Július 19-étől egy hetet változó létszámmal Gárdonyban töltöttünk. Hétfőtől péntekig  egyre melegebb idő tikkasztott volna, ha nem csobbantunk volna bele állandóan a tóba.  Végül csak a szombat volt alkalmas túrázásra, vasárnapra tervezett utunkat pedig elmosta az eső.

Hétfőn reggel ¼ 7-kor találkoztunk az isaszegi vasútállomáson, ahonnan kocsival indultunk utunkra. Szerencsére a kritikus M0-ásra még a reggeli csúcs előtt megérkeztünk, bár pár percre úgy nézett ki, hogy összezárnak előttünk a kocsik. 8 órakor már gárdonyi horgásztanyán voltunk. Ekkor még csak mérsékelten meleg volt az idő, gondolkodtunk is rajta, hogy biztos, ami biztos, elmegyünk kirándulni. De mire eldöntöttük volna, addigra már csak fürdésre volt alkalmas az idő. Aztán így telt el a hét péntekig, avval a különbséggel, hogy már eszünkbe se jutott kirándulni menni a 35 fokos hőségben. A fürdés mellett főzicskéltünk, terveztük a szeptemberi karintiai utunkat. A kis mozgás érdekében – és azért, hogy lejárjuk a vacsorát - minden este besétáltunk Gárdony központjába, vagy Agárdra. Jó esetben nem csábultunk el a sok finomság láttán, legfeljebb egy fagyira. Pénteken egy alkonyi hajótúrán vettünk részt, élveztük mindnyájan.



Szombat reggelre sokat hűlt a levegő, ideális kirándulóidő ígérkezett. Reggeli után Sukoróba autóztunk. Ott tettük le a kocsikat, ahol a P háromszög és a Z sáv jelzés kettéválik. Az előbbi jelzésen – Borjú-völgy nevezetűn -, fokozatosan emelkedő úton indultunk. Az út mellett szép házakat, sőt mi több, palotákat láttunk. Az erdőbe érve szebbnél szebb sziklaalakzatok álltak őrt a gyalogút mellett. P háromszög jelzés után a P+, majd rövid ideig a Z sáv jelzés következett. Végül a P sáv jelzésen értük el az Angelika-forrást. Megkóstoltuk az enyhén kénes, vasas vizet, majd a Bodza-völgy látványos patakparti útján indultunk tovább.

A Hurka-völgyi elágazásnál – ahol elszörnyedve láttuk, milyen sebet ejt a fán egy felszögelt fémtála - a P+ jelzés Pákozd irányába indult, mi maradtunk a sima piroson. Nagy élmény volt a patakon való átkelés a billegő fákon, de senki se ismerkedett meg közelebbről a vízzel.

A Barlang-kútnál - melynek szintén jóízű vize van – megtöltöttük palackjainkat és tartottunk egy rövid pihenőt. Ez annál is könnyebb volt, mert a környék létező összes szúnyogának szintén ebédideje volt, tápláléka pedig mi magunk. Piros háromszög jelzésen mentünk tovább. A Csúcsos-hegy alatt minden előjelzés nélkül hirtelen balra fordult az út, persze ezt nem vehettük észre, ezért kicsit túlmentünk rajta. Egyébként egész utunk alatt - ezt az esetet leszámolva - meglehetősen jók voltak a jelzések. Innen mintegy 1,3 km kellemes le-fölmenet után értük el a Z jelzést, amelyen már csak lefelé ereszkedtünk. Helyenként csodás kilátás nyílt a Velencei-tóra. Még egy forrás vizét (Éva-forrás) vizét kóstolhattuk meg. Visszaérve a faluba, ismét kocsiba ültünk, és a Mészeg-hegyhez mentünk.

Leparkíroztunk, majd felsétáltunk a Pákozd-Sukoró arborétumhoz. Megvettük a jegyeket, majd a kapott térkép alapján a tanösvény jelzéseit követtük. A Velencei-hegység jellemző kőzeteiből állt egy sor az út mellett, így értünk a Tájmúzeumhoz. Ott láthattuk a Velencei-tó nevezetességeit, állatfajait, talajmintáit. Továbbsétáltunk az erdei játszótérhez, kalandparkhoz, majd a Kistóhoz. Kis kapaszkodóval jól karbantartott ismertetőtáblák sora mellet értünk fel a kilátótoronyhoz, ahol nagyszerű körpanoráma élménye várt ránk. Visszafelé még megnéztük a Tájmúzeum emeleti kilátóhelyét, ahol a tavi halászatot mutatták be.

A parkírozóhoz érve még elsétáltunk az 1990-es években - Szabó Tamás tervei alapján - domboldalra épült Don-kanyar Emlékkápolnához, mely a II. világháború idején elesettek emlékét őrzi.

Ezután „hazamentünk” Gárdonyban. Ebéd után már erősen fújt a szél. Jól mutatott a csapat, mikor együtt indultunk, de egyesek fagyizni mentek, mások pedig fürödni. Így volt akinek fürdőruha, volt akinek dzseki, kardigán jelentette az öltözéket.



Vasárnap reggel hatkor a viharos szél mellet az eső is elkezdett esni, ezért reggeli után úgy döntöttünk, hogy hazautazunk. Így elmaradt a pákozdi emlékmű, Bence-hegy, nadapi ősjegy meglátogatása.

 

    Mivel Prédikálószékre, szerintem a Dunakanyar legpompásabb kilátóhelyére igyekeztünk, nagyon fontos volt számunkra a tiszta idő. Nem kellett csalatkoznunk, azt hiszem ennél szebb időt ki sem foghattunk volna. Biztosan besegített ebben az is, hogy Jutka – bár eljönni nem tudott – egy imát elmormolt értünk.
    Szokásunkhoz híven telekocsi-akcióban utaztunk, bár ez most – különböző fellépő problémák miatt – nem szó szerint volt értendő. Isaszegi, gödöllői találkozó után 5 kocsival indultunk háromnegyed nyolckor. Áldás számunkra az M0-ás, mert a Pilis, Visegrádi-hegység nagyon könnyen megközelíthető rajta. Szentendrén, Pilisszentlászlón keresztül érkeztünk Lepencére. Ott vártak ránk, akik Pestről busszal jöttek, így vált teljessé csapatunk 20 taggal és 3 vendégünkkel.
    A földből kinőtt hatalmas welness-szálló, és a lassan földdel egyenlővé váló termálfürdő között indultunk el felfelé a Császár völgyben. Az első kilométert aszfaltúton kellett megtennünk. Ez nem volt egészen veszélytelen, mert sok autó a kanyargós úton eszeveszett tempóban jött szembe (pedig a vízátfolyások rendre le voltak fagyva). Az első szép sziklaalakzatot (Bella-szikla) az út jobboldalán láthattuk. Szerencsére hamarosan balra elhagytuk az országutat, és az Ágas-patak mellett folytattuk utunkat. Persze előbb át kellett rajta kelni, ami azért nem volt egyszerű feladat a kövekre ráfagyott jég miatt. Mindenki sikerrel vette az akadályt. Hiába vártam élesre töltött fényképezőgéppel a patak túloldalán egy jó kis vízbecsúszást megörökítendő – az egyetlen ember, aki lecsúszott a kövekről az én voltam.
    Enyhén emelkedő úton - olyan különleges nevű hegyek között, mint a Szatyor- és Disznós-hegy – értünk fel Király-kunyhóhoz. Valóban ilyen kunyhóik lehettek valaha a királyoknak, mert mai felfogásunk szerint már igen szép házakat, és egy kis tavat is találtunk ott. Pár percnyi pihenő után indultunk tovább felfelé. Jelzés egy szál se volt, annak ellenére, hogy rajthelyünktől kezdve térképünk szerint Z+-en jöttünk idáig is, sőt ezentúl is egészen a P háromszög jelig. A Kis- és a Nagy-Disznó-hegy (mennyi disznó a környéken!) között haladtunk. Időnként villanypásztor keresztezte utunkat, de ez nem jelentett nehézséget, mert helyenként kapcsoló volt mellette, máshol kiakasztható volt a vezeték. Tájékozódásunkat segítette, hogy a Google-ról kinyomtattam ennek a területnek műholdképét, melyen jól kivehetőek voltak a kocsiutak, elágazások. Egyszer ugyan 100 m-el túlmentünk, mert a kivágok fák takarta utat nem vettem észre. Felfelé haladtunkban időnként kibukkant a fák közül Visegrád, és a Duna egy-egy szelete.
    Az igazi szép kilátás viszont akkor várt ránk, mikor – immár a P háromszög jelzésen – felértünk a 639 m magas Prédikálószékre. Innen azért olyan csodálatos a kilátás, mert pont szembe állunk a Szent Mihály-heggyel és a Hegyes-tetővel, mögötte ott az egész Börzsöny. A Duna patkójának mindkét szárába belátunk, sőt jobbra jól kivehető a Naszály, balra pedig a Burda-hegység. Miután jól kicsodálkoztuk magunkat a csúcsról, ettünk a kiépített pihenőpadoknál, asztaloknál.
    Az út legizgalmasabb része ezután következett! Hamarosan elértük a Vadálló-kövek nevezetű különleges sziklaalakzatokat, mely vulkáni törmelékes kőzetből áll. Szépen sorjáztak egymás után az Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Széles torony és a Nagy tuskó elnevezésű sziklatömbök. Köztük pedig nagyon meredek út. Szerencsénkre alig olvadt ki a föld fagya, mert ahol kicsit megszorult a meleg, rögtön nyálkássá vált az út. Mariann nem érezte magát annyira szerencsésnek, mert megbicsaklott a bokája. Igazi hős módjára azért leküzdötté magát a hegyről.
    A Kaincz-forrásnál értünk majdnem vízszintesbe. Két éve jártunk erre, mikor a Rám-szakadékban túráztunk. Azóta is sokat szépült a környék. A Malom-völgyön át Dömösbe sétáltunk, ahol buszra szálltunk, és avval mentünk vissza kocsijainkhoz Lepencére.
Gyönyörű szép út volt, a megtett táv 15,5 km, szintemelkedés/csökkenés kb. 650 m.   

Ismét nagy szerencsénk volt, végig havas tájon, tiszta, - az út felétől még napsütéses időben is – tehettük meg a Dorog – Piliscsaba távot. Sajnos több törzs-kéktúrázónk is külföldön van, lábfájással, vagy egyéb nyavalyákkal küszködik, így csak kilencen jöttünk össze.

Korán, 6 órakor indultunk, nehogy a korai sötétedés gondot okozzon. Vonattal utaztunk, a Keleti és a Nyugati között trolival. Szép Siemens motorvonattal utaztunk Dorog felé. Kis szépséghibája a dolognak, hogy a WC-ajtót nemigen lehetett becsukni. Dorogon leszállva a pénztárt zárva találtuk, így az állomásfőnöknél pecsételtünk. Kedvesen beinvitált az irodába, ott ejthettük meg az aktust. Az aluljáró átkelve, a vasút mellet Budapest irányába kezdtük el a kilométerek fogyasztását. Elhaladtunk a Petőfi tér mellett, majd a volt homokvasút (nevét a bányákban használt homokszállítás miatt kapta) töltése mellé értünk. Kiérve a városból, átkeltünk a Kenyérmezői-patak hídján. Nem sokkal később egy lőtérhez értünk. Az eddig járt kocsiút balra elhúzott, mi a térkép szerint jobbra tértünk. Jelzés nem segített ebben, jó 300 m-re volt az első jel egy baloldali fán. Egyébként is jellemző erre a szakaszra, hogy nagyon kíméletesen bántak a festékfelhasználással túratársaink. Pedig 2007-ben az egész OKT-t felújították, így ezt a szakaszt is – legalábbis szerződés szerint.

Kesztölc előtt előbb át kellett kelnünk 117-es úton, majd a falut elhagyva szemben velünk a Kétágú-hegy ágaskodott látványos lefutó sziklabordáival, barlangjaival. Turistautunk végighaladt a hegy „szoknyáján”, innen ágazik ki a Z sáv-, keresztezi a S+, és a Z+ jelzés. Leértünk az aszfaltútra, és hamarosan Klastrompusztán voltunk. Jobbra szép pihenőrét található asztalokkal, padokkal. Mi a pálosok által épített kolostor (1250-1304 között a szerzetesrend központja is volt) romjai mellett álltunk meg, pecsételtünk az igen rossz minőségű nyomatot adó fémbélyegzővel. Ettünk, ittunk kicsit, majd továbbindultunk. Szép erdőben haladtunk, de a munkagépek által felszabdalt hatalmas kátyúk, keréknyomok fagyott, havas változatán sokat csúszkáltunk. Jelzések hiányában megint egy kis bizonytalankodás a Vad-föld mellett és a magaslesnél, de aztán – egy darabig egy mély akácos árok mellett haladva - beértünk Piliscsévre. Elhaladtunk a katolikus templom, Faluház mellett. A főutcát a szovjet katonai temetőnél hagyjuk el. Piliscsévtől Piliscsabáig utunk javarészt homokos mélyúton vezetett, kevés látnivalóval – Tünde szerint ez egy meditációra kiválóan alkalmas út.

Mikor a GPS-em szerint lejártuk az igazolófüzetben erre a szakaszra megadott 18,6 km-t, még nem értünk be Piliscsabára, sőt - mint az út végén kiderült - még 1,2 km volt hátra. Már nem egyszer előfordult, hogy más adatokat kaptam, mint a hivatalosan megadott távok. Pedig nem fizettem le a műholdakat, hogy csaljanak egy kicsit a jobb statisztikánk miatt. Szóval felcsillant a remény, hogy még a korábbi vonatot is elérjük. Belehúztunk. Már benn állt a vonat, mikor mindnyájan odaértünk, de sikerült felszállnunk. Egy szívfájdalmunk volt: már nem maradt időnk a füzetbe pecsételni, jobban mondva nem akartunk e miatt egy órát várni a következő vonatra. No nem baj, majd legközelebb pótoljuk.

Hazafelé megint a szép pirossal utaztunk, kis szépséghibával. Ezen változatosság kedvéért a WC-t nem lehetett lehúzni. Elgondolkodtató, hogy itt vannak ezek a korszerű, szép vonatok, nekünk - karbantartás hiányában – mégis sikerül ezeket balkáni színvonalúra zülleszteni.

Tőlünk szokatlan módon ezúttal tömegközlekedési eszközökkel közelítettük meg a túra kezdőpontját. Nem kecsegtetett jó idővel a meteorológia, ez meglátszott létszámunkon. Összesen 9 elszánt túratárs vállalkozott az útra.

    7 órakor indult vonatunk Isaszegről. A Délibe metróval mentünk át, ott találkoztunk két társunkkal. Késés nélkül értünk Szárligetre. Első utunk a vasútállomás forgalmi irodája melletti ablakpárkányon lévő bélyegző felkeresése volt. Még bélyegzőpárna is volt, igaz tele esővízzel. Így sajátunkat használtuk. Szárligetet rövid idő alatt elhagytuk. A falu szélén kezdődő fiatal cserjésben nem az egyenesen haladó út, hanem balra induló a nyerő. Alig észrevehető emelkedővel a Halyagost balról megkerülve értünk a nagyegyházai útra. Elhaladtunk a kiszáradt Körösi Csoma Sándor forrás mellett, majd átmentünk az autópálya alatt. Itt balra kell térni, habár az első jelzés csak mintegy 300 m-re volt egy nyíl formájában. Különben egész napi utunkon tapasztalhattuk, hogy a kék jelzést valószínűleg csak elméletben újították fel a nagy 2007-es kéktúra felújítás során. Áthaladtunk egy fiatal tölgyesen, majd átkeltünk egy kis patakon. Jobbra fordulva láttuk a nagy földmunkákat a patakmederben. Valószínűleg újabb horgásztavak lesznek erre. A Kettes-tónál felvettük az északi irányt, amelyet nagyjából Kis-Somlyóig tartottunk. A Váli-vizet teljesen kiszáradt állapotban találtuk. Innen 400 m-re egy vadetetőnél hirtelen jobbra kanyarodó út volt utunk legmeredekebb szakasza. Elértük az első vadkerítés-kaput, melyet még jó néhány követett. Becsületesen mindig visszazártuk magunk mögött a kaput. Egy helyen megtréfált egy határozottan balra mutató nyíl. El is mentünk arra, de egy pár méterre lévő keresztúton már semerre sem volt jelzés. Miután 300 méteren belül nyugati irányban nem találtam jelet, keletnek tartva 40 m-re ott volt ugyanazon az úton, melyről lejöttünk. Az Öreg-állás, Hársas oldalában vezetett tovább utunk, majd a Somlyót keletről megkerülve értünk a Kis-Somlyóra, egyúttal a Kulcsosháznál lévő pecsételőhelyhez. A ház előtt 200 m-re mellénk szegődött a P sáv jelzés is. Józsi bácsi a menedékház gondnoka a házban volt, így nem kellett a „nyalókákat” felhasználni; kaptunk tőle jó minőségű bélyegzőt. Ettünk kicsit, majd a háztól északra lévő hegyterasz szélére mentünk a szép kilátás miatt. Jól láthattuk október végi gerecsei túránk során felkeresett Bánya-hegyet, Gerecse-csúcsot, Tarjánt.
Továbbindultunk, de az erősen kiszámított időnk ellenére hamarosan tettünk egy kitérőt a kék háromszög jelzésen Somlyó 448 m-es csúcsára. A szinte teljes körpanoráma miatt mindenképp érdemes volt az oda-vissza 600 m-es kitérőt bevállalni. A Szénégetőnél mellénk csatlakozott egy kiskutya. Párszor elbizonytalanodott, ha jött valaki szemben, hogy hozzájuk szegődjön, vagy maradjon nálunk, de mindig mellettünk döntött. Szerencsére jött egy traktoros, ő ismerte a gazdáját, és elvitte magával. Tornyópusztánál Évának már nagyon fájt a lába. Ajánlottam neki, hogy a tornyópusztai buszmegállónál fejezze be a túrát, de ő hősiesen kitartott, és végig velünk maradt. Az erdészház környékén nagy vadászat lehetett, mert sok szarvast láttunk felkoncolva. A tarjáni országutat elérve sajnos egy darabig azon kellett mennünk a sűrű forgalomban. Mikor elhagytuk az országutat a Bodza-völgy szélén értünk az autópálya mellé. Szerencsére a zajos pályát is hamar magunk mögött hagytuk. A Hallgató nevű erdőrésznél kereszteztük a kristálytiszta vizű Tarjáni-malompatakot, majd hamarosan Koldusszállásra értünk. Bélyegeztünk, elmentünk megnézni a vadászlakot, a kis tavat, körbefogtuk a hatalmas cserfát. Jól elvoltunk. A bélyegzőhelyhez visszamenve néztem meg, mikor indul a buszunk a tarjáni országúttól. Kiderült, hogy nem 4 óra 27-kor, hanem 4 óra 7-kor indul. Felvettük a nyúlcipőket, és igen nagy tempóban tettük meg a hátralévő 1,2 km-t. Mellbedobással győztünk, elértük a buszt, sőt még vártunk is egy pár percet.
Nem volt ilyen szerencsénk a vonattal. A szombathelyi gyorsnak az lett volna a nagy előnye, hogy nem a Déliben, hanem a Keletiben van a végállomása, ezáltal egy órával előbb értünk volna haza. Már leértünk a felüljáró lépcsőjén, 1 m-re voltak az ajtók, de éppen becsukódtak. Abszolút pontosan indult, nem úgy, mint az, amelyikkel végül mentünk. A pesti lányok kikísértek minket a Keletibe. Megcsodáltuk a gyönyörűen felújított csarnokot, beszélgettünk, aztán végül befutott a mi vonatunk is.

Összesen 22,5 km-t gyalogoltunk, ezzel új ITK rekordot állítottunk fel. Kellemes időnk volt, se nem meleg, se nem hideg. A 477 m emelkedő, és az 523 m lejtő se volt megerőltető. Annak a pár szem hónak, amely leesett, még örültünk is. Elvégre december van.