A Pest Megyei Piros első szakaszát jártuk be 19-en szombaton. A táj és a terep változatos volt, az állandóságot az eső jelentette. Az ugyanis az első perctől az utolsóig - igaz nem egyforma intenzitással -, de végig esett.19 km-t gyalogoltunk.

Reggel 6 órakor volt az első megállója a kisbusznak, amellyel mentünk. Aztán még Isaszegen és Gödöllőn párszor megállt, hogy megteljen. Verőcén a vasútállomásnál szálltunk le róla. A vasúti pénztár persze zárva volt, így más helyet kellett találnunk füzetünk bélyegzésére. Szerencsénkre akkor nyitott az állomással szemben lévő Gazdabolt, és tulajdonosnő kedvesen stemplizett nekünk a bolti bélyegzővel. Felvettük az esőkabátokat, kamáslikat és elindultunk. A Maros utca után a temető mellett haladtunk el, majd elkezdtük a kapaszkodást a Fehérhegy dűlőn. Ahogy mentünk felfelé, egyre jobban kinyílt a táj a Szentendrei-sziget és a Visegrádi-hegység felé. A Fenyves-hegyi kilátópontról más a Dunakanyarba is be lehetett látni. Egy szép esőbeállót is építettek ide, de ennyi ember számára kicsinek bizonyult a befogadóképessége. Innen jó darabig lefelé mentünk. A víkendházak közelébe érve a balra betérő utat nem vettem észre, így 100 méterrel túlszaladtunk rajta. Korrigálás után ismét fogyott a hátralévő táv. Egy mély árkon kellett átkelni, de annak csúszóssága miatt – Évát leszámítva – inkább kerültünk egy kicsit. Kiértünk a Verőce- Katalinpuszta között aszfaltútra, ezen a 2-es útig mentünk. Azon átkelve elkezdtünk megint felfelé kapaszkodni. Megálltunk egy kicsit az egyre romosabbá váló Czettler-kúriánál, aztán tovább fel a gerincútra. Katalinpuszta felett érintettük a Rockenbauer Pál emlékhelyet (itt halt meg), majd leereszkedtünk a Kirándulóközponthoz. Itt OKT-s bélyegzővel bélyegeztünk, az esőbeállóban pihentünk egyet. Jól esett a büfében kapható forró ital is.

    A Gyadai-tanösvénnyel együtt futó piroson folytattuk utunkat. Az eső is kicsit megszelídült, így jobban élvezhettük a szép tájat, a Lósi-patak árterén kialakított pallósort, az Óriások pihenőjét. Pár perces pihenő után – éppen mikor megint elkezdett jobban esni az eső – indultunk tovább. A billenő hídon való átjutást mindenki élvezte. A patak után kiértünk a Gyadai-rétre, balra fordultunk. Ezen mentünk 2,5 kilométert. Sajnos az első négyszáz méter után következett egy szinte járhatatlan szakasz. Száraz időben még csak a csipkebokrok tépik az embert, de most még a helyenként bokáig érő víz is nehezítette a továbbjutást. Próbálkoztunk jobbra-balra kimászni a dzsungelből, de máshol se volt jobb a helyzet. Ez a nehéz szakasz után már tudtunk valamennyire haladni, de a réten egyre jobban felgyülemlő víz nehezítette dolgunkat. Igaz csak addig, míg fínyáskodtunk, és megpróbáltuk kikerülni a tócsákat. Szinte jól esett az erdőbe érve az emelkedő, mert ott már kialakultak kis vízfolyások, azt pedig ki lehetett kerülni.

Felérve a Görcsöny nevezetű tetőre, kereszteztük a kéktúra útvonalát, és elkezdtük az ereszkedést Kosd irányába. Mégiscsak ez lett az út legnehezebb szakasza: a keskeny, mélyen bevágódott gyalogút teljesen átázott, minden lépésnél csúsztunk egyet. Kikapaszkodni a meredek oldalon nem nagyon lehetett. Jó volt már beérni Kosdra, és meglátni az út végén buszunkat. Többekkel beszélgetve mégis megállapítottuk, hogy ennél egy júliusi kánikulai meleg mégis rosszabb lett volna. Megálltunk még a kocsmában bélyegezni, aztán indultunk haza.

 

Klubunk egy 14 fős kis csapata június utolsó hétvégéjén egy háromnapos utazást tett Horvátországban. Fontosabb állomásaink a Papuk-hegységben, a plitvicei-tavaknál, Slunj-ban, Trakoščan-ban és Varasdon voltak.

06.24. péntek

6 óra előtt indultunk három kocsival különböző helyekről és az M6-os Fácános pihenőhelyén találkoztunk fél hétkor. Rövid üdvözlések után már indultunk is tovább. Harkány előtt a bolgár katonai temetőnél álltunk meg reggelizni. Ezután - a már szerencsére ritkaságszámba menő - határátlépési procedúrán kellett átesnünk. Utána meg sem álltunk a Papuk-hegységben lévő Jankovacig. Ezt a területet némi túlzással mini-Plitvicének is nevezik. Mielőtt bekanyarodtunk a Nemzeti Parkban lévő parkolóba, pár fényképfelvételt készítettünk az útról is látható vízeséséről, és a különleges sárga sziklákról. Gyalog az erdei vadászháztól indultunk. Előbb elhaladtunk a kristálytiszta vizű tó mellett, majd kapaszkodó úton előbb érintettük J. Jankovič síremlékét, majd a Hajdú-barlangban jártunk. Egy kettétört útjelző tábla miatt nem tudtuk kivenni a jó irányt, így előbb visszamentünk az erdészházhoz, majd onnan a terület leglátványosabb pontjához, a Nagy Vízeséshez gyalogoltunk. Utána következtek a már említett sárga sziklák, és kis szurdok. Kocsival továbbhaladva - még mielőtt elhagytuk volna a Papukot – megebédeltünk. Plitvice felé egy darabig autópályán is mentünk, hogy jobban haladjunk, de alapjában véve inkább kisebb-nagyobb utakon. Fél hét után érkeztünk Smoljanacra, ahol foglalt szállásunk volt.

06.25. szombat.

Fél nyolckor indultunk, hogy a várható nagy tömeget (legalábbis időlegesen) megelőzzük. A 2-es (déli) parkolóban tettük le az autókat. A belépők megváltása után előbb a 600 m-re lévő kisbusz-állomásra mentünk, ahonnan elektromos busz-szerelvénnyel a legmagasabban fekvő Proščanskó-tóig utaztunk. Innen mi kis variációkkal a H.jelű utat jártuk be, ami kb. 9 km hosszú. Az első pallósor az előbb említett tó végében haladt, aztán a fák között kiláthattunk a Ciginovac-tóra is. Az első gyönyörű vízesést az Okrugljak-tónál láttuk meg. Az eredeti útvonal a Veliko- és a Malo jezero között vezetett volna, de azt valamiért lezárták. Így a Kis-tó északi részén mentünk tovább, majd a Galovac-tó mellé értünk. A tó ÉK-i sarkában az út déli irányt vesz fel. Itt sok pihenőpad volt, ezért itt reggeliztünk. Ezen a szakaszon rengeteg víz bukik le, és az egyik leglátványosabb része a Plitvicei tavaknak. Ennek megfelelően rengeteg ember gyűlt itt össze. Nehezítette a haladást az is, hogy a pallósoron helyenként olyan magasan állt a víz, hogy még külön pallókat is elhelyeztek rajta. Ezek csak kb. 30 cm szélesek voltak, így csak egyenként lehetett rajta átmenni. Aki túracipőben volt, annak ez nem jelentett problémát, mert a pár centis vízbe nyugodtan bele lehetett gázolni. Aztán ott voltak még a hülye szelfisek,  akik a tájtól függetlenül fényképezgették magukat. Voltak még három kutyát vezető idióták is. A Gradinsko-tavat északról kerültük meg, és értünk a Kozjak-tó partjára, ahol kis várakozás után hajóra szálltunk. A hajóút kb. negyedórát tartott.

Kikötés után folyó ügyek (ki és be) elintézése után a Gavanovac-tó hol egyik, hol másik partjain haladtunk. Rengeteg pisztrángot láttunk a vízben. Egy barlanghoz értünk, ahol fel lehetett volna kapaszkodni a felső útra. Azért nem mentünk arra, mert akkor kimaradt volna a legnagyobb szenzáció, a Nagy-vízesés. A vízeséshez érve már nagyon sötét volt az ég, dörgött, villámlott. Pár kép elkészítése után aztán szakadni kezdett az eső, megspékelve cseresznye nagyságú jégdarabokkal. Igencsak kopogott az esőkabát kapucniján. Hát még annak, akinek még kabátja sem volt. Szerencsére nem tartott sokáig. Kikapaszkodtunk a völgytalpból, és felértünk a gerincre. Míg fel nem értünk a kisbusz állomásáig, pár helyről páratlan kilátás nyílt a tavak nagy részére. Most nem esett jó a buszra való várakozás, mert nagyon lehűlt a levegő, és a mi relatív páratartalmunk is 100 %-os volt. A busz után visszagyalogoltunk a parkírozóba, és szálláshelyünkre autóztunk. Vacsorázni mentünk el volna eredetileg, de azt másnapra halasztottuk és hazait ettünk. Utána pedig egy nagy sétát tettünk a Korana folyó tóvá szélesedő völgyébe, és még azon túl a kempingig.

06.26. vasárnap

Összepakoltunk és megreggeliztünk még szállásunkon, aztán fél kilenc felé indultunk. Slunj Rastoke nevezetű részén álltunk meg. Letettük a kocsikat, besétáltunk a vízesésekkel tarkított régi vizimolnár-házak közé. Itt derült, hogy a területre csak a parkírozó fölött lévő bódéban előre megváltott jeggyel lehet belépni. Így Laci és Jani visszament jegyet váltani, mi pedig megvártuk őket. Egyébként egyetlen tábla sem hívja fel a figyelmet a jegyvásárlásra, nincs kapu, ellenőrzés, az emberek szabadon ki-be mászkáltak. Neten se lehet olvasni a belépőről. Mi valószínűleg azért kerültünk képbe, mert csoportban voltunk. Ezt leszámítva a Korana és a Slunjiča folyók összefolyásánál keletkezett vízesések, kis tavak, házak gyönyörűek voltak. Megnéztünk belülről egy vízimalmot is. Beljebb haladva újabb 20 kunát akartak leakasztani rólunk, de ennek már nem dőltünk be. A Korana folyóig lementünk, majd a Slunjiča régi hídján átkelve még elsétáltunk egy darabig, ahonnan rá lehetett látni egy régi és egy újabb várra.

Továbbutazva Karlovac és Zágráb érintésével Trakoščanba értünk. Itt egy tó mellett lévő kúp alakú dombon régi, XIII. századi erődítmény helyén XIX. században épült kastély látható. Végigjártuk a kastély termeit, gyönyörködtünk fentről a környék panorámájában. Kastélylátogatás után lesétáltunk még a tóhoz, melynek vizén a kastély tükröződött vissza. Továbbautózva már erősen éhesek voltunk, de csak Varasdon találtunk éttermet. Az ebéddel (vacsorával?) jól elment az idő, így csak háromnegyed hétre értünk a város központjába, ahol a várat legalább meg szerettük volna nézni. Ez sikerült is kívülről, de előtte még láttuk a városházát, a barokk katedrálist is. A városnézés után már csak a hazaút volt hátra.

Minden év júniusában alföldi jellegű túrát tartunk. Mivel elkezdtük a Pest Megyei Piros útvonalát bejárni, adott volt, hogy a kettőt összekössük. Így a PMP egy szakaszán - Péteri vasútállomástól Csévharasztig – túráztunk szombaton. 45–en voltunk és 17 km-t gyalogoltunk.

Busszal mentünk, melynek első megállója 7 órakor Gödöllő volt, ezután következett Isaszeg. Nem kellett sokat utaznunk, így negyed kilenckor már kiszálltunk a buszból. Először átkeltünk a vasúti átjárón, majd Hosszúberek egyszem utcáján mentünk tovább. Némileg változtattunk a PMP útvonalán azzal, hogy nem mentünk az utca végén ki a 4-es útra, hanem balra térve egy kis kerülővel, de forgalommentes úton értünk oda, ahol a PMP elhagyja az utat, és egy fasorban folytatódik. A fasor után egy-egy erdőfolt, pár tanya (egyikben pónilovak), szép virágok tették változatosabbá a gyaloglást. Majdnem négy kilométert szinte teljesen egyenes úton haladtunk, miközben átkeltünk a Vasad(2) főcsatorna hídján is. Ezután balra fordultunk. Egy tanya udvarán nagyméretű szobrokat láttunk. Az Akácos-büfé szép kertjében megpihentünk, aki akart, szomját is olthatta a büfé hideg készletéből.

Továbbmenve egy udvarban egy ragyogó állapotban lévő VW bogár állt. Erdő után egy darabig szántóföldek, legelők közé kanyarodott az út. Itt volt az az egyetlen hely az út során, ahol semmi se jelölte a bekanyarodást, különben a jelzések megfelelően sűrűn voltak, látszott rajtuk a felújítás. Talán azért kellene végigmenni rajta a karbantartóknak, hogy a jelzéseket takarni kívánó gallyakat levágják. Vasad közelébe érve két túratársunk a rövidebb utat választva begyalogolt a faluba, ahol buszunk várta őket. Innen Csévharasztig tartó 7,5 km-es úton mindössze egyszer váltottunk irányt. Halesznál a piros jobbra kanyarodott a Csévharaszti Ősborókás felé, mi pedig a P négyszög jelzésen Csévharasztra gyalogoltunk. A korábban létezett söröző (egyben bélyegzőhely) már bezárt, maradt a Kossuth L. utcán lévő Rigó kocsma bélyegzésre. Sör és egyebek voltak, de Bálint – aki egyértelműen a nap hőse volt, mert ötéves kora ellenére egy egészen kis szakasz kivételével végiggyalogolta az egész távot – legnagyobb bánatára jégkrém nem volt.

Hazafelé előbb Gödöllőn tettük ki az onnan indulókat, utána mentünk Isaszegre. Javul a csapat, mert sütemény helyett Hajni most csak recepteket osztott ki a buszon.

 

Hagyományos majálisunkat ebben az évben is megtartottuk 54 résztvevővel. Az idő és a hangulat is hagyományosan jó volt, és sajnos az is, hogy megint szétbarmolt erdei pihenőhelyet kellett emberivé változtatni.

Változás történt viszont abban, hogy önkéntes jelentkezés alapján idén a Szekeres és a Pusztay házaspár vállalta a majális szervezését és lebonyolítását. Nagyszerűen tették dolgukat, köszönet érte nekik! Még a váratlanul felmerülő problémákat is sikerült megoldaniuk. Az ugyan nem számít váratlannak, hogy szemetes környezetet, egy-egy megrongált padot, asztalt, esőbeállót találunk kedvelt erdei pihenőnkön, de az idei minden eddigit felülmúlt. A két esőbeállóból csak egy maradt, a több asztalból, padból is csak egy volt meg. Sanyi az előző napokban lefényképezte a terepet, azt elküldtem Szekeres Péteréknek, ő pedig szerzett valahonnan egy volt hűtőkocsit, és abban szállította le a padokat, asztalokat szombat reggel. A meghirdetett gyülekezési időpontra (9 óra) minden állt már, a nagy üstben már sült a szalonna. A menü ezúttal chilis bab volt marhahússal, mellé kenyér, vagy krumpli, savanyúság. Italokat mindenki maga hozta. Nagy beszélgetésekkel gyorsan telt az idő.

Dél körül Szekeres Marika és Teri versenyt rendezett a gyerekeknek. Sajnos idén kevesebb gyerek volt, de még azok közül se indult mindenki a versenyen. Saját tagunknak összesen csak három unokája indult, és ebben már benne volt - a még másfél évét se betöltő - Zsófi is. Az ebéd utáni kis túrán is csak egy vendéggyerek – Bálint - vett részt, igaz ő legalább élvezte. Így erősen megkérdőjelezhető gyerekprogramunk sikeressége. Pedig pár évvel ezelőtt épp az volt a célom ilyen rendezvények megszervezésével, hogy gyerekprogramokba becsempésszünk egy kis gyaloglást is, hátha sikerül kinevelni a jövő turistáit. A versenyben résztvevő gyerekek csokit, banánt és narancsot kaptak, valamint különdíjként Marci készítette míves turistabotokat.

Az ebéd nagyon finom volt. A chilitől nem kellett megijedni, mert nem minden adagban volt. Finom süteményekről a résztvevők gondoskodtak, volt is kínálat bőségesen. Szieszta után kis gyaloglásra indultunk körülbelül húszan. A Vízműveket megkerülve egy alig járt völgyben jutottunk a Honvédsírokhoz vezető útra, majd onnan a szokott úton, egy mély horhosban értünk vissza az erdei pihenőhöz. Ezután Jani elővette gitárját, és annak kíséretében énekelgettünk. Margó még dalszövegeket is másolt hozzá. Később Sanyi is felbátorodott, ő is gitározott, énekelt. Körülbelül öt órakor bontottunk