A szerencse most se hagyott el. Napsütéses időben, majdnem rekordszámú túrázóval (28 fő) a Pilis egyik szép kilátóhegyén, a Vöröskőn jártunk.

Háromnegyed nyolc után indultunk Gödöllőről. Hat kocsival indultunk, amelynek összetartása nehézséget is okozott. Leányfaluig – ahonnan túránk indult – már szétszóródtunk. Mikor az első három kocsi a református templom utcájába bekanyarodott, azt a lemaradó kocsik már nem láthatták. Így fordulhatott elő, hogy volt aki már Tahitótfalut is megjárta, mire mindenkit sikerült egybeterelni. E kóválygások legnagyobb vesztesei a Pestről busszal érkező lányok voltak, akiknek busza már fél kilenc előtt Leányfalun volt, így didereghettek eleget, mire mindenki előkerült.

Mi a 2000-ben átadott – erdélyi templomok hagyományát követő – református templomnál álltunk meg, amely igen látványos volt. Vele szemben, az út túloldalán áll a Móricz Zsigmond Múzeum, az író fejszobrával, parkjának országút felöli részén pedig Szent István szobra. Elindultunk a pócsmegyeri rév felé, ahol a többieknek sikerült összeverődni. Megtörtént a nagy találkozás, aztán indultunk a P jelzésen.

A házakat elhagyva enyhén emelkedő úton a Szénégető-patak völgyébe értünk. Nemsokára négyen útkereszteződésben mi először a Rekettyés-tóhoz-, és forráshoz sétáltunk. Itt „vettük ki” reggeli-időnket, megkóstolva a forrás vizét is. A keresztezéshez visszatérve jelzést váltottunk, és a P+-en értük el az Álló-rétet. A nevével ellentétesen itt nem álltunk meg, hanem Z sáv jelzésen továbbra is emelkedő, de nem megerőltető úton értünk a Kis-bükk-tető alá. Itt alternatív megoldásként kínálkozott, hogy a sárgán lemenjünk a Leány-kútig, majd a S körön visszajöjjünk ugyanarra a P jelzésre, amin haladtunk, de ezt a változatot kisebb lábfájásom miatt én nem szorgalmaztam, a többiek pedig – mily rendes tőlük! – szolidárisak voltak. Ahol ez az útkereszteződés volt, onnan magára a Vöröskőre feljutni már nem jelent nagy kihívást, mindössze 40 m szintkülönbséget kellett legyűrni.

Az 521 m magasan fekvő Vöröskő tele volt turistákkal, MTB-osokkal. Beszélgettünk is egy hasonszőrű pesterzsébeti csapattal, sőt egy nyári útjukról készült DVD-t is kaptunk tőlük. A kilátás sajnos a párás idő miatt nem volt a legpompásabb, de a Szentendrei-szigetet, Naszályt azért jól ki lehetett venni. Beszéltem a többieknek kialakuló jövő évi programunkról, évzáró bulinkra kalapoltam a pénzt, aztán indultunk lefelé. Mindjárt az út elején pár szép vadárvácska pompázott. Biztos nem olvasott róla, hogy neki legfeljebb októberig illene virágozni. Az út jó meredeken ereszkedett lefelé, sokat nevettünk egymás probléma-megoldó képességén. Még érdekesebb volt, mikor – immáron a P+ jelzésen – egy sáros vízmosásban kellett leereszkednünk. Ki szétterpesztett lábakkal, ki a gödör alján csúszkálva oldotta meg a feladatot.

A házak közé beérve, nagy tetszést aratott az a mókus, amelyik légtornász módjára egy kábelen egyensúlyozott végig az egymástól távol lévő két villanyoszlop között. Megkóstoltuk a Szél Ede-forrás vizét is. Az országutat elérve a Duna-parti sétányra tértünk, azon értünk vissza a kocsik egy részéhez. Akinek a református templomnál állt a kocsija, annak még 850 métert kellett mennie. Elhaladtunk a katolikus templom mellett, majd a reformátushoz értünk. Mivel nemrég ért végett egy temetői szertartás, nyitva volt még a templom. A lelkész úr megengedte – meglehetősen sáros lábbelink ellenére -, hogy belülről is megtekintsük azt. Érdemes volt bemenni, mert gyönyörű erdélyi motívumokkal díszített szószéket és egyéb fából készített berendezési tárgyakat láthattunk.

Az út hossza 12,8, illetve 14,5 km volt attól függően, hogy valaki a áruház mellől, vagy a református templomtól indult.