Az ITK két tagja, Sántha Tünde és Török Márti sikeresen végigjárta az El Camino több mint 700 km-es távját. Ezennel is gratulálunk nagyszerű teljesítményükhöz! Remélhetően hamarosan olvashatjuk beszámolójukat is az útról. Mi pedig Olaszországban jártunk az Észak-olasz tóvidéken és az Olasz-Alpokban, erről szól ez a beszámoló.

Szeptemberi cserháti túránkat követő napon 10 napra Olaszországba utaztunk. Utunknak három fő célja volt: Maggiore-tó, Aosta-völgy és unokázgatás Pármában. Mivel csak délután tudtunk elindulni – igaz, így is terveztem - estig csak Szentgotthárdig jutottunk. Hétfőn negyed hétkor indultunk, délután háromnegyed ötre már a Lago Maggiore-nél voltunk 840 km-t megtéve. Jártunk már ezen a csodálatos Észak-olasz tóvidéken (Maggiore, Lugánói-, Comói-tó), de akkor a Maggiore- tó északi részét – beleértve a svájci szakaszt is – csodálhattuk meg. A Borromeo-szigeteket látni régi vágyam volt. Baveno-ban egy szép kempingben vertünk sátrat. Kellemes időben este még egy nagy sétát tettünk a régi városrészben és a tóparton. Éjszaka kellemes 15 fokos meleg volt.
Kedden végigjártuk a méltán világhíres Isola Bella  és Isola Madre szigeteket. Mindkét szigeten dús vegetációjú, mediterrán növényekkel teli  park van, mely azért alakulhatott ki, mert az északi hideg szeleket megállítja az Alpok hegyvonulata. Egy-egy csodás barokk kastély is található a szigeteken. Délután a Mottarone 1491 méteres csúcsára mentünk. Lehetett volna kabinos felvonóval is felmenni, de párás idő miatt kedvezőbbnek tűnt (anyagilag) saját kocsival felmenni a csúcs aljáig, onnan pedig gyalog a csúcsig. Felfelé menet előbb nyugat felé a d’Orta tóra nyílt kilátás, majd egy hatalmas kereszttel is megjelölt csúcsról a Maggiore-tó látszott. Sajnos az előzetes feltételezések bebizonyosodtak, messzire eellátni csak nagy szemgúvasztások árán lehetett.
Szerdán továbbindultunk.  Előbb a magas hegyekkel körülvett d’Orta-tó mellett haladtunk átványos helyejken. Később nyugati irányban folytattuk utunkat, Biella-n keresztül szép hegyi utakon értünk az Aosta-völgybe. Aosta tartomány Olaszország legkisebb területű régiója, hivatalosan is kétnyelvű (francia és olasz). Európa legmagasabb hegyei fogják közre. Pihenésképpen megnéztük Issogne várát, mely egy csodálatos épségben megmaradt középkori vár, telis-tele eredeti freskókkal. Nemsokára elhagytuk az Aosta-völgyet, hogy a Monte Cervino régióba menjünk. A Monte Cervino nekünk magyaroknak ismertebben hangzó Matterhorn olasz neve. Az egyre szűkülő völgy egészen a Matterhorn (4478m) tövéig hatol fel, míg  ettől kissé jobbra már a Monte Rosa 4634 m-es csúcsa zárja le a látóhatárt. Mi Valtourmenche-ben táboroztunk le. Terveim között szerepelt másnap egy gyalogtúra a Matterhorn egy gleccseréhez, és egy felvonós út Plateau Rosa 3488 m-es csúcsára. Mindkét esetben előbb felvonóval fel kellett volna menni Plan Maison-ra. Amire viszont nem számítottam, interneten sem találtam semmi előrejelzést arra vonatkozóan, hogy minden felvonó szeptember 6-án bezár, elkezdik a téli főszezonra való felkészülést. Furcsa volt látni a híres üdülőhely (Breuil Cervina) szállodarengetegét tök üresen, emberrel is csak elvétve találkoztunk. Még szerencse, hogy útközben láthattuk a Lago Blu-t. Sok prospektuson látni ezt a tavat, víztükrében a Matterhorn-t. Estig végigjártuk a környéket, és úgy döntöttünk, hogy a tervvel ellentétben továbbállunk, hátha máshol nagyobb szerencsénk lesz a felvonókkal.
Csütörtökön így összepakoltunk és a kempinges nagy bánatára továbbálltunk. Antey-St. Andre-ban ugyan találtunk egy működő felvonót, de a végcél, és az onnan elérhető gyalogtúra-útvonal nem tűnt olyan csábítónak, hogy felmenjünk vele. Visszatértünk az Aosta-völgybe. A 2-3000 m-es hegycsúcsok közé ékelődött völgyben teraszos művelési móddal nagyon sok szőlőültetvényt láttunk. Nem sokat mentünk, mikor egy vár megtekintéséért ismét letértünk a főútról. Fenis középkori vára megért egy kitérőt, csak azt bánom, hogy nagyon szigorúan vették a fényképezési tilalmat. Aosta városa után délnek fordultunk, hogy a Cogne-völgyön végighaladva Lillaz-ba érjünk. Itt egy vízesés várt ránk. Több lépcsőben zúdul le az Urtier folyócska vize, egy jó túrával minden részletét megtekintettük. Mielőtt ismét visszatértünk volna az Aosta-völgybe, megálltunk Aymavilles-ben egy négyemeletes, négy saroktornyú várat körbejárni. Courmayeur-ig már nemigen álltunk meg, vitt a kíváncsiság, hogy az ottani felvonók vajon üzemelnek-e? Szerencsére mind üzemelt, így már csak a jó időért imádkozhattunk, hogy a másnapra tervezett felvonós-úton felhőtlen legyen az idő (túl drága a felvonó viteldíja ahhoz, hogy semmit se lássunk fönt). Éjjel, mikor ki-ki néztem a „jó meleg” + 6 fokos sátorból, hol kicsit felhős, hol pedig ragyogóan csillagos volt az ég.
Péntek reggel ugyan rohangáltak kisebb felhők az égen, de úgy döntöttünk, megreszkírozzuk a felvonóval való utazást. Negyed tízkor már felfelé mentünk La Palud-ból a 3462-m-es Punta Helbronner-re két átszállással. Fenn gyönyörű napsütéses idő fogadott, kristálytisztán látszott 7 négyezer méteren felöli csúcs, egyedül a Mont Blanc bujkált szemérmesen a felhők között. Szemben láttuk a francia oldalon az Aiguille du Midi 3842 m-es csúcsát, ahol már jártunk egyszer Chamonix-ből indulva. Egyébként Helbronner-ből tovább lehet menni egy másik felvonóval oda, sőt Chamonix-ba. Miután élveztük Európa tetején a kilátást, megnéztük fenn az ásványkiállítást. Egy megállóval lejjebb jőve, majd 220 nagyon meredek lépcsőfok leküzdése után épp szemben találjuk magunkat az Óriás foga elnevezésű szintén négyezres csúccsal. Mellőle indul egy hatalmas gleccser. Ismét lejjebb jöttünk egy megállóval, ahol azért érdemes megállni, mert itt található az Alpin Botanikai Kert.  Innen már teljes pompájában tündökölt előttünk a Mont Blanc, Európa legmagasabb csúcsa. Érdemes megnézni. La Palud-ból visszamentünk kempingünkbe, megebédeltünk, majd egy szép gyalogtúrára indultunk a Dzergnet-cúcsra.  Változatos terepviszonyok között, le- ’s fel hullámozva vezetett az út. A Dzergnet-csúcs arról nevezetes, hogy egyenesen rálátni onnan a Mont Blanc-ra. Ez most nem adatott meg nekünk, mert csak sejtettük, hogy hol kell lennie a Mont Blanc-nak, ismét felhőben volt a csúcs. Fentről láttuk kempingünket is, sátrunk olyan kicsinek látszott, mint egy gyufafej. Lefelé már nem követtük a jelzéseket, hanem „sátorirányt” mentünk. Az út 9 km hosszú volt. Estére abszolút kiderült az idő, így eshetett meg, hogy éjjel már csak négy fok „meleg” volt.
Szombaton reggeli után összepakoltunk, és a pár kilométerre lévő La Visaille-ba autóztunk. A kocsit a parkírozóban hagytuk, és a a Veny folyó mellett folyásiránnyal szemben elindultunk a Miage-tó felé. A folyó melletti szakaszon csak mi mentünk, de a következő parkírozótól nagyon sok ember vágott neki az útnak. Kilométereken át erősen emelkedett az út, csak a tó előtt egy fennsíkra érve lapult el kicsit. A tóig még egy erős kaptató következett, de amit ott láttunk, minden fáradtságot megért. A Miage-gleccserből (Olaszország legnagyobb gleccsere) hatalmas robajjal nagy jégtömbök zuhantak be a tóba, melynek vize sötétszürke volt. Csak egy kőgát választotta el ezt a tavat a mellette lévőtől, melynek vize viszont gyönyörű türkizkék volt. Körbesétáltuk a tavat, megettük almánkat, majd indultunk visszafelé. Az út 10 km hosszú volt, szintemelkedése kb. 650 m. Visszaérve a kocsihoz elemózsiáztunk, majd nekivágtunk a kilométerek fogyasztásához. Estére 350 km megtétele után Pármában voltunk, elkezdődhetett utazásunk harmadik fő célja, az unokák dögönyözése.