Szombaton a Gödöllői-dombság délebbi részén jártunk, ahol a teljes szintemelkedés mindössze 70 méter volt. A 30 fokos meleg, csalánerdő, benőtt utak nem könnyítették meg annak a 29 főnek sorsát, aki eljött. Előre nem várt okok miatt csak 12,5 km-t gyalogoltunk.

Isaszegen, a Polgármesteri Hivatalnál találkoztunk. Gabi Pécelen csatlakozott hozzánk, a pestiek pedig a túra indulópontján vártak ránk. Személygépkocsikkal (7 db) utazunk, telekocsi akcióban. A mendei vasútállomáson tettük le az autókat. A zöld jelzésen indultunk. Máris túlzásokba estem, mert úgy itt, mint máshol az út során, a  jelzések sűrűsége körülbelül megközelítette a nullát. Látni, hogy nincs gazdája ennek a területnek.

    Átmentünk a vasúti aluljárón, utána déli irányban haladva hamarosan  beértünk az erdőbe. A Vincellértanyánál nagy sikert arattak a barátságos pacik. Párszáz méterre innen csak egy jól kijárt út látszott (meg nem is figyeltem a GPS-t), így történhetett, hogy simán továbbmentünk egyenesen. Ötszáz métert kellett visszagyalogolnunk. Visszaérve a feltételezett leágazáshoz, azért nagy-nehezen sikerült megtalálni a letérő utat. Embermagasságú csalánokat eleinte bőszen csapkodtuk, kerülgettük, aztán beletörődtünk abba, hogy ez egy ilyen csípős növény. A dzsungelharc után kiértünk egy járható útra, az viszont visszavitt volna majdnem az indulási területre. Az előre betervezett hosszabb út (15,5 km) viszont járhatatlanul tele volt tövises cserjékkel. Ezért úgy döntöttem, hogy nem kísérletezünk vele, hanem a rövidebb úton megyünk ezután. Kellemes erdei úton 1,2 km-re jobbról bejött a Z jelzés, megmutatta magát, aztán eltűnt szinte véglegesen.

    Nagy hő-sokk ért, mikor kiértünk az erdőből, és szántóföldek között vezetett utunk. Tetejébe takarmányborsót és kalászost arattak, és időnként a poros úton elszáguldott mellettünk egy-egy megrakott pótkocsis traktor. A Farkasdi-szőlők felé vettük az irányt. Gyümölcsöskertek és nagyrészt felhagyott szőlők között értünk be Mendére. A katolikus templomnál lévő ismeretterjesztő táblát – mint mindenütt kis hazánkban – vandálok tették olvashatatlanná. Itt pihentünk egyet az árnyékban. Találkoztunk ismerős túrázókkal, akik a tápiószeleiek teljesítménytúráján vettek részt. Az ő tanácsukra kerestük fel az evangélikus templomot. Igazán megérte az összesen másfél kilométeres kitérő, mert a templom – számunkra - soha nem látott pünkösdi díszben pompázott. Elég sokat időztünk itt. A templomban elmondták nekünk, hogy alakult ki ez a pünkösdi szokás. Sok ismerőssel is találkoztunk, úgy a túrázók, mint a rendezők közt. Visszaútban az állomás felé még ettünk egy felejthető ízű fagylaltot.

 

Március 15-én a Bükkbe, közelebbről a Vöröskő-forráshoz készülődtünk. Sajnos a téli kevés csapadék miatt nem indult be a forrás, így más helyszínt választottunk. A tartalék-túrák közül egy cserhátit húztam elő. Versenyfutást végeztünk az időjárással, mert délutánra már esőt, viharos szelet ígértek. Mi győztünk, mind a 33-an!A reggeli találkozót még a hosszabb, felsőtárkányi úthoz szabtam; ez negyed nyolcat jelentett. Gödöllőn, a vasútállomáson találkoztunk. 7 kocsival mentünk, így nem is csoda, ha pár perc csúszás előfordult. De volt olyan is, akinek a busza viharzott el 10 perccel a menetrendi indulása előtt. Mikor már mindenki együtt volt, elindultunk. Nem messzire, csak Erdőkürtig mentünk, így 8 órára már ott is voltunk.

    A könyvtár elől indultunk. Elhaladtunk a világháborús emlékmű, és a szép falukert mellet. Ezután lekanyarodtunk a patak völgyébe. Ezen 800 m-t haladtunk és beértünk az erdőbe. Másfél kilométer alig emelkedő után egy meredek lejtő következett, és ismét az imént elhagyott patakvölgyben voltunk, de már sokkal szebb - tisztásokkal tarkított - környezetben. Bal oldalon egy szép kis tó is volt. Egy kilométert gyalogolva elértük a Rózsa-forrást, ahol megreggelizünk, ittunk a forrás finom vizéből.

    Továbbindulva az eddigi kék Mária-jelzéshez a Z kör jelzés is csatlakozott, Egy kaptató után az út baloldalán, a Templom-hegy oldalában nagyon jól kivehető volt az Árpád-kori földvár. Elérve a volt piros jelzésű úthoz, választani lehetett egy rövidebb utat, amely ugyanabba az útba csatlakozik bele, amelyen a hosszabb táv is halad. Még induláskor azt beszéltük meg, ha nagyon közeleg a beígért szélvihar, akkor a rövidebb úton fogunk menni. Ezt most nem láttuk indokoltnak, mert még a nap is kisütött, szél pedig alig lengedezett. Tehát továbbmentünk addig, míg nem találkoztunk a Z jelzéssel.

    Jelzés ugyan szinte csak az első fán volt, de a nyílegyenes úton eltévedni nem lehetett. Mikor felértünk a dombtetőn Ecskendre, a Z jelzés elment jobbra a volt katonai lokátor-állomás felé, mi pedig balra kanyarodva a Jacska-hegy felé indultunk javarészt lejtős úton. Itt állítólag már P + jelzés van, de egyet sem láttunk. Később elhagytuk a kocsiutat, és megpróbáltuk megkeresni a térképen jelzett szobrot. Hiába voltunk a GPS szerint a szobor helyén, ott nem volt semmi. Péter nem messze ugyan talált egy kb. 40X40 cm-es beton lapot, de az inkább valami geodéziai segédpont lehetett. Az erdő szélét elérve tartottunk még egy kis pihenőt, mert még nem közeledett vészesen a beígért vihar. Egy enyhe lejtő-emelkedő páros után a volt szeméttelep bejárati útjához értünk. Innen már tényleg csak lefelé mentünk. A szél elkezdett erősödni, de hamarosan a kocsiknál voltunk, abban meg jó meleg volt. 14,5 km-t gyalogoltunk. Bár lélekben nagyon készültünk a Vöröskő-forrás magasra törő vizének látványára, a tartaléktúra is szép élményekkel szolgált. Nem mondunk azért  le a Vöröskő-forrásról sem, jövőre újból megpróbáljuk!





 

Kicsit ködös időben szép számmal gyűltünk össze hagyományos Újév-köszöntő túránkra. Ezúttal Kerepesről gyalogoltunk Gödöllőre, miközben jót ettünk-ittunk – mellesleg 13 km-t gyalogoltunk is.

HÉV-vel mentünk túránk kiindulópontjára, a kerepesi állomásra. Legtöbben Gödöllőn szálltunk fel a HÉV-re, de jöttek túratársak Mogyoródról és Pestről is – az utóbbiak szerelvényére alig 10 percet kellett várnunk. Miután mindenkinek jutott a „Boldog Újévet!” kívánságból, útra keltünk. Nem a zajos országút mellett haladtunk, hanem előbb a Vasút-, és a Rét utcán, majd ténylegesen átkeltünk egy réten és azon átfolyó kis patakon. Ezután házak között haladtunk. Az országút zaját helyettesítette a kerítések mögött nekivadult sok kutya ugatása. Egy lezárt utca miatt be nem tervezett kunkort csináltunk. A templomtól nem messze végre elhagytuk a házakat, és egy vízmosásban haladtunk. Túl sok szépség egyenlőre még nem várt ránk, mert mindenfelé szemét éktelenítette az utat. Kerepes nagy eséllyel indulna Pest Megye Legszemetesebb Települése verseny megnyerésére.

    Szerencsére mire a Kálváriához értünk, elmaradoztak a szemétkupacok. Innen szép kilátás kínálkozik, de a köd miatt most csak korlátozottan lehetett ellátni. A Kálváriánál van egy emlékmű is, mely egy XIII. századi földvár és templom ittlétét hirdeti. Azt viszont nem tudom, hogy közvetlenül a középső kereszt mellett ki és miért ásott ki egy gödröt – ez két nappal előbb - mikor arra jártunk - még nem volt ott. A Kálvária melletti kis tisztáson rendezkedtünk be az ilyenkor szokásos nagy eszem-iszom, dinom-dánomra. Esőkabát-abroszra kerültek a finomabbnál-finomabb sütemények, rágcsálnivalók, de nem maradt el a forralt bor, likőr, pálinka sem. Elég tekintélyes időt töltöttünk itt beszélgetve, de közben pl. a tagdíjak beszedésére is sort kerítettünk Szekeres Marika hathatós segítségével.

    Minden jónak egyszer véget kell vetni, főleg úgy, hogy még jobb dolog vár ránk, a gyaloglás. Leereszkedtünk a Kálvária-dombról, majd egy kerülővel – hogy ne kelljen behatolni a szeméttel már majdnem feltöltött horhosba -, a Szőlő sorra jutottunk. Még egy darabig házak között haladtunk, majd a S, S+ jelzésen kapaszkodva felértünk a Bolnoka-erdő oldalában haladó Z jelzésre. Ezen közelítettük meg az M31-es autópályát, majd ennek felüljáróján átkelve Perőcre, a gödöllői repülőtérhez értünk. Sajnos itt azt kellett tapasztalnunk, hogy egy (valószínűleg) gázvezeték lefektetésekor kiirtották azokat a fákat, melyen a Pest Megyei Piros jelzése futott. A repülőtér után egy kitérőt tettünk Nagyremete felé, majd ennek végén ismét a Repülőtéri útra értünk. Aki Pest felé utazott, az az Erzsébet-parki megállóhoz ment, a többiek a vasútállomás felé igyekeztek. Nekünk, akik Isaszeg felé mentünk, a Királyi Konténerben még jó fél órát kellett várnunk.

 

10.05-én szombaton viszonylag gyér számú csapattal (15-en voltunk) szép kirándulást tettünk Dobogókőre. Szikrázó napsütésben közel 17 km-t gyalogoltunk.

    Mivel ez alkalomra a gödöllői szárny „kihalt”, a kiírástól eltérően nem ott volt a találkozó, hanem Isaszegről egyenesen indultunk két kocsival tízen. Dömösön csatlakoztak hozzánk a pestiek. Fél kilenc felé indultunk onnan a piros jelzésen. Első látnivalónk a XII. sz-ban alapított dőmősi prépostság romja volt, melyet legjobban a vadkerítés átjárójáról lehetett belátni – már aki felment rá, mert átjáró ugyan volt, de kerítés nem. A Téry úton haladtunk, miközben mérsékelten emelkedett az út. Körtvélyesen bevártunk mindenkit, majd továbbindultunk. Nemsokára elértük az aszfaltozott erdőgazdasági utat. Aki a rövidebb utat választotta, az ezen az úton ment tovább egészen a dobogókői sípálya végéig, ahol ismét találkoztak a többiekkel. A többiek elkezdték a hegymenetet először a Szakó-nyeregig, majd tovább az Ilona-pihenőig. Ezt követte a Tost-sziklák egykori kilátója. A fák beelőztek, így ma már csak azok tetejét lehet innen látni. A Jász-hegy gerincén alig emelkedve haladtunk tovább, majd egy szép, Dunakanyarra kilátással bíró nyíló helyen megálltunk reggelizni. További mérsékelt emelkedő után máris a Tirst Rezsőről elnevezett kilátóhelyen találtuk magunkat. Kicsit párás volt a levegő, de így is jól elláttunk a Dunakanyarig, Csóványosig.

    Innen már csak egy kilométerre van Dobogókő, ahonnan ismét szépen ráláttunk nem csak a Szent Mihály-hegyre, Hegyestetőre, Csóványosra, hanem a Visegrádi-várra, Salamon-toronyra és a Szentendrei-szigetre is. A szombatnak és a szép időnek - no meg a kősimogató-kultusznak köszönhetően is – nagyon sok (már-már túl sok) ember tolongott a hegytetőn. Kontrasztként viszont – sajnos – a Turista-múzeumban a gondnokon kívül senki se volt. Talán ha kitennének egy táblát az ajtóra, hogy „Nyitva” (uram bocsá’ „Open”), nagyobb esély lenne az emberek becsalogatására.

    Otthagytuk a nyüzsgést, és a kéktúra útvonalán a sípályáig mentünk. Ott letértünk róla és a sípálya keleti oldalán lévő szerpentinen szlalomoztunk lefelé ameddig lehetett. A sífelvonó végénél vártak ránk a rövidebb utat választók. Együtt indultunk tovább a Gyertyános-árok jelzetlen útján. Sajnos egy idő után irányt váltott az út, és nem futott be a Szőke-forrás-völgyébe. Egy darabig követtük az erdőgazdasági utat, nagy ívben megkerültünk egy mély horhost, de mikor az ismét távolodni készült „völgyünktől”, egy tarvágásos területen áthaladva értük el száraz patakmedret. Mivel túlsó partja nagyon meredeknek bizonyult, tovább kellett mennünk egy olyan részig, ahol simán ki tudunk mászni a völgyből. Ez az útszakasz nehezebb volt a tervezettnél, de egyúttal nagyon látványos a nagy mohás kövekkel, mélyben csillogó vízzel, a meredek partról beszédült fákkal. A piros jelzést elérve már konfrontálódott úton jártunk, melyet színesített egy-két átkelés a Malom-patakon.

    Így értünk a Kaincz-forrásnál kialakított pihenőig, ahol is komolyan vettük a „pihenő” szót, és lecsüccsentünk a szaletliben egy tíz percre, negyedórára. A kocsikig mintegy két kilométer volt még innen hátra. Ezt nagyon kényelmes, kissé lejtős úton tettük meg.