Ha július, akkor éjszakai túra. Így megy ez már pár éve. Az is megszokott, hogy a túrát pincelátogatással fejezzük be. „Hála” a MÁV-nak, most nem ment minden rutinszerűen.

A találkozó Gödöllőn volt, a vasútállomásnál. Isaszegről 12-en indultunk (volna) vonattal a megbeszélt találkahelyre. Ekkor viszont vonat helyett egy közlemény érkezett a hangosbeszélőn. Ezek szerint a vonatok bizonytalan ideig nem közlekednek. Egy darabig vártunk türelmesen, aztán kifaggattuk az állomásfőnököt utazási kilátásainkról. Semmivel nem bíztatott, szerinte 20 perc és a végtelen között jöhet a vonatunk. Ezért úgy döntöttünk, hogy a nálunk és az állomáson leparkolt autókkal átmegyünk Gödöllőre. Ez némi utasszám-növekedést okozott a kocsikban, de nem volt mit tennünk. A csapat másik felével  így félóra késéssel, de találkoztunk. 22-en voltunk még úgy is, hogy pár bejelentkező nem jött el.

    A Honvéd-, és Repülőtéri úton hagytuk el Gödöllőt, sajnos végig aszfaltozott úton. A repülőtér hollétét csak pár lámpa sejttette. A Perőc-oldali gerincre felérve végre földútra értünk. Innen jó pár kilométert a Pest Megyei Piroson haladtunk, de előtte kis pihenőt engedélyeztünk magunknak. Nem volt sietős a dolgunk. A gerincen egy ideig alig változott a szint, aztán következett egy kis lejtő/emelkedő párosítás. A Magasfeszültséget elérve letértünk a pirosról, nem megvárva a P+ jelzést. Ez utóbbinak az a hátránya, hogy szinte mindig lehet találkozni kerítésen kívüli kutyákkal. Átvágtunk egy mezőn, de egy újabb kerítés mégis rákényszerített a P+ jelzésre. Szabadon lévő kutyák ezúttal sem maradtak el, de látva viszonylag nagy tömegünket, meghátráltak. A Malom-tavak felé folytattuk utunkat, átkeltünk a Rákos-patakon, majd a VI-os és a VII-es tó közti gáton kiértünk az isaszegi országútra.

    Nem sokat mentünk rajta, mert balra, a Gépgyár iparvágányára kanyarodtunk. Ezt a szombat délelőtt fehér papírral és egy kidobott uborkásüveggel megjelölt helyen elhagytuk. Betértünk az erdőbe, melyen nyílegyenesen mentünk tovább. A tavaszi sok csapadék meglátszott az aljnövényzeten és az elburjánzó nyár-, és bálványfa-cserjéken. A lámpák fényénél többször volt olyan érzése az embernek, hogy innen már nincs tovább, mert szinte falat alkottak ezek a bokrok. Ennek ellenére mindig volt valahol átjárható szakasz, nem is kellett bujkálni. Isteni volt viszont a selyemkóró illata. A Fenyves utcánál hagytuk el az erdőt, és hozzánk gyalogoltunk.

    Itt tagjaink által hozott süteményt, a szombat délelőtt kisütött friss töpörtyűt, zsíros kenyeret hagymával/paprikával ettünk, hozzá saját fehér-és vörösbort ittunk. A gyerekek pedig ribizli-szörpöt. Jól elbeszélgettünk a vonatindulásig.

    Nagy örömünkre a túra során három új taggal is bővült egyesületünk.