A szombati éjszakai túrát követően, mintegy 3 óra alvás után már keltem is, hiszen indulni kellett az idei Szurdok teljesítménytúrára. A nagy esőzések miatt sokáig kérdéses volt a túra vonalvezetése, hiszen ez a teljesítménytúra pontosan azokon a szurdokokon vezet, melyeket életveszélyessé válásuk miatt le kellett zárni. Szerencsére 1 héttel a túra előtt a Pilisi Erdészet feloldotta a látogatási tilalmat, így a teljesítménytúra az eredeti vonalvezetésen lett megtartva.

213-as rajtszámmal 8.05-kor el is rajtoltam Pomázról, a HÉV végállomásától. A Z sáv, majd Z háromszög jelzésen - a már jól megszokott úton - bandukoltam felfelé a Janda-házhoz, majd tovább Kis-Csikóvárra. Nagy-Csikóvár felé a nyergen elkezdett jelezni a bal talpam. Hmmmm. Ezek szerint bőven „benne maradt” még az éjszakai túra is. Nagy-Csikóvár csúcsánál már egész komolyan éreztem a bal talpamat, és rá kellett jöjjek, hogy nemhogy a 44 km-es táv, de még a rövidebb teljesítése is akadályba ütközhet. A P+ jelzésen haladtam tovább a Holdvilág-árok felé, de már egészen lassan, szinte bicegve. Elgondolkodtam, hogy az árok végén egyszerűen kisétálok Kiskovácsiba, szólok Gethe Lacinak, hogy részemről ennyi volt, és életemben először feladok egy teljesítménytúrát.

Aztán a Holdvilág-árok közepén jelentősen csillapodott a talpfájás, de ekkor már nagyon sok volt az elvesztegetett idő. Az alvásszükséglet miatt eleve jó 1 órával később indultam, mint tavaly, és volt még ez a jelentős belassulás is, így teljesen egyértelmű volt, hogy a 44 km-es táv teljesítése ezúttal nem jön össze, mivel ahhoz 16 órára Dobogókőn kéne lenni. Ígyhát maradt a rövidebb, 30 km-es táv, nomeg ezáltal idő, mint a tenger, lévén ezen a teljesítménytúrán nincs szintidő. Úgy megörültem annak, hogy bejáródott a talpam, hogy bevállaltam az alternatív Salabasina-árkos kitérőt, mely 1600 méterrel toldja meg a távokat.

A Salabasina-árok teljesen ki van száradva, pár hónapja, vízzel teli sokkal izgalmasabb volt. Itt is pusztított a természet, bár ez a szurdok „gyárilag” is nagyon nehezen járható. A legnehezebb részeket azonban elkerülte a túra nyomvonala, vagyis előtte ki kellett másznunk az árokból, utána meg vissza. Nem tudom, hogy milyen okból. Viszont ebben a gyalogosan is nehezen járható árokban találtam egy motorolajos flakont. Igazi rejtény is lehetne ittléte, bár nyilván fenntről dobták be, vagy egyszerűen befújta a szél.

Tölgyikrek után a S sáv jobbra jelzést láttam ugyan, csak magát az utat nem, és mivel látótávolságban mentek előttem vagy öten tovább egyenesen, elvitt engem is a csordaszellem. Mígnem kb. 500 méter után jöttek vissza velem szemben, hogy elrontottuk, és ők visszamennek. Hmm, én ugyan visszafelé egy lépést se, inkább a térképpel tájolóval végzett helymeghatározás. Én úgy döntöttem, hogy nekem jó lesz továbbra is ez a jelöletlen út, majd visszamegyek a sárgára máshol. Ígyhát elváltunk.

Szent-kút előtt elfogyott a másfél liter teám, itt pótoltam a készletet a forrásvízzel. Ezután következett a Szurdok-tanösvény. Ami sajnos csak volt tanösvény, jelenleg majdhogynem egy szemétbánya. Amit itt művelt a természet, az szinte hihetetlen. A szurdok aljában épen maradt tán 2 híd, az összes többi épített műtárgy - hidak, tájékoztató táblák - romokban, darabokban, cafatokban, eredeti telepítési helyüktől kisebb-nagyobb távolságra. Sőt, mintha a szurdok tetején kiborítottak volna sok-sok teherautónyi szemetet is, és azt is elvitte magával a víz. Végig az egész szurdok, mintha egy szeméttelep lenne, annyi benne a törmelék, a műanyag.

A szurdok végén a patakon oda-vissza ugrálva nálam jóval magasabb gazerdőben vezetett be a szalagozás Pilisszentkeresztre. Itt kellett szembesülni avval a ténnyel, hogy a falun, majd Klastrompusztán keresztül nem nagyon lesz árnyék jópár kilométeren keresztül. A nap meg süt, de nagyon. Nem tudom hány fok volt, de nagyon meleg, sőt a bal talpam ismét jelezte nemtetszését, bár ekkor távolságban már nem sok volt hátra. Csak a Vaskapu-sziklához ne kéne most felmenni, mert az nagyon kegyetlen lesz. Dehát a piros-fekete jelzésen bizony fel kell mászni. Szerintem életemben nem mentem fel ilyen lassan hegyre, bár itt már nagyon éreztem a talpamat. Egy szintén nem túl friss túratársam meg is jegyezte: Egyszer csak felérünk. Így is lett.

Itt már számolgattam a hátralevő távolság alapján, hogy milyen „gyorsan” kéne csoszogni, tudva azt, hogy minden óra 55-kor megy a busz vissza Pomázra és ne kelljen 1 órát várni ebben a melegben. Szerencsére pont úgy jött ki a számítás alapján, hogy olyan nagyon nem kell kapkodni. Még a Zsivány-sziklákat érintette a vonalvezetés, majd következett a várva-várt cél Dobogókőn.

Ez a két túra így gyors egymásutánban, 3 óra alvással és ilyen extrém melegben nekem nagyon fárasztó volt. De hogy jövőre ismét Szurdoktúrázom, az is nagyon valószínű. Merthát az útvonal csodás, a szervezés és az ellátás pedig a Gethe Laciéktól megszokottan magas színvonalú.

Képekben mindez.

„Apu, menjünk túrázni!” – adta ki a parancsot Henrik ma dél körül. Az időjósok nem sok jóval kecsegtettek, de ennek ellenére neki indultunk. Henrik igazából vonatozni szeretett volna, így megegyeztünk, hogy most nem a péceli kanyart járjuk be, hanem elmegyünk a Szurdok-tanösvényre, és majd utána vonatozunk egyet.

Pesten szakadt az eső, de Pilisszentkereszti parkolónknál már nem. Ugyanott álltam meg, ahol a két héttel ezelőtti vizsgánk alkalmával. Kezdetnek a P jelzésen indultunk fel Peres csúcs irányába. Párszáz méter megtétele után egy elég morcos kedvében lévő, szabadon a házra vigyázó németjuhász keverékkel kellett „megküzdenem”. Elég sok mindennek elmondtam a gazdáját, miközben egy 6 éves gyereket, és jómagamat a jelzett turista útvonalon egy hörgő-morgó kutyától kellett megvédenem. Azért mi nyertünk.

Újabb pár száz méter után elfogyott a P jelzés – egyszerűen eltűnt –, de cserébe utolért minket az eső a meredek szakaszon. Az erdő védelmében alig pár csepp jutott el a földig, így az esőkabátokra nem volt szükség. Az irányt azért tartottuk, és egyszer csak jobbról megérkezett a P jelzés is. Hmmm. A műút elérése előtt váltottunk az S jelzésre, illetve gondoltam én, hogy az S jelzésre. Pár méter megtétele után szürkével átfestett jelzések voltak csak az úton. Sebaj, a tájoló szerint jó irányba haladunk, menjünk csak tovább ezen. Kicsit később hopp, megint az S jelzésen vagyunk. Hmmm-hmmm.

Az eső elállt, innentől nagyon szép időnk volt. A K+ jelzésen indultunk el lefelé, de ezt amolyan „K ritkának” lehetne inkább becézni. 2-300 méterenként van egy elmosódott kék-szerű maradvány a fákon. A S+ becsatlakozása után jutottunk el Szent kúthoz, erről néhány kép is készült. Maradva a K+ jelzésen, a műút mellett haladva értünk el a Szurdok bejáratánál lévő parkolót. A kis pihenőt kihasználva Henrik elkezdett egy éppen ott folyó családi focimeccset nézni.

Végigmentünk a térképen Szurdok-tanösvényként jelölt szurdokon. Ez ismerős volt, hiszen a vizsgaútvonalunk is ezen vezetett. Azért is jöttünk ide, hogy ezúttal fényképeket is tudjak készíteni a helyről. Tervem az volt, hogy ezúttal végig megyünk a tanösvényen egészen a Klastromkertig, lévén ezt az utat „félelemből” kerültem ki egy kis kitérővel a vizsga alkalmával. Így ezúttal nem fordultam el a kulcsosház felé, hanem maradtunk a tanösvényen.

Nem sokkal később 2 motorossal találkoztunk, akik egy meredek szakasszal próbálkoztak, de szerencsére nem indult be a motor. Remélem hazáig tolta a tulajdonosa.

Az ösvénynek egyszer csak vége lett, mivel házak közé értünk a faluban. Hoppá, de hol a tanösvény? Egy szabályos utcán haladtunk, mely a térképen viszont határozottan tanösvény. Mivel tavalyi a térkép, és nem idén készült házak között sétáltunk, egy kicsit meglepő volt. A műútnál ott volt a jelzett kereszt, ezt a „szokott módon” a Pilis-csúcs, és a templomtorony segítségével bemértem. Igen, egyértelműen ez az a kereszt, itt kéne lennie a tanösvény folytatásának, ám helyén egy fakerítés állja keresztben az utunkat.

Célunkat keresve kikerültük az elzárt rész, azonban semmiféle út, vagy ösvény nem vezetett arra. A tanfolyamon azt tanultuk, hogy egy vizsgázott túravezető akár Nemzeti Parkban is letérhet a jelzett turistaútvonalakról, így maradt a susnyás iránymenet a P jelzésig. Ez megint vizsgaútvonal volt, így megismertem, és az egyik elágazásában (pont ott, ahol várnom kellett a vizsgán pár percig) található a tanösvény folytatása. A térképen. A valóságban csak egy elég magasra nőtt gazos, ágas-bogas terület, mindenféle ösvény nélkül. Mivel ez elég nehezen járható, és jópár kilométer volt már a lábunkban, visszatérünk a P jelzésre, és azon visszasétáltunk – egy cukrászda érintésével - az autóig. A vizsgán ezek szerint jó döntés volt a kis kerülő, mert a tanösvény ezen a szakaszon egyszerűen nem létezik, vagy igen jól álcázza magát. Mondjuk a föld alá bújt.

A túrán néhány forrást még fel akartam keresni, de a sok keresgélésre fordított idő miatt ez ma nem sikerült. De tervezem, hogy a környék látnivalóinak feltérképezése után eljövünk ide az isaszegi csapattal is.

Napunk végén, az isaszegi állomáshoz érve épp láttam elindulni a vonatot, így 1 órát vártunk a következő vonatra. Henriknek be volt ígérve a vonatozás, melyet egy Isaszeg – Pécel - Isaszeg járattal le is tudtunk, majd hazatértünk.