November 3-án kerek negyedszázan túráztunk a Budai-hegységben. Örvendetes tény, hogy hét vendégünk is volt. Útvonalunk: Hűvösvölgy – Remete-szurdok – Zsíros-hegy - Ördöglyuk-barlang – Solymár. A nap mindent megtett, hogy legyőzze a ködöt, de sajnos ez csak ritkán sikerült neki.

    Isaszegen, Gödöllőn találkoztunk, majd négy autóval fél nyolckor elindultunk Hűvösvölgy felé. Sűrű ködben haladtunk, az M0-ás igénybevételével „hátulról” közelítettük meg Hűvösvölgyet. Ott már várt ránk hat további túratársunk. Először a gyermekvasúthoz mentünk, mert volt akinek hiányzott az ottani pecsét kéktúra-füzetéből – tudniillik ez a túra részben kéktúra is volt.

    A Nagy-rét után Pesthidegkút és Máriaremete „szegénynegyedi” házai között, nagyjából az Ördögárokkal párhuzamosan haladtunk. A kék jelzéssel együtt kitérőt tettünk a máriaremetei kegytemplomhoz. A XIX. század utolsó évében épült neogót stilusú templomot belülről is megnéztük. Hamarosan véget ért az aszfaltkoptatás, erdőbe értünk. És nem is akármilyen erdőbe, hanem az igen látványos Remete-szurdokba, amely az Ördögárok szurdokvölgye. A mederben most nemigen csillogott a víz, a jobb szélén barlangokat rejtő sziklafal a köd miatt csak nagy szemguvadás után volt látható. Mégis igen kellemes sétaút volt. A szurdokból elég meredek úton tudtunk kikapaszkodni.

    A nyíltabb területen már majdnem kisütött a nap, gondoltuk mire megreggelizünk, már nagyszerű kilátásban lesz részünk. Bár húztuk az időt (komótosan reggeliztünk), mégsem lehetett lelátni a településekre. Alig emelkedett már az út a Remete-hegy tetejéig, onnan pedig Zsíros-hegyig csak egy hegymenetünk volt.

    A Muflon Itató nevezetű helyen bélyegeztünk. Nem messze innen többszörös útkereszteződésből jobbra indulva találjuk meg a Zsíros-hegyi turistaház romjait. Nekem kellemes emlékeket idézett fel a ház. Majd’ negyven éve egy téli túrán itt aludtunk vagy húszan. Az ajtót nem lehetett becsukni, az egyszem mosdóból jégfüggöny omlott alá. Mégis jól éreztük magunkat – talán mert fiatalok voltunk, és ilyen „apróságokon” nem fanyalogtunk.

    A K háromszög jelzésen felkapaszkodtunk a Zsíros-hegyre, onnan pedig egy rövid lejtő-emelkedő kombón át Alsó-Zsíros-hegyre. Nagyon szép látvány volt, ahogy az utóbbi csúcs egyszerűen eltűnt a ködben. Jelzetlen, de elég jól kijárt - helyenként meredek - úton értünk a lezárt Ördöglyuk-barlanghoz. Ezt követően két nagy fa is rádőlt az útra, és a korlátot is összetörve képzett akadályt. Ennek leküzdése megmosolyogtató feladat volt. A zöld jelzést elérve már azon haladtunk Solymárig, azon belül is a Templom térig. 15 kilométert tettünk meg idáig.

    A Templom tér látnivalói a katolikus templomon kívül a Hagyomány elnevezésű szoborcsoport, a Kitelepítési emlékmű, a világháborús emlékművek. Időben érkeztünk, 12 perc múlva indult buszunk, mellyel Hűvösvölgybe, az otthagyott kocsikhoz utaztunk. Nem siettünk, még beszélgettünk a kocsik mellett.

A kéktúra zempléni szakaszát két részre bontottuk. Az első részt három nap alatt múlt hétvégén tettük meg tizenegyen, 68,5 km-t gyalogolva. A leküzdött színt se volt semmi: 1760 méter felfelé, 1834 m lefelé.

    Szeptember 14. (péntek). A Sátoraljaújhelyre igyekvő sebesvonatra szálltunk a Keletiben, Gödöllőn és Aszódon. Felsőzsolcán szállunk át a Hidasnémetire közlekedő személyvonatra, mellyel Forró-Encs állomásig utaztunk. Az átszállás szinte kabaréba illő jelenet volt, mert a sebesvonatról majdnem elfelejtettünk leszállni, Felsőzsolcán pedig belefeledkeztünk a kényelmes falatozásba, és igencsak meglepődtünk mikor beállt a vonat. Gyorsan összekapkodtuk a reggeli maradványait, és felszálltunk a vonatra. Encsről még buszoztunk egyet, és 10:40-re értünk Boldogkőváraljára. Sem a Hangulat Javító Büfében, sem a Coop boltban nem voltak hajlandók igazolófüzetünket lepecsételni. Mikor végre elindultunk, jobb híján Arkáig a kiszáradt patak melletti országúton voltunk kénytelenek gyalogolni. Arkán elhaladtunk a szépen felújított parasztház mellett. A temető után egy ügyesen elrejtett jelzést nem vettem/vettünk észre, így megszületett első eltévelyedésünk (igaz csak 180 m erejéig). Továbbra is a majdnem teljesen kiszáradt patak medrében haladtunk, többször átkelve rajta. A sűrű erdőben több helyen andezit kőfolyások találhatók. A Bónyi-kút környékén – ahonnan először láttuk a regéci várat - ismét sikerült elkavarnunk. Mikor már gyanússá vált, hogy rég nem láttunk jelzést (ami sajnos sokszor előfordult a három nap alatt), már elég messze voltunk ahhoz, hogy visszamenjünk. Így jelzés, sőt út nélküli terepen 1,2 km-es plusszal értünk vissza Mogyoróska határában az OKT-re. Mogyoróskán kicsit megpihentünk, aztán nekivágtunk a Regéci vár bevételének. Kitartó emelkedőn értünk a K rom jelzésig. Bár az OKT nem vezet fel a várba, mi nem hagyhattuk ki azt. A várat – melyben Rákóczi Ferenc öt éves koráig lakott – napjainkban felújítják, de azért látogatható. Szép kilátás vár arra, aki felkapaszkodik a bástyákhoz. Továbbindulva 2,5 km-t kellett megtennünk, hogy Regécre érjünk. Megkerestük szálláshelyünket, ahová perceken belül megérkezett megrendelt vacsoránk is. Ezen a napon 18,5 km-t gyalogoltunk. A korai kelés miatt eléggé elcsigázott volt a csapat, többen korán le is feküdtek. Páran még elmentünk este sétálni.

    Szeptember 15. (szombat). Reggel hatkor keltünk, háromnegyed nyolckor indultunk. Kicsit szemerkélt az eső. Eleinte alig, később – mikor a Kerékkötő-kő oldalába értünk - egyre jobban emelkedett az út. A tetőn megreggeliztünk. Jobban rákezdett az eső, kénytelenek voltunk felvenni esőkabátjainkat. Egy kerítésnél úgy elment jobbra az utunk, hogy az elágazásnál kék jelzést egy darabot se láttunk. 340 métert túlmentünk, mire tudatosult bennünk a tévedés. Újabb nagy emelkedő a Tokár-tető északi oldalán várt ránk, de ellensúlyozásképp közben elállt az eső. István-kúti erdészháznál ismét pecsételtünk füzetünkbe. Az erdészház környéke nagyon szép a kis tóval, rönkházzal, Nyírjessel együtt. A Gerendás-rétig – ahol megebédeltünk – az út hullámvasutazott, a tendencia mégis az ereszkedés volt. Az Eszkála erdészháznál volt a következő pecsételőhely. Innen visszatértünk az előző rétig, mert szállást Újhután foglaltunk. Oda a Z jelzésen jutottunk. Szép régi házak között, a Waldbott-kastély mellett elhaladva az Ifjúsági Táborba (szálláshelyünkre) fél négyre már odaértünk. Vacsorázni a szomszédos Középhutára gyalogoltunk át, amely távval napi teljesítményünk 24,5 km-re növekedett. Kenyeret és bort hoztunk vissza magunkkal. Vidám beszélgetéssel múlattuk az est hátralévő részét.

    Szeptember 16. (vasárnap). A szállás elhagyása után már negyed nyolckor úton voltunk, méghozzá gyönyörű napsütésben. Visszamentünk a kastélyig, majd rátértünk a K négyszög jelzésre. A Zsidó-réten értük el az OKT-t. Az előző napi eső miatt kitisztult a levegő, nagyon messzire el lehetett látni. Makkoshotykáig szinte folyamatosan lejtett az út. Ott a főútra érve előbb el kellett mennünk jobbra bélyegezni egy kocsmába. Persze ha már ott voltunk, ittunk vagy egy sört, vagy egy kávét. A Metzner-kastély (ma iskola) után jobbra fordultunk, majd – érdekes módon – egy kapun átmenve, konyhakertek között értünk fel a kápolnáig. A község feletti fennsíkról már látszottak a Sátor-hegyek. Kényelmes úton értünk következő pecsételőhelyünkre, a Cirkáló-tanyához. Két kiskutya nagy örömmel fogadott bennünket, amely csak fokozódott azáltal, hogy kaját is kaptak. Szép cseres-gyertyános, majd vegyes erdőben gyalogoltunk. A piros jelű utat keresztezve hamarosan a Rákóczi-fához értünk. Következő útszakaszon mély árkot kereszteztünk, majd erős hullámvasutazásba kezdtünk. Mivel nagyon jó tempóban haladtunk, a Rudabányácskára vezető utat elérve úgy döntöttünk, hogy nem az eredeti terv alapján (gyalog Rudabányácskára, onnan busszal a vasútállomásra)  haladunk tovább, hanem a K+ jelzésen begyaloglunk Sátoraljaújhelyre. Azért a 21. km-nél elénk kerülő Nagy-Nyugodó megmászása már nem okozott osztatlan sikert. Innentől viszont már csak lefelé haladtunk. Sátoraljaújhelyen sétáltunk a nemrég gyönyörűen kialakított városközpontban, ittunk egy sört, vagy kis borocskát, üdítőt. Ezután kimentünk a vasútállomásra, pecsételtünk füzetünkbe. Nagy örömünkre a tervezettnél fél órával előbb indítottak egy mentesítő vonatot is – az már más kérdés, hogy „erős hófúvás miatt” késett a vonat, és semmivel se értünk előbb haza.

 

Kétnapos túránkat Kékestetőről, a Szanatórium mellől indítottuk, Mátrabércen, a Keleti-Mátrán keresztül értünk Sirokra, innen másnap jutottunk el Szarvaskőre (a hol Mátrához, hol Bükkhöz sorolt) dombvidéken keresztül.

    Reggel hat órai vonatindulással, gödöllői, vámosgyörki átszállással jutottunk el Gyöngyösre, ahol átsétáltunk a buszmegállóba. Onnan indult az a busz, melyen pesti túratársaink is érkeztek, így már együtt mentünk fel Kékestetőre. A Szanatórium mellett volt a busz végállomása, egyben nekünk bélyegzőhelyünk is. Miután a dokumentálás sikeresen megtörtént, elindultunk Első állomásunk a kékestetői csúcskő volt. Körbenézve láthattuk a TV-tornyot és a hatvanas évek elején épült andezit-kilátót.

    Nagyon kellemes időben, még inkább kissé hűvösben kezdtük az ereszkedést. Előbb a tévétorony kerítése mellett haladtunk idős bükkösben. Elsőnek a Szent Erzsébet-kereszt, és a mellőle nyíló nagyszerű kilátás késztetett megállásra. Különösen alakú sziklák mellett elhaladva értünk Sas-kőhöz. Itt található egy emlékmű is, mely az első világháborúban elesett turisták emlékére készült. Továbbhaladva Disznó-kőről volt páratlan kilátás a Parádi-medencére. Bélyegeztünk a Hármashatárnál, később pedig a Nagy-Szár-hegyről a Tarjánka-völgybe lelátva nosztalgiázhattunk, hogy már ott is jártunk. Megmásztuk az Oroszlánvárat, ami nem is jelentett olyan nagy kihívást, inkább a lejtmenet volt veszélyesebb, nem csak a meredeksége, hanem a csúszóssága miatt is. A Domoszlói-kapunál is jártunk tavaly, de akkor nem a kéken mentünk a Kis-Zúgó-hegy felé. Ami viszont közös volt avval az úttal, az az volt, hogy a Szederjes-tetőre még mindig meredek úton lehet feljutni. A Jóidő-kút nagyon szerényen csordogált, de finom és jó hideg volt a vize. A Cseresznyés-tetőn át jutottunk Gazos-kőre, ahonnan beláthattuk Recsket, a Búzás-völgyi-tavat, sőt még a távolabbi falvakat is. A legkedvesebb látnivaló mégis az először meglátott Sirok és a felette trónoló vár volt – annak ellenére, hogy még légvonalban is öt kilométerre volt. Még egy-két kisebb tetőre kellett felkapaszkodni, de visszavonhatatlanul elkezdtünk ereszkedni. A volt siroki vasútállomáson bélyegeztünk füzetünkbe, aztán egy előre bejárt úton, a Parádi-Tarna hídja után mezőkön, egy rozoga hídon átkelve a falu szélére értünk. Míg én visszamentem két lemaradt lányért, egy kedves helyi lakó meghívta a társaság többi részét egy pohár borra, pálinkára.

    Majd’ 23 km-t megtéve elértünk szállásunkra a Motelhez. Megbeszéltük a szomszédos étteremben, mikor megyünk vacsorázni. Az ételsort a bejárás során kapott étlapról már előre lebeszéltem, így semmi meglepetést nem okozhattunk. Elfoglaltuk szobáinkat, gyors zuhanyozás, és a szállásdíj kifizetése után máris mentünk vacsorázni. Finom étkeket kaptunk, a felénk megszokottnál olcsóbban. Többeknek még arra is maradt ereje (lévén, azon a hétvégén volt a siroki Várnapok rendezvénye), hogy a zene irányába haladva felkeresse a színpadot, sőt még táncra is perdüljön.

    Reggel hatkor keltünk, hét órakor egy közeli kis bolt előtt vártuk a nyitást. Be kellett vásárolnunk vasárnapra ételt, italt. Kenyér, péksütemény nem volt, helyette puffasztott rizst vásároltunk. A falu központjában aztán találtunk nyitvatartó boltot, zöldségest, sőt még péket is (a puffasztott rizs a „kispadra” került). Felkapaszkodtunk a vár felé vezető úton, és a szabadtéri színpad közelében lévő nagy tűzrakóhelynél megreggeliztünk. A bőséges reggeli után kissé nehezünkre esett felkapaszkodni az Apáca- és Barát-sziklához, meg a közelében lévő Törökasztalhoz. Onnan viszont nagyszerű a kilátás a várra, falura, Mátrára. A sziklák után még kicsit emelkedett az út, aztán megnyugodott. Az újabb emelkedő csak az Alma-lápa-tetőre való feljutáskor következett. Rozsnakpusztán egy árnyas fa tövében pecsételtünk. Egy keskeny aszfaltúton, különösebb látnivalók nélküli vegyeserdőben haladtunk. A Kavics-bérc nyergébe való feljutást észre sem vettük, annál inkább az országút melegét, mikor egy kilométeren kénytelenek voltunk azon gyalogolni. Ekkora már igencsak befűtöttek odafennt. Szerencsére a Laskó-patak hídja után ismét erdőben folytatódott az út. Már csak egy emelkedő, a Gilitka lekűzdése várt ránk. Szarvaskőhöz közeledve látványos völgy mellett (Major-oldal) haladtunk. Jó tempóban haladtunk, ezért szóba került egy tervezettnél korábbi busz elérése is. Ez csak egy kis futás révén, mellbedobással sikerült úgy, hogy az elől haladók megkérték a buszvezetőt egy kis menetrend-szabotálásra. Ezen a napon 19 km-t gyalogoltunk igen melegben.

    Egerben már nem kockáztattunk egy vonathoz-futást, ezért egy pinceborozó hűsébe menekültünk. A hőség után nagyon jól esett egy pohár bor (vagy éppen korsó sör). Sokáig nem időzhettünk, mert indulni kellett a vonatállomásra. Kétnapos gyaloglásunk legnagyobb megpróbáltatása akkor ért, mikor a pince hűséből kilépve 1,4 km-t kellett trappolni 30 fokos melegben az állomásig. Füzesabonyban át kellett szállnunk egy agyonzsúfolt újhelyi gyorsra, majd Gödöllőn a végre a klimatizált „pirosra”.



Nehéz, de szép volt ez a kéktúra-szakasz. Az első nap teljesítettük az OKT legnehezebb szakaszát. A második nap inkább a meleg volt fárasztó, mint a gyaloglás. A busz-vonat kombó miatt legalább 45 km-t tettünk meg a két nap alatt úgy, hogy felfelé 1136 m, lefelé 1934 m volt a szintkülönbség.

 

Ragyogó tavaszi időben három programunk is volt. Csütörtökön két tagunk az egyesület nevében koszorúzott az isaszegi Szobor-hegyen, mások pedig turistautat alakítottak ki, jelzést festettek. Szombaton tízen jártuk végig az OKT Gánt-Bodajk közti szakaszát.

    Örvendetesen sokan – 21-en – jöttek el, hogy - a röpke két és fél év alatt megkapott engedély birtokában - a valóságban is megjelenjenek a Z+ jelzések a Pécelen és Isaszegen futó Z sáv jelzések összekötésére. Hét, átlagban háromfős csapatot alakítottunk ki, melyekből két-két csapat egymással szemben indult el az utat kialakítani, jelzést zavaró gallyakat kivágni, sablonnal szabványos jelzést festeni. Először a gyorsan száradó vizes bázisú alapozó került fel, ezután pedig a zománcfesték. Munka végén a jól megérdemelt pihenést szalonnasütéssel, borozgatással fűszereztük.

    Szombaton kéktúrázni mentünk a Vértes nyugati felébe. Vonattal Székesfehérvárra utaztunk. Eddig minden rendben, terv szerint történt. A bonyodalmak Fehérváron kezdődtek. Az első gond az volt, hogy késett a vonat pár percet. Ez a „természetes” dolog most viszont sokat számított, lévén erősen kiszámított volt az időnk a buszindulásig. Tetézte a bajt, hogy nem jól emlékeztem az útra, és sajnos nem a legrövidebb úton próbáltunk a buszállomásra eljutni. Itthon utólag megnéztem a térképet, hogy hol rontottam el a dolgot. Sajnos esélyünk se lett volna a busz elérésére, mert a legrövidebb úton is 18 perc lett volna az útidő.

Ezért aztán ráérősen „kényszer-városnéztünk”. Nem mintha nem lenne nagyon is szép Fehérvár belvárosa, de egyrészt tavaly végigjártuk minden nevezetességét, másrészt 20 km-nyi gyaloglás várt ránk, illő lett volna időben elkezdeni azt – mint ahogy terveztem is. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a busz csak két óra múlva indult. Ezért ismét őgyelgésbe kezdtünk.

    Végre negyed tizenkettőkor lekászálódtunk a buszról Gánton. Előbb a falu központja felé indultunk, majd egy mellékutcán át rátértünk a kék jelzésre. Hosszú egyenes út következett, jobbra magasodott felettünk a Gánti-barlang, majd továbbmenve egy újabb látványos szikla fehérlett ki a kopár fák közül. Az egyenes út K kör jelzésre váltott, mi balra tértünk. Az Antal-árokban haladó kék jelzést balra elhagytuk, hogy egy nagyon látványos gerincúton kapaszkodjunk fel a Redl-emlékműhöz. Az emlékmű után még egy darabig emelkedett az út, aztán „toronyiránt” leereszkedtünk a Juh-völgybe. 350 méter kényelmes út után ismét úttalan, meredek emelkedőn – a Szikla-kilátót megkerülve – kapaszkodtunk fel a K+ jelzéshez. Evvel megszűnt a „kalandozások kora”, innentől már csak jelzett úton haladtunk – kivéve egy kis eltévedést. A Géza-pihenőnél kicsit körülnéztünk és megebédeltünk; nem a szokásos módon ráérősen, hanem bekapkodva szendvicseinket.

    Rátértünk a hűtlenül elhagyott kék jelzésre, amely a Pátrácos környékén sajnos hosszú ideig aszfalton haladt. 4,5 km galopp után kis pihenőt tartottunk egy farakásnál, aztán rossz felé indultunk tovább. Szerencsére csak 500 m-t kerültünk, de a nagyon kiszámított idő miatt ez se jött jól. Alig volt szintkülönbség a Határnyiladékig, onnan azonban erősen lejteni kezdett az út. Sajnos arra nem maradt idő, hogy a csókakői várba felmenjünk (majd egyszer útba fogjuk ejteni!). A vár alatti nyomos kútból feltöltöttük vízkészletünket és máris indultunk tovább. A falu végefelé már nyilvánvaló volt, hogy elérjük a vonatot, ezért egy kocsmánál megálltunk egy kávéra, pohár sörre. Csókakőt elhagyva még jó négy kilométeres aszfaltút várt ránk a vasútállomásig. Különösen kellemetlen volt a 81-es út 300 m-es nagy forgalmú, zajos szakasza.

    Majd fél órával a vonat érkezése előtt kinn voltunk Csókakő vasúti megállóban. A GPS soha nem látott értékeket mutatott: teljes átlagsebességünk 3,8 km/óra, mozgási átlagsebességünk 4,7 km/óra volt. 5 óra 26 perc alatt tettük meg Gánt és Bodajk közötti 20,74 km-es távot, amiben benne volt a gerinctúra-kitérő, a két pihenő és a kocsma is. Ez már teljesítménytúra-tempó.

    Vonattal székesfehérvári átszállással Kelenföldre utaztunk. Innen a szombathelyi gyorssal akartunk a Keletibe menni, de 15 perces késést jeleztek az információs táblák. Gyorsan kimentünk az Etele térre, és egy gyorsjáratú busszal elértük a 20:35-kor induló vonatunkat.

Köszönet mindenkinek, aki március 15-én valamilyen formában részt vett közös munkánkban, valamint gratuláció azoknak, akik erőltetett menetben kéktúráztak szombaton.