Minden évben egy alkalommal a dombokat-hegyeket alföldi lapos tájra cseréljük. Ezúttal Albertirsa, Pilis környékén túráztunk, kicsit azok kedvéért is, akiknek a nagy szintkülönbségek problémát jelentenek. Szép számmal gyűltünk össze (26) albertirsai indulópontunkon, de az igazsághoz tartozik, hogy statisztikánkat nagyban javította 6 vendégünk részvétele is.

    4 kocsival Gödöllőről, Isaszegről indultunk, 2 kocsi pedig Valkóról, Zsámbokról hozta utasait. Monor vasútállomáson csatlakozott hozzánk 2 pesti túratársunk. 9 óra után kis keresgéléssel (névtáblák nem kellékei az utcáknak ezen a környéken) a Tó utcában voltunk. Cihelődés, kínálgatások után indultunk.

    A Malom-tó mellett haladtunk, majd a tó végénél csak sejthető úton nekivágtunk egy vizenyős rét átvágásának. Az is kiderült, hogy a Gerje-patakon nincs híd. Az átkelők két lehetőség között választhattak: vagy levették a cipőjüket és mezítláb keltek át, vagy - talán az optimistábbak(?) – nagy bátran nekivágtak, hátha megnyílik előttük a patak. A csoda elmaradt. A rét után nem kis gondot jelentett a forgalmas 4-es úton való átkelés, de több csoportban végül sikerült. Először nagyjából az országúttal párhuzamosan haladtunk, majd egy kopottas aszfaltúton felvettük az északi irányt. Baloldalon kissé elhanyagolt bekerített gyümölcsös volt, jobb oldalon javarészt mezőgazdasági terület, de a szélkerék közelében a pipacs már uralkodóvá vált a repcetáblában. A dombtetőn jobbra tértünk a Dolina-völgy irányában. Egy hatalmas eperfa termése finom csemegének bizonyult.

    Végre betértünk egy árnyas erdőbe, ahol rögtön leadtuk megszerzett magasságunkat. Egy keresztező kocsiút után aztán megszűnt a jó világ, ismét tűző napon gyalogolhattunk egy napraforgó-tábla és egy bozótos határán. Később a az ecetfával zsúfolt bozótost felváltotta egy ezer színben tündöklő kaszáló. A tulajdonképpeni Golyófogó–völgyben járunk. Nevét onnan kapta, hogy annak északi oldalát golyófogóként használták az itt éles gyakorlatot folytató huszárok. Az egész völgy természetvédelmi terület. A pompás virágmezőben értük el a löszfalat, mely gyurgyalagok tömegének nyújt szállást. A löszfalat 2005-ben felújították, kiírtva onnan az oda nem illő bálványfát, akácot, ördögcérnát.. A gyurgyalagok fényképezésére jobban fel kellene készülni, mert maguktól nem állnak be pózolni. Egy közeli árnyat adó alatt megpihentük, majd indulás után – egy életem, egy halálom – ismét átkeltünk a 4-es úton. A gyógyfürdőnél balra betértünk az erdőbe, ezen majd’ megközelítettük a parkírozóban hagyott kocsikat, de előbb még egy elcsábulás várt a csapatra egy fagyi, vagy egy hideg sör képében. Az út 11,5 km hosszú volt.

    Pilis felé vettük az irányt. Az első letérő nem jött be, mert az a horgásztóhoz vezetett. A második már igen, és a Gerje-forrás Természetvédelmi Területhez értünk. A szépen rendben tartott tanösvény mentén a forrásvidéket bemutató ismertető táblák vannak. Kár, hogy a tó végét elérve nem lehet egy másik úton visszamenni, mert azt egy magánterület zárja le. A séta oda-vissza 1,3 km.

    Még egy programunk volt ezen a napon, a Hegyeki pincesor felkeresése. Egy lelkes lokálpatrióta szerint szépsége vetekszik a hajósi pincesorral, ami – nyugton kijelenthetem – nem igaz, de így is a környék egy kellemes pihenőhelye. Előbb elhaladtunk a Szent Orbán-szobor előtt, majd kb. 1 km után jobbra felkanyarodtunk az erdőbe. Egy meredek kapaszkodón némi kóválygás után megtaláltuk – jobban mondva a fiatalok megtalálták – egy jellegzetes fát, melynek neve is van, mégpedig Ikerfenyők. Erősen borulni kezdett, ijeszgetésképpen dörgött is párat, de megúsztuk az esőt. E kistúra hossza 2,5 km volt.

Minden tavaszon négynapos túrát rendezünk. Az idei célpont a Mátra északi oldala volt Parádsasvár kiindulóponttal. A négy napból hármat javarészt túrázással töltöttük. A negyediket pedig a környék nevezetességeinek felkeresésével. 17-en indultunk, de vasárnapra már 20-ra gyarapodott létszámunk.

04.29. Csütörtök

    6:45-kor találkoztunk Gödöllőn a vasútállomásnál, ahová helyből, Isaszegről, Zsámbokról, Budapestről futottunk össze.  Aszód (itt is csatlakoztak hozzánk ketten) – Hatvan (újabb csatlakozó) – Gyöngyös (bevásároltunk a közös kajához) útvonalon értünk szálláshelyünkre, Parádsasvárra. Elfoglaltuk szobáinkat, megreggeliztünk, a romlandó élelmiszereket hűtőszekrényekbe pakoltuk.

    Mindezek után belevágtunk első túránkba. Piros sáv jelzésen utunk elején elhaladtunk a Károlyi-kastély mellett, majd a Gyalogút-bércen gyönyörű napos időben araszoltunk felfelé. A Mátra-nyereg előtt kis ideig az országúton kellett haladnunk, majd a kéktúra útvonalát elhagyva a K+ jelzésen kemény emelkedővel értünk fel Csór-hegyre. Ez már a Mátrabérc túra útvonala. Sajnos a Kós Károly kilátóra való felmenetellel nem fáradtunk ki túlságosan, lévén az kidőlve a földön feküdt. Csór-hegy után már alig emelkedett az út, helyenként páratlanul szép kilátással Parádsasvárra, a Mátra-gerincre. Így értünk fel Nagy-Lipótra (752 m). Az út innen erősen lejtett, különösen a Kis-Lipót után, ahol pár méteres fákkal eresztettük le egymást meredek lejtőn. A Mogyorós-völgyben már sétaúttá szelídült a táj. Parádsasváron elhaladtunk a bezárt Parádi-víz pavilon-, majd az Ybl Miklós tervei alapján épült Károlyi-kastély mellett. A túra hossza 12 km volt.

    Visszaérve szálláshelyünkre megvacsoráztunk, beszélgettünk. Vacsorafőzéssel nem sokat kellett pepecselnünk, mert Hajni már lesütve hozta az oldalast, így már csak a zacskós levest, és a krumplit készítettük el frissiben.

04.30. Péntek

    Svédasztalos közös reggeli után kocsival túránk kezdőpontjára, a Recski Nemzeti Emlékhelyre mentünk. A kiállítást nem tudtuk megnézni, mert az csak május 1-jén nyit. A hely szelleme így is megejtett mindenkit.

    Piros kereszt jelzésen, ragyogó időben, minden megerőltetés nélkül jutottunk el a Várbükki turistaházig, ahol elemózsiáztunk. A ház melletti nagy réten kicsit keresgéltük a továbbvezető jelzést, de az erdőben már ismét nagyon jók voltak a festések. Az Oroszlánvár csúcsát északról-keletről megkerülve a Domoszlói-kapuhoz jutottunk, elérve az OKT-t. Mi azonban nem azon mentünk tovább, hanem a K+ jelzésen. Ennek oka az volt, hogy ez az út visszavezetett az Emlékhelyhez. A meghirdetett program szerint ez volt a kedvezményezett táv. A kék kör jelzésig mindnyájan együtt mentünk, ott vált ketté a csapat. A hosszabb távot választók hamarosan elérték a Szegediek kútját, és megkóstolhatták hideg, jóízű vizét. Folyamatosan emelkedő úton a Kis-Zúgó-hegynél megint elértük az OKT-t. A hegytetőn megebédeltünk. Tele hassal nem esett jól az a még 50 m emelkedő, amit le kellett győznünk ahhoz, hogy a Szederjes-tetőre érjünk. A kilátás viszont nagyszerű volt Kékestető irányába. Az út innen folyamatosan lejtett. A Jóidő-kútban alig volt egy kis víz. Képesfánál búcsút intettünk az országos kéknek, és majdnem utunk végéig a sárga sáv jelen mentünk. Jámbortanyánál értük el aznapi utunk legmélyebb pontját, aztán a rajt-célig ismét emelkedni kezdett az út. Kis kavart okozott az a tény, hogy a térképeken feltüntetett S+ jelzés helyett valójában S sáv jel díszeleg a fákon. Ezt a kis bizonytalanságot leszámítva, végig jók voltak a jelzések – és ez elmondható minden mostani túránkra is. A túratávok 9 és 14 km-esek voltak.

    A rövidebb távot választók nem tétlenkedtek megérkezésünkig: bográcsban rotyogott a gulyásleves, sült a lángos a konyhai gáztűzhelyen. Vacsora után (miközben két új túratársunk érkezett) sétáltunk szálláshelyünkön lévő arborétumban, beszélgettünk, társasági életet éltünk.

05.01. Szombat

    Ezen a napon – javarészt kocsival – a környék nevezetességeit jártuk be.

Először Parádfürdőn áltunk meg, hogy megnézzük a Cifra Istállót. Még nem volt nyitva, ezért elsétáltunk az Állami Kórházhoz, és a mellette lévő kis állatkerthez. A kórházban lévő freskótermet nem sikerült megnéznünk, de az ásványvíz múzeumot igen. Visszaérve már nyitva volt a Cifra istálló, és benne a Kocsimúzeum. Meg is néztük.

    Innen Sirokra mentünk, közben áthaladunk Parádfürdő és Recsk között a védett gesztenyefasoron. Sirokon a parkírozóból felsétálunk a várhoz, amely - a felújítási munkák ellenére – látogatható volt. A vártúra után felgyalogoltunk a Barát- és Apáca-sziklákhoz. Ezt követően a barlanglakásokat néztük meg.

    Következő állomásunk Recsk volt, ahol egy csevicekutat kerestünk fel. Sokat kínlódtunk a víz felhúzásával, míg meg nem szánt egy helybéli lakos, és hozott egy erre a célra kifejlesztett lesúlyozott vödröt. A víz ízét illetően megoszlottak a vélemények.

    Parádon megnéztük Asztalos Joachim fafaragó kiállítását, majd Parádóhutára utaztunk, ahol Klarissza csevice-forrást kerestük fel, megkóstoljuk vizét.

Esti programunk hasonlóan zajlott az előző napokéval.

05.02. Vasárnap

    Reggeli után összepakoltunk – időközben Babi is csatlakozott hozzánk - és kocsival a 10 km-re lévő Ilona-völgybe mentünk, miközben egy másik szép fasor között haladtunk. Meglepő módon esni kezdett az eső. Beöltöztünk esőkabátokba, úgy indultunk.

    Az Ifjúsági tábortól Z jelzésen kezdtük meg a túrát. Mire egy km megtétele után elértük a Z kör jelzést, elállt az eső. Látványos patakvölgyben értünk az Ilona-völgyi vízeséshez, mely kis hazánk legmagasabb természetes zuhataga. Fényképeztünk, majd fagyökerekkel könnyített meredélyen a vízesés tetejéhez mentünk. Az út továbbra is emelkedett. A Markazi-kapunál – túráink során immár sokadszor – megint a kéktúra útvonalán találtuk magunkat. Most csak fél km-t mentünk rajta, majd a S sáv jelzésen folytattuk utunkat – szinte végig lejtőn. Rózsaszállásnál 2 km erejéig csatlakozott hozzánk a S+ jelzés is. A Macska-lyuk nevű völgyben értünk vissza kocsijainkhoz. A túratáv 11 km volt.

    Hazafelé először Tarnaszentmárián álltunk meg, ahol megnéztük Magyarország legrégibb – hajója X. századbeli – templomát. Pár percet várnunk kellett, mert májusi litánia volt a templomban, de megérte, mert igen különös, altemplommal is rendelkező kis templomot láthattunk.

    Ezután Kisnánára, a várhoz autóztunk. Ebben az évben ez volt az első nap, hogy látogatható a vár, és a vele közös területen lévő Tájház is. Lakópalotája a XI-XII. sz-ban épült, de csak a XV. sz-ban válik várrá azáltal, hogy a Kompoltiak erős kőfallal vették azt körül – és befoglalták abba a jobbágyfalu plébániatemplomát is. A vár területén nagyszabású rekonstrukció zajlik, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, nem mindenki megelégedésére szolgáló építészeti megoldásokkal. Ezután már csak a hazautazás volt hátra.



Úgy érzem – és ebben mások is megerősítettek -, hogy jól sikerült a négynapos túránk.

Gyönyörű télvégi időben 24-en vágtunk neki rendhagyó túránknak, mikor a gyaloglás mellett jelzésfestési munkálatokat is végeztünk. Április 3-án lesz az Isaszegi Csata Emléktúra, melyre több útfestéssel is készülnünk kell, ezért is született ez a hibrid megoldás. A megtett 14/20 km többnek tűnt a kisebb-nagyobb mértékben mindenütt jelen lévő sár miatt.

    9 órakor gyülekeztünk az isaszegi vasútállomáson. Ide futottak be Hatvan és Pest felől érkező túratársaink is. Mindenkinek jutott hely a hat személygépkocsiban, mellyel átmentünk Pécel Hársas nevű településrészébe. Az út elején piros jelet (Pest Megyei Piros) kellett festenünk, mert ismeretlen rosszakaró „emberek” lekapartak pár jelet. A crosspályánál véget ért a piros-festési periódus, innen a Forró-forrásig „csak” gyalogoltunk, élveztük a természetet. A Katonapallag bekerített erdeje mellett haladtunk jó ideig, itt még szinte nem is volt sár. Az erdő sarkát elhagyva széles erdei úton értünk el egy szántóföld széléig. A szántás szélén ugyan volt egy keréknyom, de a múlt heti havazás, a fagyok után felengedő talaj igen vendégmarasztalóvá tette az utat. Szerencsére ez a szakasz csak 700 méter volt. Utána enyhén lejtős szép erdei úton haladtunk, baloldalunkon kis patak csörgedezett. Egy kereszteződésben elértük a S sáv jelzést, melyen hamarosan az igen szép Kotlina-völgybe értünk. Itt jegyzem meg, hogy eredetileg ezen a sárga jelzésen jöttünk volna (és az Isaszegi Csata Emléktúra 45 km-es távja is erre vezetetett volna), de túlbuzgó traktorosok egyszerűen beszántották az utat. Szóval az enyhén kacskaringózó völgyi úton haladtunk, míg el nem értük a Forró-forrást. Legnagyobb meglepetésünkre a kőfallal körülvett forrás víztükrét teljesen betakarták üdezöld vízinövények. Ezekután már nem volt olyan csábító, hogy megkóstoljuk vizét, pedig állíthatom (mert többször kipróbáltam), hogy nagyon finom.

    A társaság legnagyobb része itt reggelizett meg, pihenőt tartott. Zoli és az ifjabb Marci ideiglenes fehér pötty jelzést indultak festeni az emléktúrára (így az ő távúk 20 km lett), én mentem nekik megmutatni az út elejét. Tibit is magammal vittem, mert a Sápi-tavak végénél a patakon átfektetett egy szál fatörzsből álló „hidat” meg kellett erősíteni. Járosi Laci barátomnak korábban kellett befejeznie a túrát más programja miatt. Neki megmutattam, merre ér vissza legkönnyebben kocsijához. Mindezek után Tibivel visszatértünk a többiekhez. Még egy kis megbeszélést tartottunk következő túráinkkal, lefoglalt szállásunkkal kapcsolatban, aztán indultunk tovább.

    Pár száz métert vissza kellett mennünk az úton, mert ott tudtunk viszonylag száraz lábbal átkelni a patakon. Miután ezt az akadályt mindenki gond nélkül legyőzte, egy nyáron kiszáradó patak völgyébe, enyhén emelkedő úton mentünk tovább. Mikor utunk elvált a pataktól, búcsúzásképpen még át kellett rajta kelni. Egy darabig még viszonylagos száraz úton araszoltunk, de aztán jött utunk legrosszabb szakasza, megint egy szántás. Ez abban különbözött az előbbitől, hogy egyáltalán nem volt benne keréknyom, és még kicsit agyagos is volt. Nem volt könnyű! A szántás végén általános sár-lekaparás kezdődött hatalmasra dagadt cipőinkről. Innentől olyannyira jobb lett a helyzetünk, hogy hosszú – 5 méteres – szakaszon egyáltalán nem is volt sár.

    Elértük a Z+ jelzést, itt két festőbrigád is alakult. Sok új jelet azonban nem kellett festenünk, mert viszonylag elég jó ellátott volt ez a terület fém jelzéstáblákkal. Mikor a jelzés felkanyarodott a Bajtemetés felé, már nem követtük azt, hanem jelzetlen úton libasorban haladtunk a Hársas felé. Ennek is volt pár erősen saras szakasza, de vagy már nem volt olyan vészes, vagy egyszerűen hozzászoktunk. Mikor elmúlik a saras út okozta fáradalom, és már csak a szépre emlékezünk, úgy fogunk erre az útra is visszaemlékezni, hogy szép volt, megérte elmenni.

    

 

A szerencse most se hagyott el. Napsütéses időben, majdnem rekordszámú túrázóval (28 fő) a Pilis egyik szép kilátóhegyén, a Vöröskőn jártunk.

Háromnegyed nyolc után indultunk Gödöllőről. Hat kocsival indultunk, amelynek összetartása nehézséget is okozott. Leányfaluig – ahonnan túránk indult – már szétszóródtunk. Mikor az első három kocsi a református templom utcájába bekanyarodott, azt a lemaradó kocsik már nem láthatták. Így fordulhatott elő, hogy volt aki már Tahitótfalut is megjárta, mire mindenkit sikerült egybeterelni. E kóválygások legnagyobb vesztesei a Pestről busszal érkező lányok voltak, akiknek busza már fél kilenc előtt Leányfalun volt, így didereghettek eleget, mire mindenki előkerült.

Mi a 2000-ben átadott – erdélyi templomok hagyományát követő – református templomnál álltunk meg, amely igen látványos volt. Vele szemben, az út túloldalán áll a Móricz Zsigmond Múzeum, az író fejszobrával, parkjának országút felöli részén pedig Szent István szobra. Elindultunk a pócsmegyeri rév felé, ahol a többieknek sikerült összeverődni. Megtörtént a nagy találkozás, aztán indultunk a P jelzésen.

A házakat elhagyva enyhén emelkedő úton a Szénégető-patak völgyébe értünk. Nemsokára négyen útkereszteződésben mi először a Rekettyés-tóhoz-, és forráshoz sétáltunk. Itt „vettük ki” reggeli-időnket, megkóstolva a forrás vizét is. A keresztezéshez visszatérve jelzést váltottunk, és a P+-en értük el az Álló-rétet. A nevével ellentétesen itt nem álltunk meg, hanem Z sáv jelzésen továbbra is emelkedő, de nem megerőltető úton értünk a Kis-bükk-tető alá. Itt alternatív megoldásként kínálkozott, hogy a sárgán lemenjünk a Leány-kútig, majd a S körön visszajöjjünk ugyanarra a P jelzésre, amin haladtunk, de ezt a változatot kisebb lábfájásom miatt én nem szorgalmaztam, a többiek pedig – mily rendes tőlük! – szolidárisak voltak. Ahol ez az útkereszteződés volt, onnan magára a Vöröskőre feljutni már nem jelent nagy kihívást, mindössze 40 m szintkülönbséget kellett legyűrni.

Az 521 m magasan fekvő Vöröskő tele volt turistákkal, MTB-osokkal. Beszélgettünk is egy hasonszőrű pesterzsébeti csapattal, sőt egy nyári útjukról készült DVD-t is kaptunk tőlük. A kilátás sajnos a párás idő miatt nem volt a legpompásabb, de a Szentendrei-szigetet, Naszályt azért jól ki lehetett venni. Beszéltem a többieknek kialakuló jövő évi programunkról, évzáró bulinkra kalapoltam a pénzt, aztán indultunk lefelé. Mindjárt az út elején pár szép vadárvácska pompázott. Biztos nem olvasott róla, hogy neki legfeljebb októberig illene virágozni. Az út jó meredeken ereszkedett lefelé, sokat nevettünk egymás probléma-megoldó képességén. Még érdekesebb volt, mikor – immáron a P+ jelzésen – egy sáros vízmosásban kellett leereszkednünk. Ki szétterpesztett lábakkal, ki a gödör alján csúszkálva oldotta meg a feladatot.

A házak közé beérve, nagy tetszést aratott az a mókus, amelyik légtornász módjára egy kábelen egyensúlyozott végig az egymástól távol lévő két villanyoszlop között. Megkóstoltuk a Szél Ede-forrás vizét is. Az országutat elérve a Duna-parti sétányra tértünk, azon értünk vissza a kocsik egy részéhez. Akinek a református templomnál állt a kocsija, annak még 850 métert kellett mennie. Elhaladtunk a katolikus templom mellett, majd a reformátushoz értünk. Mivel nemrég ért végett egy temetői szertartás, nyitva volt még a templom. A lelkész úr megengedte – meglehetősen sáros lábbelink ellenére -, hogy belülről is megtekintsük azt. Érdemes volt bemenni, mert gyönyörű erdélyi motívumokkal díszített szószéket és egyéb fából készített berendezési tárgyakat láthattunk.

Az út hossza 12,8, illetve 14,5 km volt attól függően, hogy valaki a áruház mellől, vagy a református templomtól indult.