Március 3-án, szombaton ragyogóan tiszta időben majdnem rekordszámú résztvevővel (35 fő, benne négy vendégtúrázó) egy igazi kalandtúrán vettünk részt. A cél a Honti-szakadék volt. Életkor szerint a 6 évestől a - ki akarja tudni hány évesig - minden korosztály képviselte magát. Környékünk szinte összes településéről Gödöllőre futottunk össze reggeli találkozóra. 8 óra előtt pár perccel indultunk 8 kocsival. Útközben előbb Blahán felvettük Babit, majd Margót Szadán, végül Ágit, Évát Jutit Vácon. Ők oda vonattal érkeztek. A most gyér forgalmú 2-es úton könnyűszerrel Hont szélén lévő parkírozóban teremtünk. Előbb gyorsan megkerestem a szakadék bejáratát (ehhez meg kell kerülni a motelt), majd - visszaérve a többiekhez -, máris indultunk.

    A szakadék bejáratánál a Duna-Ipoly Nemzeti Park helyezett el ismertető táblát. Ebből megtudhattuk, hogy a bejárandó területen 20 millió évvel tenger hullámzott, az abban lévő csigák, kagylók, korallok elmeszesedett váza alkotja a szakadék alsó részét, feljebb pedig a kemény, meszes, palaszerűen elváló anyag a vízesések lépcsőit. A patak teljesen be volt fagyva, csak az első kis vízesésnél látszott ki a folyó víz. Ez az út elején nagyban könnyítette az előrejutást. Változott a helyzet, mikor elértük az első nagyobb vízesést, mely kb. 2-2,5 m magas volt. A jégen természetesen kellő felszerelés hiányában nem tudtunk felmászni, a jégfal szélén pedig az imént említett, könnyen málló anyag tette lehetetlenné a feljutást. De nem azért vagyunk mi egy jó összeszokott, segítőkész csapat, hogy ne oldanánk meg a lehetetlent. Pár petrencerudat kerítve, főleg a fiuk testi erejét kihasználva mindenkit sikerült, feltolni/-húzni/-szuszakolni.

    Az első vízesés leküzdése után pihenésképpen egy darabig „csak” a patak jegén csúszkáltunk. A második nagyobb vízesésre való feljutást segítette egy nagyobb, vízbe fagyott fa, valamint a már kialakulóban lévő jégmászó rutinunk. Itt legjobban a két lenyújtott fán való felhúzódzkodás vált be. A harmadik vízesés közepén már folyt a víz, a két szélén viszont stabil jég volt. Jobb oldalon egy vastag fán lehetett pár centinként újabb ülőpozíciót felvéve feljutni, a bal oldalon pedig egy kidőlt fa ágaiba kapaszkodva.

    Ezután már újabb nagyobb esések (mármint vízesések) nem voltak a mederben, egy darabig inkább már a megolvadt víz kikerülése jelentett akadályt. Ezt követően rengeteg bedőlt fa tette változatossá a terepet. A nap mindvégig besütött a völgybe. Kikapaszkodva a mederből kicsit megpihentünk, majd nyugat felé haladva megkerestük a kék kereszt jelzést.

    Azt hittük, innen már minden kényelmes lesz, de a kocsiutat fakitermelő gépek úgy „felszántották”, hogy csak sártól többszörösére dagadó cipőben lehetett rajta menni. Szerencsére nemsokára vége lett a sáros útnak. Folyamatosan 200 m szintemelkedést küzdöttünk le. Egy balkanyarnál bevártunk mindenkit. A nagy kurflit leíró jelzett utat elhagytuk, de nem a rövidítés miatt, hanem mert megint sártenger-kocsiúton vezetett az. Be is jött volna a taktika, ha – az immár kék jelzésű – út elérése előtt bele nem futottunk volna egy rettentően sűrű, csipkebokorral, szederrel fűszerezett cserjésbe. Vadcsapáson próbáltunk rajta áthatolni, de úgy látszik, ezt az utat mélynövésű vadak járják, mert minket nagyon megtéptek a „szúrosok”.

    Innen kényelmesebb úton haladtunk a Jelencen szinte vízszintesen. Helyenként szép kilátásban volt részünk. A zöld jelzésre átnyergelve kezdtünk lefelé menni. Előbb Ipolyságra, majd Hontra és az Ipolyra láttunk rá. Volt alkalmunk a Honti-szakadékba – immár felülről is – bepillantani.

    Kocsikba ültünk és a közeli Csitárimajorba hajtottunk. Először egy lámafarmot néztünk meg, majd a „Kutyikához” mentünk. A csodatevő kút titulust kiérdemlő forrás a kápolnával, a Juhász fiú szobrával, kőkereszttel együtt bekerített, rendezett helyen található. Ittunk a kút vizéből, majd elmentünk a Szondi alagúthoz, mely állítólag Drégelyvárba vezet. Mindenesetre egy darabig be lehet rajta menni, aztán keresztben egy másik járat is van. Túránk befejezéseképp még elmentünk a Kútbereki víztározóhoz. A gátra felkapaszkodva szomorúan tapasztalhattuk, hogy a mederben csak igen módjával van víz. Így aztán visszafordultuk, kocsiba ültünk és hazajöttünk.

    Azt hiszem mindenkinek nagy élményt jelentett ez a kalandos út, amely valójában csak 10 km-es volt, de nehézsége miatt ennél jóval többnek tűnt.