A klubprogram dátumütközése nem volt szerencsés, mi Marcival ketten a természetjárás egy másik formáját választottuk szombatra. A Hanák Kolos Turistaegyesület hagyományos évi teljesítménytúráján vettünk részt, ám a tavalyitól eltérően ezúttal már a középső, 36 km-es távot választottuk.

A közzétett felhívás nem vezetett eredményre, 05.30-kor ketten találkoztunk Gödöllőn, majd egyből a Szurdokpüspöki Általános Iskolához autóztunk, mely a célnak ad otthont. Rövid várakozás után busszal utaztunk Gyöngyösre, majd később - minő véletlen - ugyanaz a busz vitt fel minket Kékestetőre a rajtba. Féltávnál szóltam Marcinak, hogy ez a busz szerintem büdös, égettszagú, lehet, hogy ki fog gyulladni. Nem sok hiányzott hozzá, hiszen Kékesen, mikor leszálltunk már dőlt belőle a füst. A sofőr azonban nem zavartatta magát, úgy látszik ez egy természetes, mindennapos állapota a járműnek.

8.47-kor elrajtoltunk, de a Marci egyből fel akart menni Kékesen a kilátóba. Ezt mondjuk a rajt előtt kellett volna, és végülis nem sikerült, viszont kapásból vagy 10-15 perc állásidővel indultunk, melynek még jelentősége lesz. Rögtön az elején bekezdtünk a lábgyilkos lejtővel, majd 400 métert veszítettünk magasságunkból. Innen megmásztuk a Csór-hegyet, majd hosszú, emelkedős meneteléssel jutottunk tavalyi rajtpontunkba Galyatetőre. Ezt követően ismét többnyire lefelé haladtunk, de az Ágasvári ellenőrzőponthoz nem kicsit kellett felfelé kapaszkodni. Lefelé még kegyetlenebb volt a hegy, majd a Csörgő-patakot elérve masíroztunk be Mátrakeresztesre.

Marci többször említette az emelkedők után, hogy ne várjam meg a tetőn, hanem menjek nyugodtan, majd a célban találkozunk. Ezt nem nagyon akartam, mivel eddig egyszer váltunk el, akkor Ő megsérült, így ez a szétválás nem volt túl jó ómen. Azonban Mátrakeresztesen ránéztünk az órára, és megállapítottuk, hogy nincs már 3 teljes óránk, de van még 13 kilométerünk, közte a Muzslával, ami 6 km folyamatos emelkedőt jelent 500 méter szintemelkedéssel, majd további 6 km 700 méter eséssel. Osztás szorzás után hamar kijött, hogy ehhez bizony 5 km/h feletti átlagot kell menni, és akkor talán még elérhető a szintidő. Ez frissen nem lehetetlen, de 22 km megtétele után már kérdőjeles lehet. Marci még pihenni akart egy kicsit, én meg felkaptam a zsákomat, és irány a Muzsla.

Folyamatosan néztem a GPS-t, hogy 15 percenként többet megyek-e hegynek fel, mint 1 km, illetve mennyivel. A rövid sík szakaszokat, lejtőket futással teljesítve ez szerencsére mindig megvolt, sőt nem is kicsit. Kb. 1 óra 15 perc alatt felértem a csúcsra, azonnali pecsétet követően indultam is lefelé. Elég sok embert kellett kerülni, végül betársultam 2 futóhoz, akik párszor el akartak engedni, de lebeszéltem őket erről. Menjenek csak előttem, végre van valaki, aki "húz". Az utolsó 4 km-en elfogyott az erdő, maradt a tűző nap és a kavicsos, sípcsontgyilkos lejtő. Másfél kilóméterrel a cél előtt ránéztem az órára, szerencsére nagyon sok időt sikerült addigra összegyűjteni. Gondoltam magamban, innen akár négykézláb is beérek szintidőn belül, de jól is jöttek az összegyűjtött percek, lévén a sípcsontom már igen erősen jelezte, hogy kb. ennyi volt a tűréshatár, lehet visszavenni a tempóból. Mivel pont ekkor értem el a "még 1 km" felfestésig gyökkettes sétára váltottam. Így 31 perccel sikerült a szintidőn belül maradni és meglett a kitűző.

Marcira várva Hevér Gabi masírozott el előttem a cél felé, gyorsan váltottunk is pát szót. Nem sokkal később megérkezett Marci is, aki elmondása alapján nehezen mászta meg a Muzslát, de lefelé már Ő is jött, mint a mérgezett egér. Csak pár perccel csúszott időn túlra. Pedig a rajt után még a Kékesen jóval több idő ment "pocsékba", mint amivel végül elmaradt a szintidőtől.

Rengeteg ember kérdezte a rendezőket, hogy ide-oda mikor megy a busz-vonat, hogyan jutnak el uticéljukba. Nekünk viszont nagyon jól jött, hogy a tavalyi tapasztalatunknak, és korai kelésünknek köszönhetően a céltól 50 méterre parkolt hazajutásunk záloga. A buszmegállóban várakozó túratársainknak felajánlottunk 2 helyet a hátsó sorban Gödöllőig, de mindenki Gyöngyösre akart utazni.

A képes beszámolót Marci készítette, a nyomvonal pedig mellékelve.

Hó, jég, hideg, tömeg, csúszkálás. Röviden így lehetne összefoglalni az év (számomra) első teljesítménytúráját, melyet a Hanák Kolos Turistaegyesület szervez minden évben. Szombaton reggel 8 órakor találkoztuk Marcival Gödöllőn, a Művelődési Ház parkolójában, úgy gondolván, hogy Mátrafüredig azt az 59 km-t 1 óra alatt letudjuk kocsival. Az éjjel óta szakadó, sőt egyenesen ömlő hóesés azonban keresztülhúzta a számításunkat. A csúcssebességünk néhol a 40 km/h-t is elérte, így majd 2 órát kocsikáztunk Mátrafüredre, ahol a rajt épületéhez - a Mátra Szakképző Intézet épülete - már nem is mertem lekanyadorni. Inkább a Palóc Babamúzeumtól - ahal tavaly jártunk a klubbal - nem messze parkoltunk a főúton. Így (kétszer) párszáz méterrel meg is toldottuk a távot.

A kocsiban az M (25.4 km) és az S (19 km) táv között gondolkodván - az időjárást látva - az S-re szavaztunk, a nevezésnél azonban mégiscsak az M lett belőle. A különbség annyi, hogy az S nem megy fel Kékestetőre. 10 óra 07 perces rajtunkat követően az épületből kilépve kapcsoltam be a GPS-t, hogy jegyezze merre járunk, ám az első pár méter - a műholdkeresés miatt - kimaradt a rögzítésből. A kisvasutat keresztezve a Z+, majd Z jelzéseken a Cserkő-bánya mellett elhaladva értünk első ellenörző pontunkhoz Lajosházára.

Már itt megtapasztaltuk ennek a túrának az egyik legnagyobb „hátrányát”, mégpedig azt, hogy a folyamatosan ömlő hó ellenére is borzasztóan népszerű. Ez most azért volt hátrány, mert az előttünk elhaladó sok-sok száz ember alaposan kitaposott egy nagyon keskeny nyomot, ami gyakorlatilag tükörjéggé vált. A jelzéseket nem is kellett nézni, csak ezt a nyomot. Bár egy alkalommal a Marci észrevette, hogy a zöld sáv „letér” a nyomtól, így mi kiváltunk a vonatozásból a zöld jelzést követve, és így egy nagy kanyart levágva vagy 100 embert előztünk meg egyszerre.

Mindenkinek más a tempója, aki az S-en megy, az úgymond ráér, de az M-eseknek menni kell, ha sötétedés előtt célba akarnak jutni. Eleinte sűrűn előzgettük is a lassabban haladó túratársainkat, de ezt csak a kijárt nyomból kilépve a 40-50 centis hóban tudtuk megejteni. Sok értelme mondjuk nem volt, mert 10-20 (!) méterrel előrébb ismét utolértünk egy kisebb csoportot. És ez így ment végig. Egyszerűen nem volt olyan pontja a túrának, hogy senki ne legyen a közelünkben.

Marci néha panaszkodott is, hogy ezekben a nyomból kilépős előzésekben beázott a cipője. Igazából az volt a roppant fárasztó a dologban, hogy nem tudta senki sem a saját tempóját menni, valamint minden egyes lépésnél koncentrálni kellett, és felkészülni egy esetleges megcsúszásra. Feltűnt az is, hogy Marci sokkal többször csúszik meg, mint én. Viccesen kérdeztem is, hogy mi van, Te korcsolyát húztál fel ma? Ez a végére sajnos nem is lett olyan vicces.

Lajosházán nem sokat időztünk, egy szendvics, egy kávé és indulás is tovább a Z+ jelzésen a Vörösmarty Fogadóig. Itt vált szét a 19 és 25 km-es táv, és meglepődésemre Marci úgy gondolta, hogy neki mára elég lesz a rövidebb is. Így Ő a P jelzésen elindult visszafelé, nekem viszont a P+ jelzésen a Pisztrángos tavi ellenörző pont következett. Itt sem időztem sokat, a K+, K jelzéseken felértem Kékestetőre. A fényképezőgép nagyon le volt merülve, így az egész túráról viszonylag kevés kép készült - és jelenleg technikai problémák miatt azokat sem tudom áttölteni -, de úgy voltam vele, hogy az ország tetejét mindenképpen lefényképezem. Le is vettem a kesztyűmet, ám legalább 1 percet várnom kellett, mert mások is ott fotózkodtak. Közben kiírta a masina, hogy gyenge az elem, nyomjam meg az OK gombot. Hát alig bírtam, úgy szétfagyott a kezem 1 perc alatt. Jól esett tehát az ellenörző ponton a forró tea.

Szemem kerek lett, midőn az egyik sporttárs megjelent az ország tetején 1 szál pólóban, valamint a feszülős, rövid futónadrágban. Ja, volt még rajta zokni, cipő, és egy sapka, hogy meg ne fázzon! Emberünket többen fényképezték, mint a piros-fehér-zöld kavicsot a hegytetőn.

A K+, P+ jelzéseken ereszkedtem lefelé a hegyről, itt azonban érdekes módon nem tudták letaposni a havat, így annyira nem csúszott, ellenben eléggé süppedt. Erre elvileg csak a 25-ösök jöttek, talán ezért. Valahol a Gyökeres-forrás felé vezető úton csörgött rám a Marci, hogy most ért be a célba, csak mivel épp egy völgyben voltam, térerő hiányában megszakadtunk. Ránéztem a GPS-re, majdnem 21 km-nél jártam. Gondoltam magamban, valami tényleg nem stimmelhet a barátommal. Elválásunk óta neki szinte csak lefelé kellett menni, nekem meg átugrani a Kékest, és így is majd 2 kilométerrel mentem többet. Mivel megszakadtunk, ekkor még nem tudtam, hogy ez nem volt véletlen.

A P jelzésen találkozott ismét az M és az S nyomvonala, így megint jött a csúszkálás. 16.42-kor pecsételtem az utolsót Gyökeres-forrásnál. Ekkor már sejtettem, hogy 30 perc alatt lehetetlen a hátralévő 4.4 km-t teljesíteni, ráadásul sötétben, tükörjégen. Előttem és mögöttem átlag 5 percenként borult valaki, nekem is jónéhányszor kellett óriásit szambázni, hogy ne essek el. De szerencsére én esés nélkül megúsztam. Végül 23 perccel léptem túl a 7 órás szintidőt, így a jutalom ezúttal elmaradt.

A célban a Marci elmondta, hogy neki nem volt ilyen szerencséje, mert 5 km-el a cél előtt sajnos elesett, elég rosszul, és hallott valami roppanást is. Ezért lett a nagy különbség, de azért csak bebicegett a célba. Mint utóbb kiderült, sajnos részleges szalagszakadást szenvedett. Ezúton is mielőbbi gyógyulást kívánok állandó túratársamnak, mert egyedül azért nem olyan jó menni, no meg ki veszi majd észre, ha épp lemegyek a térképről? És persze a kevésbé csúszós, és abszolút beázásmentes cipőt is, melyet a tök száraz zoknimról beszélgetve irigyelt meg a célban. Gyógyulj meg Marci!

Az autót kiásva immáron másfél óra alatt visszaértünk Gödöllőre, volt olyan is, ahol már 70-el tudtunk jönni. Otthon kb. 3 métert tudtam bemenni a telekre a kocsival, épp annyit, hogy a kaput be tudjam csukni. Ekkor már egy jelentősebb hókupacot toltam magam előtt. A kellő fáradtság miatt szegény autó ott aludt kinn a vasárnapi kiszabadulásáig. 

Elég hálátlan, és kellemetlen feladat beszámolót írni egy olyan túráról, melyben sok köszönet sajnos nem volt. Elég régóta nyomjuk már a Marcival ezeket a teljesítménytúrákat, és ilyen szinten még soha nem kavarodtunk el, mint tegnap a Bükkben. Részben persze a mi hibánk, hisz az egy alapvető dolog, hogy saját térkép nélkül nem indulunk el, ám mi mégis megtettük. Bíztunk abban, hogy az előzetesen letölthető itiner szerint végig jelzett turista utakon fogunk haladni, sőt térképmellékletünk is lesz, illetve rendelkezünk már némi rutinnal is a terepen.

Mivel a miskolci kisvasút végállomásnál volt a rajt, igen korai, 5 órai keléssel indult a nap. Marci a 06.10-es vonattal érkezett az isaszegi állomásra, ezt követően még anyukámat vettük fel Tóalmáson. Neki pont kapóra jött egy olyan túra, melynek van nagyon rövid, 8.8 km-es változata is.

Miskolcra érve a kisvasút végállomásánál rögtön beneveztünk mindhárman. Érdekes volt, hogy mindössze egy fekete-fehér fénymásolatot kaptunk térképvázlat gyanánt, mely tele volt ikonokkal, és szürkeárnyalatos mivolta miatt igen sok dolog egyszerűen láthatatlanná vált rajta. A túra teljes hosszának igen szűkszavú leírása pedig kétszer négy sorba elfért. Anyukámnak volt még bőven ideje a kisvasút indulásig, lévén Ő lecsapta a teljes 21.2 km-es táv első 12.4 kilométerét Lillafüredig. Ismerve jelenlegi terhelhetőségét, biztos voltam benne, hogy mindezek ellenére utol fogjuk érni Lillafüred után valahol az erdőben, mi pedig a Marcival elindultunk az itiner szerint a fő utcán kelet felé.

A második utcán (ami az itiner szerint Lórántffy Zs. u.) forduljunk jobbra. Már a hátoldalon mellékelt térképvázlaton (!), valamint a valóságban is ezt valahogy Bertalan utcának hívják, de hát ilyen apróságokkal ne is foglalkozzunk, hiszen ennél sokkal durvább itiner hiba is lesz még, bár ekkor ezt még nem tudtuk. A hiba ellenére hamar fogtuk az első pontot, ahol egy kihelyezett bugyiból kellett egy papír a célba juttatni. Ezt követően a kék kereszt jelzésen haladtunk egészen Lillafüredig, többnyire szándékosan (?) a turista útra bedöntött fák között lavírozva. Néhol csak másznunk kellett a fatörzsek között, ám volt olyan hely is, ahol egyszerűen ki kellett kerülni a turista út egy részét a kivágott, és útra döntött fák miatt.

Eltévedés ügyben a Marci valahol tévesztett egyet, így 1-0-ra vezetett, de az egyenlítésemet, azt hiszem, el kell mondanom. Tehát, éppen én mentem elől, amikor is két út derékszögű találkozásához értünk. Érkezési irányunkkal pontosan szemben lévő fán egy szabályos "kék kereszt balra" jelzés volt látható, sőt a fa bal oldalán egy irányunkba mutató kék nyíl, ami azt sugallta, hogy az onnan (tehát nekünk balról) érkezőknek szól. Szó nélkül fordultam balra, Marci utánam. Jó 200 métert követően kezdtük hiányolni a jelzést. Közben egy másik pár is hasonlóképpen járt, ám amíg mi állva helyzetmeghatározást végeztünk a kezünkben lévő "térkép" alapján, ők elhaladtak mellettünk. Úgy döntöttünk, hogy a domborzati jelzések alapján jelenlegi helyzetünk és haladási irányunk sem jó, vissza kell mennünk a kereszteződéshez, ahol meg is találtuk a helyes irányt, amely nem más, mint a "kék kereszt balra" jelzés iránymutatása helyett a tökegyenesen tovább az ösvényen. Evvel lett 1-1.

Lillafüredre érve egy presszóban kávéztunk egyet, majd tettünk egy próbát, hátha bejutunk az Anna-barlangba is. Mivel ehhez vagy 40 percet kellett volna várnunk, és további 25 lett volna maga a barlang megtekintése, úgy döntöttünk, hogy ez most kimarad, és irány a 2-es ellenőrző pont, vagyis a kisvasút állomás, ahonnan anyukám rajtolt.

Eszméletlen mennyiségű ember volt a helyszínen, de nekünk azt az egyet kellett megtalálni, aki pecsételni fog nekünk. Ketten kétfelé szakadva legalább negyedórán át kerestük az állomáson a pontot az embertömegben, de tulajdonképpen azt sem tudtuk, hogy igazán mit is keresünk. Marci már lefotózta a helyet, és indult volna tovább, amikor amolyan utolsó próbálkozásból megkérdeztem a wc-s nénit is, hogy nem tudja-e véletlenül, hogy hol van a teljesítménytúra ellenőrző pontja. Segítségével megtaláltam, és a Marcit is visszahívtam oda. Egyébként legalább négyszer mentünk el mellette fejenként. Mint utóbb kiderült, anyu még előttünk azt szerette volna megtudni tőle, hogy egyáltalán merre induljon el, de az ide ültetett "szervezőnek" halvány lila sejtelme sem volt róla, így egy kocsmában kellett érdeklődnie, ahol eligazították, hogy a műúton induljon el dél felé. Irdatlan nagy szerencséje volt, hogy erre hallgatott, és nem az itiner alapján ment, mint mi, mert különben tán még most is keresnénk Őt az erdőben.

Az itinerünk szerint ugyanis a piros sáv jelzésen kellett elindulnunk délnek. Mi így is tettünk, és az emlékoszlop érintése után tovább kellett mennünk a piros jelzésen a sárga sáv elágazásáig. A leírásunk szerint ez a piroson haladva pontosan 400 méter távolságra van az emlékoszloptól, de csak nem akart jönni semmiféle sárga sáv jelzés. Ráadásul a műúti lépcső sem, ami meg volt említve az itinerben. Kicsivel később elérkeztünk egy pontra, ahová balról, a hegyről végre bejött a sárga sáv jelzés. Oké végre megvan a pont, igaz szerintünk ez nem 400 méter volt, hanem jóval több, a műút se itt van, de hol van a bugyi? Hát az nincs. Felfelé kell mennünk innen a sárga sávon nyugat felé, de ez bizony keletről jött és arra is megy. Marci felment pár métert a hegyre, megállapítottuk, hogy ez fixen keletre megy, tehát biztos nem jó, sőt a bugyi sincs itt.

Menjünk tovább immáron a sárga-piros sávon, hisz lehet, hogy a "sárga sáv elágazás" kifejezés azt akarja mondani, hogy amikor ez a két jelzés elválik, ott lesz a pont. A műút meglett biztatásnak, de a pont az elágazásnál sem volt. Mindketten biztosak voltunk benne, hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Sokkal messzebb vagyunk Lillafüredtől, mint kéne. Ám ekkor eszembe jutott, hogy mivel soha nem hagyom a kocsiban, nálam van az autós GPS, ami arra azért jó, hogy aktuális pozíciónkat, és egy adott pontot megmutasson a térképen.

Mivel a leírásban minden egyes pont GPS koordinátái is meg voltak adva, beírtam a 3-as ellenőrző pont ("sárga sáv elágazás a műútnál") koordinátáit, miközben a műúton visszaindultunk Lillafüred felé. Jó 5-6 perc kellett, míg a GPS a hegyek között megtalálta, hol is vagyunk éppen, és a keresett pontot aktuális helyzetünktől északkeletre mutatta, fenn a hegyen. Hmm, műút fenn a hegyen? Ekkor iránymenetre váltottunk, árkon-bokron át kiértünk egy erdei útra. Itt szóltam a Marcinak, hogy megjöttünk, a GPS koordináták alapján is a 3-as ellenőrző ponton állunk. Nos, ez volt az a pont, ahol a sárga sáv bejön a hegyről, tehát itt már jártunk egyszer.

Teljesen tanácstalanok lettünk a 3-as pontot illetően. Ismételten ellenőriztem a koordinátákat, hogy nem írtam-e el. Nem, centire a leírásunkban szereplő ponton állunk a "sárga sáv elágazás"-sal jelölt helyen, és valóban itt el is ágazik a sárga sáv, de kelet felé, nekünk viszont nyugati sárga elágazás kell, plusz a műút is kéne. Összességében másfél-két órát biztosan elpazaroltunk itt, anyut már nem fogjuk utolérni, mivel közben telefonon többször kerestem, és Ő már túl van a hegyen.

Hát, akkor nincs mit tenni, menjünk a következő pontra (Vesszős-forrás a sárga sávon), a megadott GPS koordináták alapján. Ez a GPS szerint is, és a térképrészletnek megfelelően is a műút másik oldalán van, remek. Az egyszer már bejárt utunkat követve ismételten lementünk a műútra, ahol visszaindultunk Lillafüred felé. A hegy itt túl meredek volt az iránymenethez, ezért úgy voltunk vele, hogy a műútról az első adandó alkalommal felcsapatunk nyugat, vagyis a forrás felé. Itt már egyszer mentünk, de az árnyék miatt szóltam Marcinak, most menjünk a túloldalon, ahol egyszer csak egy lépcsőt pillantottam meg. Felnézve kiverte a szememet egy másik sárga sáv jelzés, majd maga a bugyi a papírokkal. Ez volt az a bizonyos 3-as pont, ami marhára nem ott volt, mint az itinerben írt, sőt GPS koordinátákkal is megadott pont. Hogy itt, kb. 2 óra bolyongás után mik hangzottak el, azt most nem részletezném.

Innentől a jelzésekkel nem volt gond, sőt anyukámat mégiscsak utolértük kb. 1 km-el a cél előtt. Nagyon fáradt volt, de további 1 óra alatt hősiesen bejutottunk a célba, a garadnai kisvasút végállomásra. Ekkor 16.40 volt. Elvileg 16.00-ig volt nyitva a cél, természetesen szervezőnek már se híre, se hamva nem volt. A kisvasút, amely visszavisz minket az autóhoz, majd 17.25-kor jön. Közben összefutottunk azokkal a túratársakkal, akik szintén, sőt jobban ették a "kék kereszt balra" cselt, és jól elbeszélgettünk. A kisvonat természetesen nem jött a megadott időpontban. Megnéztük a buszt, 17.50 körül jön egy, amitől még majd villamosoznunk is kell a célig. Már a buszmegállóban várva mégiscsak beesett egy menetrenden kívüli kisvonat, így elbúcsúztunk tőlük, és felültünk. A busz már elment, amikor kiderült, hogy az alsó szakaszon siklás volt, így előfordulhat, hogy csak Lillafüredig tudunk utazni.

A továbbiakat már nem is ragoznám, anyut Hatvannál átpasszoltuk apukámnak, akinek éppen ott volt dolga így estefelé, Marcit pedig a késői érkezés miatt inkább hazavittem kocsival, így én 22.30-kor értem haza. Két fontos tanulságot vontunk le a mai napból. Az egyik, hogy saját, igazi térkép nélkül soha többet, sehova. A másik pedig az, hogy a Zöldgömb Sport Klub által szervezett túráktól a jövőben igen távol tartjuk magunkat.
 

A szombati klubos Szentendrei túránk korai kelése, no és a hétvégi pihenésünk kapcsán csak 8 órakor találkoztunk Harman Marcival szokott helyünkön, a csömöri Auchan közelében, hogy ezúttal a Visegrádi-hegységben tévedjünk el. Eltévedni végül nem sikerült, de ennek a késői indulásnak lett még buktatója. Pár hibát ott követtünk el, hogy egyikünk sem olvasta el igazán pontosan a kiírást, nem terveztük meg a pontos megközelítést (csak odajutunk valahogy), illetve másképpen képzeltük el az útvonalleírást is.

Első feladatunk a rajthelyre történő feljutás volt, ami nem más, mint egy felhagyott katonai objektum az Urak Asztala 593 méteres csúcsa közelében. Először Pilisszentlászló után képzeltük el a parkolást, de természetesen minden letérő sorompóval el volt zárva, az út mellett pedig nem nagyon volt olyan hely, ahol ott lehetett volna hagyni az autót. Így megcéloztuk Visegrádot, melyről addig haladtunk célunk felé, amíg egy tilalmi tábla meg nem állított minket a Bertényi Miklós füvészkertnél.

Még a 2009-es Pilis és Visegrádi-hegység térképen is szerepel egy "Erdészeti túra" jelzésű körút, mely párszáz méterre megközelíti célunkat. Egyetlen gond volt vele, hogy rögtön az indulásnál egy zárt kerítés állta utunkat. Nosza, kerüljük meg. Elindultunk délnek, párszár méter után elfogyott a kerítés, ám itt már olyan meredek volt a hegyoldal, hogy lehetetlen lett volna egy tüdővel, kötél nélkül feljutni. "Újratervezés" mondaná az autós GPS.

A piros sávon dél felé továbbhaladva elhaladtunk az Apátkuti vadászház, Ördöglyuk, Kaán-forrás mellett. Egy útkanyarulathoz (Alpár-kútnál) leér a hegyről egy metsződés. Itt felvettük az irányszöget a cél felé és a következő kb. 1 km-en folyamatosan (néhol elég meredeken) haladtunk felfelé a susnyásban. Természetesen a létező legnehezebb módon értünk fel, és kb. fél 11-kor jelentkeztünk Pető Sanyinál a rajtban.

Két túra volt párhuzamosan meghirdetve, az egyik arról szólt, hogy juss fel az Urak Asztalára. Mi nem erre neveztünk, hanem az innen induló tájékozódási túrára, de mivel ehhez fel kell jutni a rajba, így a másik túrát már tudtunkon kívül teljesítettük is. Utólag így "beneveztünk" arra is, így 2 kitűző és 2 emléklap lett a napi jutalom.

Nem gondoltuk, hogy az útvonalleírás értelmezése nem 5 perces feladat lesz, kellett hozzá körző, vonalzó, ceruza, tájoló. Meg kellett volna helyismeret is, mivel a legtöbb időt az "objektumok megkeresése" vette el. Például az 1. pont:

A Barát-halom 526m magas csúcsától (légvonalban) 1120 m-re, a Sós-hegy 432 m-es csúcsától 1680 m-re van egy térképen megnevezett objektum. Ettől délkeletre kb. 200 m-re található réten álló emlékkő a pont.

No, hol van Barát-halom? Keresés…. Körző beállítása, ív rajzolása. Hol van Sós-hegy? Újabb keresés…. Metszéspont megvan, oké. És akkor jöhet a következő, van még 9, bár némelyik még cifrábban van megadva. Jó kis móka volt, csak rengeteg időt elvitt. 15 óráig vissza kellett érnünk a célba, így jó másfél órás hátránnyal indultunk el, valamivel 11 óra után.

Az első 6 pontot csont nélkül fogtuk (dózerút kanyarjánál lévő szikla, Szakadási rétnél egy háromfelé ágazó fa, Apátkúti gerincen vezető út mellett kidőlt fa, Géza-forrás, Bölényes-réti bükkfa, Erdőanya-réti emléktábla). Innentől a Szarvas-Faragó térkép alkalmatlan volt a további pontok felderítésére (nincs rajta elég sok dolog), így a Cartographia által kiadottra váltottunk. Sajnos nem sok sikerrel, a következő pontot (egy esőbeálló) többszöri nekifutásra sem találtuk meg. A célban kiderült a térképhiba, ám rengeteg időnket elvitt ez is. A Fenyves-bérci pont sem volt meg elsőre, de nem volt már időnk keresgetni. Mivel 5 pont kellett a sikeres teljesítéshez, és nagyon messze voltunk a céltól, úgy voltunk vele, ha megvan elsőre a pont, akkor oké, de ha nem, akkor sajnos menni kell a cél felé, mert kifutunk az időből. Egy pontot még megleltünk (egy magasles melletti bükkfacsoport), ám az utolsóval időhiányunk miatt már meg sem próbálkoztunk. Vízvetés-nyergénél Marci felkapta a hosszúnadrágot, mivel ez az utolsó iránymenet a célig felfelé roppant csalánosnak nézett ki. Összesen 7 pontot gyűjtöttünk be a 10-ből.

A célból még egy jókora séta várt ránk vissza Visegrádra az autóhoz, ám szerencsére már végig lefelé haladtunk. A visegrádi somlóit a 2.-3. helyre lőttük be, még mindig Nagykovácsiban adják a - bővebben vett - környék legjobb somlóiját. Nem mértük le pontosan, de a fáradsági szintből következtetve - nem túl vészes - olyan 25-30 km-t túrázhattunk, természetesen jelzett útvonalon alig-alig. Hevér Gabival találkoztunk a Géza-forrásnál és a célban, itt kiderült, hogy Gethe Laci és Jakab Panni is ott volt ezen a túrán, bár velük nem futottunk össze.