörténet volt az út. A volt szécsényi úton, szép mélyúton haladtunk felfelé. Mellénk csatlakozott a piros jelzés is. A dombtetőn - mikor az balra elhúzott - tartottuk reggeli, (egyeseknek már) ebédszünetet. Továbbhaladva rengeteg gombát láttunk az erdőben. Ez nagyban lelassította a menetet, mert egyesek a vacsorára-valót szedték meg, mások fényképsorozatot készítettek. Fennsíkszerű terület után utunk legmagasabb pontjára, a 398 m magas Hegyesre értünk. Igazából nem ez volt a legnagyobb kaptató, hanem ott, ahol elhagytuk a kék jelzést, és jelzetlen úton Herencsény felé vettük az irányt.  A nagyobb emelkedő után nagyjából az erdőhatárig szintezve haladtunk, majd már csak lejtős úton értünk be Herencsénybe.

    Itt oltottuk szomjunkat egy kocsmában, majd a sofőrök busszal visszamentek a kocsikért Cserhátsurányba, aztán vissza a többiekért Herencsénybe. Innentől már csak a beígért látnivalók felkeresése volt hátra. Először Terénybe utaztunk. Itt a csapat egyik része – akik korábbi utunk során még nem látták - az Orsós magnó múzeumot keresték fel, míg a többiek a sok érdekes dolgot rejtő Terényi Parkot (Akol), Szentgyörgyi Albert mellszobrát. Következő megállónk Kéripuszta volt, ahol egy szépen felújított ház (bár már megint lehetne rákölteni kis forintocskát) egykoron Szentgyörgyi Albert gyerekkori lakhelye volt. Borzasztó látványt nyújtott viszont a mellette lévő szemétlerakó, amit a felállított tábla szerint uniós pénzből megszüntetnek, de a feltüntetett ez év végi határidő nevetségesnek tűnik, mivel még el sem kezdték a munkát. Következő megállónk a pincesor volt Szandán. Így is szép, hátha még élet is lenne benne. Sajnos már sem ember a soron, se bor a hordókban nincs. Minderről beszélt ízes palóc tájszólásban egy néni, akivel visszaútban a kocsihoz találkoztunk. Továbbutazva már egy látnivaló volt hátra, a becskei sztupa. Erősen alkonyodott már, mire odaértünk. Elolvastuk az ismereretterjesztő táblákat, megcsodáltuk a szép kilátást, majd indultunk haza.

Szombaton a Gödöllői-dombság délebbi részén jártunk, ahol a teljes szintemelkedés mindössze 70 méter volt. A 30 fokos meleg, csalánerdő, benőtt utak nem könnyítették meg annak a 29 főnek sorsát, aki eljött. Előre nem várt okok miatt csak 12,5 km-t gyalogoltunk.

Isaszegen, a Polgármesteri Hivatalnál találkoztunk. Gabi Pécelen csatlakozott hozzánk, a pestiek pedig a túra indulópontján vártak ránk. Személygépkocsikkal (7 db) utazunk, telekocsi akcióban. A mendei vasútállomáson tettük le az autókat. A zöld jelzésen indultunk. Máris túlzásokba estem, mert úgy itt, mint máshol az út során, a  jelzések sűrűsége körülbelül megközelítette a nullát. Látni, hogy nincs gazdája ennek a területnek.

    Átmentünk a vasúti aluljárón, utána déli irányban haladva hamarosan  beértünk az erdőbe. A Vincellértanyánál nagy sikert arattak a barátságos pacik. Párszáz méterre innen csak egy jól kijárt út látszott (meg nem is figyeltem a GPS-t), így történhetett, hogy simán továbbmentünk egyenesen. Ötszáz métert kellett visszagyalogolnunk. Visszaérve a feltételezett leágazáshoz, azért nagy-nehezen sikerült megtalálni a letérő utat. Embermagasságú csalánokat eleinte bőszen csapkodtuk, kerülgettük, aztán beletörődtünk abba, hogy ez egy ilyen csípős növény. A dzsungelharc után kiértünk egy járható útra, az viszont visszavitt volna majdnem az indulási területre. Az előre betervezett hosszabb út (15,5 km) viszont járhatatlanul tele volt tövises cserjékkel. Ezért úgy döntöttem, hogy nem kísérletezünk vele, hanem a rövidebb úton megyünk ezután. Kellemes erdei úton 1,2 km-re jobbról bejött a Z jelzés, megmutatta magát, aztán eltűnt szinte véglegesen.

    Nagy hő-sokk ért, mikor kiértünk az erdőből, és szántóföldek között vezetett utunk. Tetejébe takarmányborsót és kalászost arattak, és időnként a poros úton elszáguldott mellettünk egy-egy megrakott pótkocsis traktor. A Farkasdi-szőlők felé vettük az irányt. Gyümölcsöskertek és nagyrészt felhagyott szőlők között értünk be Mendére. A katolikus templomnál lévő ismeretterjesztő táblát – mint mindenütt kis hazánkban – vandálok tették olvashatatlanná. Itt pihentünk egyet az árnyékban. Találkoztunk ismerős túrázókkal, akik a tápiószeleiek teljesítménytúráján vettek részt. Az ő tanácsukra kerestük fel az evangélikus templomot. Igazán megérte az összesen másfél kilométeres kitérő, mert a templom – számunkra - soha nem látott pünkösdi díszben pompázott. Elég sokat időztünk itt. A templomban elmondták nekünk, hogy alakult ki ez a pünkösdi szokás. Sok ismerőssel is találkoztunk, úgy a túrázók, mint a rendezők közt. Visszaútban az állomás felé még ettünk egy felejthető ízű fagylaltot.