Ezúttal a dolog könnyebbik végét fogtuk meg, mikor szombaton Nagy-Hideg-hegytől Törökmező irányába a kényelmesebb lejtmenetet választottuk. 14 km-t gyalogolt kristálytiszta időben és szinte háborítatlan napsütésben klubunk 10 kéktúrázója.

    Isaszegi, gödöllői találkozás után autóval Vácra mentünk, ahol a vonaton csatlakoztunk 3 Pestről érkezett túratársunkhoz. Vágányjavítás miatt kis fejetlenség uralkodott mávéknál, de azért éppen időre megérkeztünk ahhoz Kismarosra, hogy még elérjük a kisvonatot Királyrét felé. Onnan turistabusszal mentünk fel Nagy-Hideg-hegyre, de előbb még „lovat kellett váltani”, mert a kisbuszhoz sokan voltunk. Kisvártatva megérkezett a cserejármű, egy katonai terepjáró személyében. Télen ez szállítja fel a síelőket. Jókat nevetgéltünk a hatalmas kátyúkon bukdácsoló majdnem zárt teherautón.

    Felérve Nagy-Hideg-hegyre, első dolgunk volt a büfében megkeresni a bélyegzőt. A kéktúra bélyegzőn felül még egy Duna-Ipoly Nemzeti Park feliratúval is kipingáltuk füzetünket. Kétszer is körbejártuk a turistaházat, mire megtaláltuk a lefelé vezető utat. A terasz tövében összegömbölyödve melegedett egy hatalmas, legalább másfél méter hosszú erdei sikló. Komótosan - de ahhoz mégis gyorsan, hogy teljes nagyságában le tudtuk volna fényképezni - bekúszott a terasz egy nagyobb nyílásába.

    Egy km-t a K négyzet jelzéssel együtt tettünk meg, de miután az jobbra eltávozott, magunkra maradtunk a kéken.  Jó tempóban, megerőltetés nélkül haladtunk az Inóci-vágás nevű úton. Egy kicsit megálltunk Barna Feri emlékkeresztjénél. Helyenként nagyon szép kilátás nyílt Kisirtás-puszta, Visegrádi-hegység felé. Az út egy szakaszán kis jelzéskeresésre kényszerültünk, mert egy Y-kereszteződésben jelzés nélkül nagy sunyin balra a jól kijárt útról eltávozott a kék. Nem voltunk ezzel egyedül, egy fiatal pár lentről jőve ugyanígy járt. A Kisinóci-turistaház előtt lévő erdei pihenőhelyen megebédeltünk elég komótosan, mert már látszott, hogy különösebb hajtás nélkül is elérjük a korábbi buszt.

    A turistaház büféjében bélyegeztünk füzetünkbe, aztán az országutat elkerülő új útvonalon elindultunk Kóspallag felé. Végre egy kis emelkedő következett, majd leereszkedtünk a Ló-hegyi patak völgyébe. Egy keresztbefektetett fatörzsön átkeltünk rajta, majd ismét emelkedő úton mentünk tovább. Jó ötlet volt az MTSz-től, hogy megváltoztatta az útvonalat, és nem az országúton kell immáron poroszkálnia a kéktúrázóknak. A Kálvária mellől magával ragadó kilátásban volt részünk Kóspallagra és a Visegrádi-hegységre.

    Kóspallag után a márianosztrai elágazás után a kék jelzés hamarosan betér jobbra az erdőbe, és a Piroska-hegy oldalában halad. Két és fél kilométer után kiértünk az erdőből, és egy szép tisztásra értünk, szemben a Nagyvillámi-kilátóval. Mi hamarosan elhagytuk a kék jelzést, mert Pusztatoronyba igyekeztünk. A közeli kéktúra-szakaszt is úgy fogjuk megoldani, hogy Nagymarosról Törökmezőn át jőve itt fejezzük be az utat. Kiérve az országútra, láttuk, hogy van még fél óránk a busz indulásáig, ezért elmentünk megnézni a Torony-alja horgásztavat. Gyönyörű helyen fekszik. Vácra buszoztunk, betértünk egy cukrászdába (nem írom le a nevét, mert a negatív reklám is reklám), aztán a pesti lányok elbúcsúztatása után kocsival hazajöttünk.

 

Ami az időjárást illet, baljós előjelekkel készülődtünk az útra. Szerencsénkre a riogatásokból legfeljebb a lehűlés jött be. Így napsütéses, igazi kora tavaszi kirándulóidőben 11–en tettük meg Mátraverebély és Garáb közti 19 km-es utat.     Hatvanig két különböző vonattal utaztunk, hogy a szerencsésebbeknek (ahol a sebesvonat is megáll, vagy indul) ne kelljen olyan korán kelniük. Hatvanból aztán közös vonaton indultunk túránk kiindulópontjára, Mátraverebélyre. Leszállás után már rutinosan kerestük meg a kéktúra bélyegzőt – tavaly ugyanis innen indultunk Galyatetőre. Szóval bélyegzés után nekivágtunk az útnak. Miután Garábról csak egy busz közlekedik délután, azt mindenképp el kellett érnünk. Minden pihenőnk, étkezésünk, egyéb bóklászásunk csak e cél betartása mellett volt lehetséges.

    Mátaverebélyen előbb a Zagyva-folyó hídján keltünk át. Meglepően tiszta vize volt. A falut elhagyva három szorgos fatolvaj csapattal is találkoztunk. Pár év múlva át kell majd rajzolni a térképet, mert erdő már nemigen lesz itt. Egyenletesen emelkedett az út, felértünk a Csapás-tetőre. Előbb a Mária-utat, majd a K négyszög jelzést kereszteztük, mindkettő Szentkút búcsújáróhelyre vezet fel. Ezután egy tisztás szélén álló hatalmas tölgyet csodáltunk meg, Péter pedig megmérte, hány Döbrögi tudná azt körbeérni. Itt voltak kicsit bizonytalan a jelzések (és talán még Mátraverebély szélén), egyébként példaértékűen jól jelzett volt a szombaton bejárt kéktúra-szakasz. A Szálláska-völgyön keresztül értük el Sámsonházát. Közben több helyen láttuk, hogy égették a domboldalon leszáradt füvet, nádat. Szerencsénkre a szél nem felénk fújt.

    Sámsonházán elhaladtunk pár szépen felújított palócház mellett, és a Kis-Zagyva mellett lévő Geológiai-bemutatóhelyre értünk. A volt bányában látványosan váltogatják egymást lávapadok és törmelékrétegek. A lávarétegek felett 15 millió éves üledékes mészkő fehérlik. Kis ideig a Márkháza felé vivő országúton vezet a K jelzés, de aztán balra letérve arról kopár doboldalon vitt utunk. Szomorú látvány fogadott a dobtetőn, ahol hatalmas mennyiségű szemét éktelenkedett.

    Miután Nagybárkányról az összes szemetet kihordták, az már szép, tiszta településsé vált. A pecsételőhelyet is könnyen megtaláltuk, be sem kellett érte menni a boltba (a Bárkány Presszó, mint megadott bélyegzőhely már befuccsolt), mert egy másik kéktúrázó csapat már kihozta a bélyegzőt. Felkapaszkodtunk a dombtetőre, ahol a neogót stílusban épült rk. templom áll. Épp vége volt a misének, így a kiáramló emberekkel helyet cserélve, megnéztük belülről is azt.

    A templomtól kissé emelkedő úton, kopár domboldalra felérve elértük a Kelet-Cserhát Tájvédelmi Körzet határát. Innentől kezdve egészen Garábig folyamatosan erdőben haladtunk, a Nagy-Kő-tetőig kisebb-nagyobb mértékben állandóan emelkedve. A tető előtt egy keresztező magasfeszültség nyiladékán szép kilátás nyílt egyrészt Mátraszőlősre és a Mátrára, ellenkező irányban pedig Garáb környékére. A Garáb-nyeregben elhagytuk a kék jelzést, és K négyszög jelen 1,4 km-es ereszkedés után beértünk a mindössze 60 lakosú Garábra. Rendezett a falu, inkább már csak nyaralók lakják. Szép katolikus temploma van.

    A buszra – mely nagy kerülővel Pásztóra vitt bennünket - mindössze 3 percet kellett várnunk. Pásztóról vonattal jöttünk haza.

Négy verőfényes őszi napon 75 kilométert gyalogoltunk nyolcan a Bakonyban, Zirctől Bodajkig. A csodás tájakon átvezető út során nem feledkeztünk meg a tájék neves műemlékeinek felkereséséről sem.

2010.11.04. csütörtök. Borzasztó korán kellett ahhoz kelnünk, hogy már az első napot is jól ki tudjuk használni. Vonatunk háromnegyed ötkor indult. Két átszállással fél kilenc után értünk Zircre. Hárman kocsival jöttek.

A gyalogtúra megkezdése előtt városnézésre indultunk. A Köztársaság úton sétálva az első látnivalónk egy középkori pillérköteg volt. Ezután megnéztük a ciszterci apátsági templomot, majd a műemlékkönyvtárhoz vonultunk. Mivel itt a legközelebbi idegenvezetésig sokat kellett volna várni, előbb az arborétumba sétáltunk. Gyönyörű őszi színekkel kápráztatott el a kert. Egy nagy munka (a tó tisztítása és a vízrendszer felújítása) miatt az arborétum egyes részei nem látogathatók, de így is nagy élmény volt a kert meglátogatása. Ezután visszasétáltunk a kolostorépülethez. A Természettudományi múzeumban csak bekukkantottunk, de a Reguly Antal Műemlékkönyvtárat idegenvezetővel megnéztük. Nagyterem valóban kis hazánk egyik legnagyobb ékessége. Amit lehetett, bevásároltunk egy nagy áruházban  következő napokra és pontban délben most már tényleg indultunk az első kéktúra szakaszra. Folyamatosan emelkedő úton hagytuk el Zircet. Sajnos Nagyesztergárig 2,4 km-en az országúton vezet a kéktúra.   Falu közepén aztán elhagytuk a zajos országutat, nemsokára pedig a vadul ugató kutyákat is. Végre az erdőben gyalogolhattunk tovább! Süppedő avarszőnyegen, lápréteken értük el Veimpuszta egyik romos majorját. Mély vízmosásos úton ismét vizenyős rétekre értünk. A jelzések meglehetősen gyatrák ezen a szakaszon, kéktúrán meglepő módon szalagozással is találkoztunk – ami persze még mindig jobb  semminél. Több kisebb-nagyobb irányváltás után aztán kikötöttünk a Gaja-patak mellett. Ismét országútra értünk ki, mely bevezetett Bakonynánára. Bélyegeztünk a kocsmában, aztán szálláshelyünkre mentünk, ami épp a hosszú falu túlsó szélén volt. Finom vacsorát főztünk, ittunk egy kis bort is, de a korai kelés miatt mindenki álmos volt, így hamar eltettük magunkat. Ezen a napon 17 km-t tettünk meg.



2010.11.05. péntek. 6 órakor keltünk, (ugyanúgy, mint a következő napokon is). Összepakoltunk, megreggeliztünk. Ismét végig kellett gyalogolni a falun, aztán balra fordulva a Gaja mellé értünk. Először a Prém- malomnál álltunk meg. Az ott lévő épületeket megkerülve értünk megint a patak mellé, mely itt már szurdokjellegűen szűk völgyben fut. Sokszor álltunk meg fényképezni. Rengeteg nagy fát döntött a völgybe a nyár eleji vihar. A Gaja egy kanyarulatában, az Erdész-emlékműnél szép pihenőhelyet alakított ki az erdészet. Elhagytuk a kék jelzést, mert az érthetetlen okokból az OKT elkerüli a közelben lévő nagy látványosságot, a Római-fürdőt. Mi  patak jobb oldalán jelzetlen úton közelítettük meg a Római-fürdőnek nevezett sziklaszorost. Kidőlt fák között bújkálva értünk a Vadalmás-forráshoz. Ittunk jóízű vízéből, aztán – adrenalin-szintünk fokozása céljából – átkeltünk  zúgó patak felett. Most folyásiránnyal ellentétesen értünk be a sziklaszurdokba. Fenn láttuk Savanyú Jóska barlangját. A magas vízállás miatt nem tudtunk a vízesés alá menni  a patakmederben, ezért kikapaszkodtuk a meredek sziklafalon, és a vízesésnél ereszkedtünk ismét le oda.

Visszatértünk a kék jelzésre, előbb tölgyerdőben, majd egy mélyúton értük el a Gaja kiszélesedő völgyét. Különösebb látnivalók nélküli úton értünk be Jásdra.  Bisztró már zárva volt, de mire sikerült a Polgármesteri Hivatal bélyegzőjét megszerezni,  bisztó tulajdonos is előkerült. Megebédeltünk, majd indultunk tovább. Átkeltünk ismét a patakon, majd elindultunk egy kis csermely mellett felfelé. Hamarosan meg is leltük annak eredetét, a Siska-forrást. Tovább kapaszkodtunk felfelé, kiértünk egy makadámútra. Mikor az eltért az általunk jónak vélt délkeleti iránytól, meredek partoldalon felkapaszkodtunk a velünk párhuzamosan futó kék jelzéssel is ellátott útra. Hogy hol hagyta el a makadámutat, azt most se tudjuk. Szép bükkerdőben értük el Tést, ott bélyegeztünk az Erdei büfében, sőt egy kis vörösbort is alkalmaztunk, mint doppingszert.  Falu szélétől nem messze az országút elkanyarodott; mi az erdőben – jobban mondva annak szélén – Csőszpusztánál folytattuk utunkat. Könnyű úton értünk egy többes útkereszteződéshez a Hamuháznál, ahonnan a Tűzköves-árokban vitt tovább utunk. Sarjadó erdőn átvágva értünk az Erdei szentélyhez, majd 1 km-re innen a Bányászemlékműhöz. Itt már elérhető közelségbe került aznapi úticélunk, a Kisgyón Természetbarát Telep. Szállást a Pentele kulcsosházban foglaltunk. Vacsorára nagyon finom lecsót (vagy inkább sültpaprikát) főztünk. Kis borozgatás és nagy beszélgetés után tértünk nyugovóra. Napi adagunk 19 km volt.



2010.11.06. szombat. Igyekeztünk a reggelivel és az összepakolással, mert ezen  napon hosszú út várt ránk. A bélyegzőhelyet eléggé nehezen találtuk meg, mert a helyét jelölő tábla ott van, ahol már túlmegy az ember rajta. Elhaladtunk a szépen kiépített Farkas-kút és tó mellett, felkapaszkodtunk a Dóra-hegyre, majd egy horhosban még egy kicsit magasabbra. A gerincre felérve, nagyon nekilódultuk a lányok, tempójukból nem vesztettek egészen  Burok-völgyig. A kék jelzés nem ereszkedik le a völgybe, hanem annak meredek keleti oldalán halad (mikor két éve ott jártunk, ezen a szakaszon már jártunk). Bakonykúti most is elbűvölt. A kocsmában kellett bélyegeznünk, majd ezt követően Bakonykútipusztán keresztül északkelet felé vettük az irányt. Bogrács-hegynél kicsit túlmentünk a – nem jelzett – kéken, de így legalább láttuk a nagy kőfejtő különleges sziklaalakzatait. Hegytetőről szép kilátás nyílt Guttamásira, Isztimérre. Könnyű úton jól haladtunk,  kék megkerülte a Vontató-hegyet, aztán hamrosan a Fehérvárcsurgói víztározó mellé értünk. Megkerültük a tó déli végét, betértünk a Becsali nevű műintézménybe, ahol kéktúra-füzetünket igazoltuk. Már csak 2 km volt hátra, aztán elterülhettünk szálláshelyünk kényelmes ülőalkalmasságain.  Menü leves és paprikáskrumpli volt, igen finomra sikeredett. Jól megérdemeltük a vacsorát, mert ezen a napon 25 km-t gyalogoltunk.



2010.11.07. vasárnap. Szokásos idejű reggeli kelés és egyéb teendők elvégzése után 8 órakor indultunk. Először nem utunk folytatásaként Bodajk irányába indultunk, hanem épp ellenkezőleg. Ennek oka az volt, hogy meg szerettük volna nézni  Károlyi-kastélyt. Útközben voltunk benn az evangélikus templomban. A kastélykerti „tisztánlátást” köd nehezítette. Nem reméltük, hogy belülről is láthatjuk a kastélyt, mert az csak 10 órakor nyit. De most is szerencsénk volt. Találkoztunk Károlyi grófnéval, és ő felajánlott, hogy megmutatja nekünk a kastélyt. Nem is remélhettünk nála szakavatottabb idegenvezetőre. Sok minden megtörtént már az ITK-vel pár éves fennállásunk alatt, de az hogy egy grófnő kalauzoljon bennünket, az még nem. Mire végigjártuk a kastély látogatható részét, addigra a köd is feloszlott. Megkerestük kék jelzésünket, és elindultunk Bodajk felé. Szőlőhegyen, présházak között több mint két kilométert mentünk, aztán az Öreg-hegynél ismét az erdőbe értünk. Rövid szakaszon ismét az országúton mentünk, átkeltünk a Gaja-patak hídján. Parkírozóhely, tanösvény jelezte a Gaja-völgyi Tájcentrum kezdetét. Széles úton értünk el az Erdei-tavat ölelő rétet és esőbeállót. Továbbmenve hamarosan átkeltünk a patak kidőlt fa által megroggyasztott hídján. Jobbra magas sziklák tornyosultak az út mellett. Így értünk el az Ádám-Éva fához, amely két hatalmas elhalt tölgyfa összevont neve. Helyüket kopjafa jelöli. Innentől még majdnem két kilométeren keresztül élveztük a Gaja-völgy szikláit, zúgó patakvizét, hatalmas tölgy-, és gyertyánfáit. Varjúvárnál kikapaszkodtuk a völgyből, meredek hegyoldalról immár felülről láthattuk a völgyet. Csomó vadkerítés felett kiépített lépcsőn kellett átmásznunk, mire kiértünk a bodajki sífelvonó felső állomásához. Itt megebédeltünk, miközben csodáltuk Bodajk panorámáját. Leérve a faluba ismét elhagytuk a kék jelzést, hogy láthassuk a szépen felújított Kálváriát. A Lamberg-kastély sajnos nem látogatható, így ezt ki kellett hagynunk. Bekukkantottunk a katolikus templomba, megnéztük a Tó-fürdőt, majd beszereztük e négynapos túra utolsó bélyegzőjét a Fenyő büfében. Kisétáltunk a vasútállomásra, megvártuk az egykocsis szerelvényünket, és elkezdtük a hazafelé „száguldást” MÁV-ékkal. Fehérvári átszállásunknál 10 percet késett a szombathelyi gyorsunk, kétségessé vált, hogy elérjük-e a Gödöllő felé menő vonatunkat. Végül sikerült. E napi 14 km legyaloglásával értük a 75 km-es össztávot.









 

Szerencséje volt annak a kilenc főnek, aki nekivágott a Gánt – Várgesztes kéktúra szakasz teljesítésének. Miben is nyilvánult meg ez a szerencse? Hát abban, hogy nem teljesedett be az, amitől legjobban lehet félni egy júliusi túra során: a kánikulai melegtől. Nekünk igazán kellemes kirándulóidőnk volt. Ugyan kis ideig esett az eső, de csak annyi, amennyit a fák levelei képesek felfogni; hozzánk már nem érkezett le.

Hat óra körül indultunk. Vonattal először a Keletiig, majd - a pestiek csatlakozása után – Székesfehérvárig utaztunk. A süteményhozási moratórium ellenére előkerült egy kis harapnivaló:ha nehezen is, de megbocsájtható, mert azt a (50. -35. -25. )születésnapját ünneplő Juti hozta. Itt volt az útvonal-tervezés egy kritikus pontja: 17 perc alatt meg tudjuk-e tenni a vasútállomás és a buszpályaudvar közti 1,7 km-t? Aztán a vonaton közös megegyezés született: nem kísérletezünk mozgási sebesség döntésével, taxival megyünk oda. Jó döntés volt.

9:10-re értünk Gántra. Előbb a Gránás turistaházat kerestük meg, bélyegzés céljából. A villanyóra-szekrényben rendben meg is találtuk a szép nyomatú bélyegzőt. Egy tétova kis kör megtétele után, - mikoris rossz irányban indultunk először – felvettük a helyes irányt. Az irigyelt nagyságú és szépségű játszótér mellett elhaladva hamarosan elértük a kék jelzést Ettől kezdve már nem kellett variálni, mindvégig ezen haladtunk. A falut elhagyva hatalmas legelőt övező bokorsor mellett haladtunk közel másfél kilométert, mindaddig, míg el nem értük a keresztező sárga jelzést, és a Pap-völgyet. Az út alig emelkedett a szűkülő völgyben. Jókat beszélgetve észre sem vettük a megtett távolságot és máris Mindszentpusztán, az újabb bélyegzőhelyen voltunk. Sajnálatos módon a volt kulcsosházat nagyon lepusztult állapotban találtuk. Kár érte! Bélyegeztünk, csemegéztünk kicsit az udvaron lévő eperfa terméséből, aztán indultunk tovább. A Som-hegy oldalában egy kis szakaszon ritkán látható hatalmas páfrányok között vezetett utunk. Mikor másodszor kereszteztük az erdészeti műutat, a mellette lévő szép tisztáson megebédeltünk.

Nemsokára egy kitérő lehetősége kínálkozott: a K rom jelzés felvezetett a Csáki (Oroszlánkő)-vár romjaihoz. Igazán a várnak csak a nyugati oldalán vehető ki egyértelműen egy épített fal. A vártól még kb. 800 m-t emelkedett az út, aztán már csak alig észrevehetően: így értünk fel a Balonna-hegyre. Innen már lejtős úton jutottunk le Kőhányás-pusztára, következő bélyegzőhelyünkre. A kis település dísze az 1878-ban épült Eszterházy-kápolna.

Kis ideig az országúttal párhuzamosan mentünk, majd áttérve azon előbb tisztásokon áthaladva a Német-völgybe jutottunk. A Cseresznyefa-hajtáson sok kidőlt fán kellett átmászni, vagy megkerülni. A Gesztesi-vár közelében át kellett gondolnunk, belefér-e még az időnkbe, hogy a várba is felmenjünk? Erre most sajnos nem jutott idő, de a csapat nagy többsége tavaly járt már ott. Így lesétáltunk Várgesztesre, bélyegeztünk a sörözőben, fel is lendítettük kicsit az álmos délutáni forgalmat.

Összességében több mint 19 km-es, nem megerőltető, kellemes túrát tettünk. Legközelebbi  kéktúránk szeptember 25-én lesz, és a Cserhátba megyünk.