A Pest Megyei Piros első szakaszát jártuk be 19-en szombaton. A táj és a terep változatos volt, az állandóságot az eső jelentette. Az ugyanis az első perctől az utolsóig - igaz nem egyforma intenzitással -, de végig esett.19 km-t gyalogoltunk.

Reggel 6 órakor volt az első megállója a kisbusznak, amellyel mentünk. Aztán még Isaszegen és Gödöllőn párszor megállt, hogy megteljen. Verőcén a vasútállomásnál szálltunk le róla. A vasúti pénztár persze zárva volt, így más helyet kellett találnunk füzetünk bélyegzésére. Szerencsénkre akkor nyitott az állomással szemben lévő Gazdabolt, és tulajdonosnő kedvesen stemplizett nekünk a bolti bélyegzővel. Felvettük az esőkabátokat, kamáslikat és elindultunk. A Maros utca után a temető mellett haladtunk el, majd elkezdtük a kapaszkodást a Fehérhegy dűlőn. Ahogy mentünk felfelé, egyre jobban kinyílt a táj a Szentendrei-sziget és a Visegrádi-hegység felé. A Fenyves-hegyi kilátópontról más a Dunakanyarba is be lehetett látni. Egy szép esőbeállót is építettek ide, de ennyi ember számára kicsinek bizonyult a befogadóképessége. Innen jó darabig lefelé mentünk. A víkendházak közelébe érve a balra betérő utat nem vettem észre, így 100 méterrel túlszaladtunk rajta. Korrigálás után ismét fogyott a hátralévő táv. Egy mély árkon kellett átkelni, de annak csúszóssága miatt – Évát leszámítva – inkább kerültünk egy kicsit. Kiértünk a Verőce- Katalinpuszta között aszfaltútra, ezen a 2-es útig mentünk. Azon átkelve elkezdtünk megint felfelé kapaszkodni. Megálltunk egy kicsit az egyre romosabbá váló Czettler-kúriánál, aztán tovább fel a gerincútra. Katalinpuszta felett érintettük a Rockenbauer Pál emlékhelyet (itt halt meg), majd leereszkedtünk a Kirándulóközponthoz. Itt OKT-s bélyegzővel bélyegeztünk, az esőbeállóban pihentünk egyet. Jól esett a büfében kapható forró ital is.

    A Gyadai-tanösvénnyel együtt futó piroson folytattuk utunkat. Az eső is kicsit megszelídült, így jobban élvezhettük a szép tájat, a Lósi-patak árterén kialakított pallósort, az Óriások pihenőjét. Pár perces pihenő után – éppen mikor megint elkezdett jobban esni az eső – indultunk tovább. A billenő hídon való átjutást mindenki élvezte. A patak után kiértünk a Gyadai-rétre, balra fordultunk. Ezen mentünk 2,5 kilométert. Sajnos az első négyszáz méter után következett egy szinte járhatatlan szakasz. Száraz időben még csak a csipkebokrok tépik az embert, de most még a helyenként bokáig érő víz is nehezítette a továbbjutást. Próbálkoztunk jobbra-balra kimászni a dzsungelből, de máshol se volt jobb a helyzet. Ez a nehéz szakasz után már tudtunk valamennyire haladni, de a réten egyre jobban felgyülemlő víz nehezítette dolgunkat. Igaz csak addig, míg fínyáskodtunk, és megpróbáltuk kikerülni a tócsákat. Szinte jól esett az erdőbe érve az emelkedő, mert ott már kialakultak kis vízfolyások, azt pedig ki lehetett kerülni.

Felérve a Görcsöny nevezetű tetőre, kereszteztük a kéktúra útvonalát, és elkezdtük az ereszkedést Kosd irányába. Mégiscsak ez lett az út legnehezebb szakasza: a keskeny, mélyen bevágódott gyalogút teljesen átázott, minden lépésnél csúsztunk egyet. Kikapaszkodni a meredek oldalon nem nagyon lehetett. Jó volt már beérni Kosdra, és meglátni az út végén buszunkat. Többekkel beszélgetve mégis megállapítottuk, hogy ennél egy júliusi kánikulai meleg mégis rosszabb lett volna. Megálltunk még a kocsmában bélyegezni, aztán indultunk haza.