Gyermekeimmel kiegészülve már klubunk 3 tagja vett rész a Kisnyuszi Túraklub által szervezett Téli Szurdok túrán. Dobogókőről indultunk, a Zsivány-sziklák érintésével értünk Pilisszentkeresztre, a Szurdok tanösvényen haladtunk végig, majd Csobánkán fejeztük be a sétát. Szenzációs látványt nyújt ilyenkor egy félig még fagyott, ám félig már éledező szurdok a kialakult jégképződményeivel, de hát pontosan ezért mentünk oda.

A szombati éjszakai túrát követően, mintegy 3 óra alvás után már keltem is, hiszen indulni kellett az idei Szurdok teljesítménytúrára. A nagy esőzések miatt sokáig kérdéses volt a túra vonalvezetése, hiszen ez a teljesítménytúra pontosan azokon a szurdokokon vezet, melyeket életveszélyessé válásuk miatt le kellett zárni. Szerencsére 1 héttel a túra előtt a Pilisi Erdészet feloldotta a látogatási tilalmat, így a teljesítménytúra az eredeti vonalvezetésen lett megtartva.

213-as rajtszámmal 8.05-kor el is rajtoltam Pomázról, a HÉV végállomásától. A Z sáv, majd Z háromszög jelzésen - a már jól megszokott úton - bandukoltam felfelé a Janda-házhoz, majd tovább Kis-Csikóvárra. Nagy-Csikóvár felé a nyergen elkezdett jelezni a bal talpam. Hmmmm. Ezek szerint bőven „benne maradt” még az éjszakai túra is. Nagy-Csikóvár csúcsánál már egész komolyan éreztem a bal talpamat, és rá kellett jöjjek, hogy nemhogy a 44 km-es táv, de még a rövidebb teljesítése is akadályba ütközhet. A P+ jelzésen haladtam tovább a Holdvilág-árok felé, de már egészen lassan, szinte bicegve. Elgondolkodtam, hogy az árok végén egyszerűen kisétálok Kiskovácsiba, szólok Gethe Lacinak, hogy részemről ennyi volt, és életemben először feladok egy teljesítménytúrát.

Aztán a Holdvilág-árok közepén jelentősen csillapodott a talpfájás, de ekkor már nagyon sok volt az elvesztegetett idő. Az alvásszükséglet miatt eleve jó 1 órával később indultam, mint tavaly, és volt még ez a jelentős belassulás is, így teljesen egyértelmű volt, hogy a 44 km-es táv teljesítése ezúttal nem jön össze, mivel ahhoz 16 órára Dobogókőn kéne lenni. Ígyhát maradt a rövidebb, 30 km-es táv, nomeg ezáltal idő, mint a tenger, lévén ezen a teljesítménytúrán nincs szintidő. Úgy megörültem annak, hogy bejáródott a talpam, hogy bevállaltam az alternatív Salabasina-árkos kitérőt, mely 1600 méterrel toldja meg a távokat.

A Salabasina-árok teljesen ki van száradva, pár hónapja, vízzel teli sokkal izgalmasabb volt. Itt is pusztított a természet, bár ez a szurdok „gyárilag” is nagyon nehezen járható. A legnehezebb részeket azonban elkerülte a túra nyomvonala, vagyis előtte ki kellett másznunk az árokból, utána meg vissza. Nem tudom, hogy milyen okból. Viszont ebben a gyalogosan is nehezen járható árokban találtam egy motorolajos flakont. Igazi rejtény is lehetne ittléte, bár nyilván fenntről dobták be, vagy egyszerűen befújta a szél.

Tölgyikrek után a S sáv jobbra jelzést láttam ugyan, csak magát az utat nem, és mivel látótávolságban mentek előttem vagy öten tovább egyenesen, elvitt engem is a csordaszellem. Mígnem kb. 500 méter után jöttek vissza velem szemben, hogy elrontottuk, és ők visszamennek. Hmm, én ugyan visszafelé egy lépést se, inkább a térképpel tájolóval végzett helymeghatározás. Én úgy döntöttem, hogy nekem jó lesz továbbra is ez a jelöletlen út, majd visszamegyek a sárgára máshol. Ígyhát elváltunk.

Szent-kút előtt elfogyott a másfél liter teám, itt pótoltam a készletet a forrásvízzel. Ezután következett a Szurdok-tanösvény. Ami sajnos csak volt tanösvény, jelenleg majdhogynem egy szemétbánya. Amit itt művelt a természet, az szinte hihetetlen. A szurdok aljában épen maradt tán 2 híd, az összes többi épített műtárgy - hidak, tájékoztató táblák - romokban, darabokban, cafatokban, eredeti telepítési helyüktől kisebb-nagyobb távolságra. Sőt, mintha a szurdok tetején kiborítottak volna sok-sok teherautónyi szemetet is, és azt is elvitte magával a víz. Végig az egész szurdok, mintha egy szeméttelep lenne, annyi benne a törmelék, a műanyag.

A szurdok végén a patakon oda-vissza ugrálva nálam jóval magasabb gazerdőben vezetett be a szalagozás Pilisszentkeresztre. Itt kellett szembesülni avval a ténnyel, hogy a falun, majd Klastrompusztán keresztül nem nagyon lesz árnyék jópár kilométeren keresztül. A nap meg süt, de nagyon. Nem tudom hány fok volt, de nagyon meleg, sőt a bal talpam ismét jelezte nemtetszését, bár ekkor távolságban már nem sok volt hátra. Csak a Vaskapu-sziklához ne kéne most felmenni, mert az nagyon kegyetlen lesz. Dehát a piros-fekete jelzésen bizony fel kell mászni. Szerintem életemben nem mentem fel ilyen lassan hegyre, bár itt már nagyon éreztem a talpamat. Egy szintén nem túl friss túratársam meg is jegyezte: Egyszer csak felérünk. Így is lett.

Itt már számolgattam a hátralevő távolság alapján, hogy milyen „gyorsan” kéne csoszogni, tudva azt, hogy minden óra 55-kor megy a busz vissza Pomázra és ne kelljen 1 órát várni ebben a melegben. Szerencsére pont úgy jött ki a számítás alapján, hogy olyan nagyon nem kell kapkodni. Még a Zsivány-sziklákat érintette a vonalvezetés, majd következett a várva-várt cél Dobogókőn.

Ez a két túra így gyors egymásutánban, 3 óra alvással és ilyen extrém melegben nekem nagyon fárasztó volt. De hogy jövőre ismét Szurdoktúrázom, az is nagyon valószínű. Merthát az útvonal csodás, a szervezés és az ellátás pedig a Gethe Laciéktól megszokottan magas színvonalú.

Képekben mindez.

A tavalyi Szurdok 40 teljesítménytúrán egy alternatív útvonalként szerepelt - melyet akkor Marcival kihagytunk -, hogy annak egy részét akár a Salabasina-árkon át is meg lehet tenni, ám evvel a kitétellel: Felhívjuk a figyelmet, hogy ez a völgy kifejezetten nehezen járható, a túra útvonala hivatalosan nem erre vezet. A völgyet mindenki saját felelősségére keresheti fel, ügyessége és legjobb belátása szerint! Több se kellett nekem, amint megláttam ezt az árkot a Kisnyuszi Túraklub honlapján egy túrakiírásban, már jelentkeztem is vasárnapra.

Az óraátállítás szerencsésen összezavart. 8.32-re kellett Pomázra érnünk, osztás-szorzás-összeadás 6-kor kell kelnem, tehát 5-re kell állítani a telefonomat. Igen ám, de a telefon is tudja, hogy ilyentájt órát kell állítani, így pontban hajnali 5-kor sikeresen fel is keltett. Sebaj, 3 és fél óra biztosan elég lesz :) 3 gyermekkel (2 saját plusz a Heni egyik osztálytársa) útnak indultunk.

Pomázon a HÉV-megállóban hagytuk a kocsit, majd HÉV-vel utaztunk vissza Szentendrére, ahonnan busszal folytattunk utunkat Piliszszentlászlóra. A Pilisszentlászó - Bükkös patak völgye - Sikárosi-rét - Tölgyikrek - Salabasina-árok útvonalat jártuk be, amely mindössze 11 km, azonban az árokban a haladási sebesség drasztikusan lecsökken. Ha nem lett volna ott más felnőtt, akkor Henrikkel komoly bajban lettem volna. A 2 nagyobb lány még csak-csak vette a különböző csúszó-mászós akadályokat, néhol kisebb segítséggel persze, de Henrikkel ez túlságosan magas, csúszós, és egyensúlyozós terep. Egyszóval veszélyes, mert elég hideg a víz, és roppant nagyot üt az alja, ha úgy pár méter magasságból valaki megindul. De attól csapat egy csapat, hogy minden létező helyzetet közös erővel megold, és ez tegnap sem volt másként.

Az egyik ilyen nagyon meredek mászásnál Döme kutya, és gazdája kénytelen volt kicsit visszamászni, és a roppant meredek hegyoldalon kimenni az árokból, hogy el tudják kerülni azt az akadályt, melyet a hős eb már nem tudott teljesíteni. Ami persze nem csoda, hiszen éppen eléggé kellett kapaszkodni, és a négylábúaknak ugye nem nagyon van mivel. Kicsivel arrébb nem kevésbé meredek lejtőn csatlakoztak ismét a csapathoz. Az én fejemben is megforult párszor ez az alternatíva, mármint hogy ugyan miképpen fogom én itt levinnni a Henriket? De szerecsére mindig megodottuk valahogy, például az egyik működőképes módszer: Én itt ráülök erre a rönkre, ráteszem a Henriket a másik fára. Nyugi foglak, csússz előre a fán, de lehetőleg ne menjen szálka a hátsódba, Te beállsz középre, ahol már eléred fogod a kezét, majd továbbadod, Te meg leveszed az alján. Oké, lenn van.

Jómagam a jobb lábammal két esetben is fürdőt vettem kb. sípcsontközépig, és természetesen minden gyermek összes létező lába is tapintotta több ízben a patakmedret. Egy, az árok oldalán meginduló nagyobb faág Sanyi túratársamat elég keményen tarkón ütötte, valamint Henrik keze is beszorult 2 fa közé egy ízben, melyek kisebb riadalmat okoztak. Szerencsére egyik sérülés sem volt komoly, az előbbinek egy piros folt, az utóbbinak még annyi nyoma sem látszott. Kisebb karcolásokat és csuromvízes cipőket azonban szinte mindenki összeszedett a csapatban.

Azt hiszem, nem kell bemutatni a klubtagoknak Henrik lassan klasszikussá váló kérdését, nevezetesen: Hány kilométer van még hátra? Nos, ez tegnap nem hangzott el, vagyis megvolt Henrik első olyan túrája, amelyen annyira lekötötte a figyelmét a természetben való mozgás, hogy elfelejtette feltenni immáron pavlovi reflexű kérdését. Egyszer sem maradt le, és egyszer sem "fáradt el a lába". Igaz, a kocsiban hazafelé Szentendrén már gyakorlatilag bealudt, ami majdnem 3 km Pomáztól.

A túráról több fotósorozat is elérhető, Zsebeházy Eszter, Nagy Sándor és Nagy Gábor Attila is végigfotózta a túrát. A mellékelt képeket Ők készítették. 

Vasárnap reggel, a szombati szép napos időn felbuzdulva, azon kaptam magam, hogy az idei év első túrájára tartok, Visegrád felé. A terv az volt hogy a célban (Leányfalu) lerakom a kocsit és busszal lemegyek a rajtig Visegrádra. Sajna későn indultam és Leányfalun lemaradtam az óránkét közlekedő buszról két perccel. A következő busz 9:50-re ért volna Visegrádra, és mivel a rajt 9 órakkor így taktikát változtattam. Leautóztam Visegrádra, és bevállaltam hogy majd a túra végén tök fáradtan fogok busszal visszamenni Visegrádra. Nem akarom lelőni a poént de a célba érkezés úgy sikerült hogy ismét lekéstem a buszt két perccel.

Rajt, Visegrád Nagymarosi rév. Forralt borral és megannyi túrázásra éhes emberrel találkoztam. Villámgyors nevezés, itiner kézben és már indultam is elemre vadászva a fényképezőgépembe. A második boltban végre találtam és út közben kezdtem el tanulmányozni az itinert. Végül is nem volt túl komplikálva a bejárandó útvonal, a piros sávon kellett végig követni, Visegrád, Pilisszentlászló, Vörös kő és a cél Leányfaluig.

Az első etap Pilisszentlászló felé, Malomkerti völgy folytatása Apát kúti völgy ahol töbször át kellett kelni a Apát kúti patakon. Az átkelés sikerére száraz lábbal már az első alkalommal tudatosult bennem hogy hamvába holt próbálkozás. A kemény talpú cipőt a több centis jégréteggel bevont hegyes köveken megtartani lehetetlen volt. Tehát töretlen lelkesedéssel de vizes lábbal folytattam az utat. Nem egyszer előfordult hogy kollégámmal, a Zolival, lebecsültük azon túrázókat, akik két botot hívnak segítségül gyaloglásaik során. Viszont itt az átkelésnél láttam volna értelmét ezen segítőeszközöknek.

Pilisszentlászlóig az út völgyeken vezetett tehát nem volt fárasztó az út. A következő szakaszban viszont már volt szintemelkedés, ha jól emlékszem az itinerre úgy 500 méter. A talaj fagyott volt és mivel jó sok csapadék hullott a tájra igen csúszós. Ezt három remekbe szabott eséssel és megannyi leszúrt Rittbergerrel tudom bizonyítani. Bár sohasem voltam képes a spárgát megcsinálni, az egyik eséskor elég közel jártam hozzá, amikor a két lábam egymással ellentétes irányban próbált földet érni.Vörös kőtől Leányfaluig majd 300 méteres szintesés volt kb. 160 méteren belül. Itt nagy szerep jutott a fáknak amik a gyakori fékezéseket szolgálták.

Leányfaluban várt a jól megérdemelt meleg tea és az a tudat hogy a következő busz indulásáig még hátravan jó egy óra várakozás.

A TÚRÁRÓL KÉSZÜLT KÉPEKET, ITT LEHET MEGTEKINTENI.