Mivel Prédikálószékre, szerintem a Dunakanyar legpompásabb kilátóhelyére igyekeztünk, nagyon fontos volt számunkra a tiszta idő. Nem kellett csalatkoznunk, azt hiszem ennél szebb időt ki sem foghattunk volna. Biztosan besegített ebben az is, hogy Jutka – bár eljönni nem tudott – egy imát elmormolt értünk.
    Szokásunkhoz híven telekocsi-akcióban utaztunk, bár ez most – különböző fellépő problémák miatt – nem szó szerint volt értendő. Isaszegi, gödöllői találkozó után 5 kocsival indultunk háromnegyed nyolckor. Áldás számunkra az M0-ás, mert a Pilis, Visegrádi-hegység nagyon könnyen megközelíthető rajta. Szentendrén, Pilisszentlászlón keresztül érkeztünk Lepencére. Ott vártak ránk, akik Pestről busszal jöttek, így vált teljessé csapatunk 20 taggal és 3 vendégünkkel.
    A földből kinőtt hatalmas welness-szálló, és a lassan földdel egyenlővé váló termálfürdő között indultunk el felfelé a Császár völgyben. Az első kilométert aszfaltúton kellett megtennünk. Ez nem volt egészen veszélytelen, mert sok autó a kanyargós úton eszeveszett tempóban jött szembe (pedig a vízátfolyások rendre le voltak fagyva). Az első szép sziklaalakzatot (Bella-szikla) az út jobboldalán láthattuk. Szerencsére hamarosan balra elhagytuk az országutat, és az Ágas-patak mellett folytattuk utunkat. Persze előbb át kellett rajta kelni, ami azért nem volt egyszerű feladat a kövekre ráfagyott jég miatt. Mindenki sikerrel vette az akadályt. Hiába vártam élesre töltött fényképezőgéppel a patak túloldalán egy jó kis vízbecsúszást megörökítendő – az egyetlen ember, aki lecsúszott a kövekről az én voltam.
    Enyhén emelkedő úton - olyan különleges nevű hegyek között, mint a Szatyor- és Disznós-hegy – értünk fel Király-kunyhóhoz. Valóban ilyen kunyhóik lehettek valaha a királyoknak, mert mai felfogásunk szerint már igen szép házakat, és egy kis tavat is találtunk ott. Pár percnyi pihenő után indultunk tovább felfelé. Jelzés egy szál se volt, annak ellenére, hogy rajthelyünktől kezdve térképünk szerint Z+-en jöttünk idáig is, sőt ezentúl is egészen a P háromszög jelig. A Kis- és a Nagy-Disznó-hegy (mennyi disznó a környéken!) között haladtunk. Időnként villanypásztor keresztezte utunkat, de ez nem jelentett nehézséget, mert helyenként kapcsoló volt mellette, máshol kiakasztható volt a vezeték. Tájékozódásunkat segítette, hogy a Google-ról kinyomtattam ennek a területnek műholdképét, melyen jól kivehetőek voltak a kocsiutak, elágazások. Egyszer ugyan 100 m-el túlmentünk, mert a kivágok fák takarta utat nem vettem észre. Felfelé haladtunkban időnként kibukkant a fák közül Visegrád, és a Duna egy-egy szelete.
    Az igazi szép kilátás viszont akkor várt ránk, mikor – immár a P háromszög jelzésen – felértünk a 639 m magas Prédikálószékre. Innen azért olyan csodálatos a kilátás, mert pont szembe állunk a Szent Mihály-heggyel és a Hegyes-tetővel, mögötte ott az egész Börzsöny. A Duna patkójának mindkét szárába belátunk, sőt jobbra jól kivehető a Naszály, balra pedig a Burda-hegység. Miután jól kicsodálkoztuk magunkat a csúcsról, ettünk a kiépített pihenőpadoknál, asztaloknál.
    Az út legizgalmasabb része ezután következett! Hamarosan elértük a Vadálló-kövek nevezetű különleges sziklaalakzatokat, mely vulkáni törmelékes kőzetből áll. Szépen sorjáztak egymás után az Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Széles torony és a Nagy tuskó elnevezésű sziklatömbök. Köztük pedig nagyon meredek út. Szerencsénkre alig olvadt ki a föld fagya, mert ahol kicsit megszorult a meleg, rögtön nyálkássá vált az út. Mariann nem érezte magát annyira szerencsésnek, mert megbicsaklott a bokája. Igazi hős módjára azért leküzdötté magát a hegyről.
    A Kaincz-forrásnál értünk majdnem vízszintesbe. Két éve jártunk erre, mikor a Rám-szakadékban túráztunk. Azóta is sokat szépült a környék. A Malom-völgyön át Dömösbe sétáltunk, ahol buszra szálltunk, és avval mentünk vissza kocsijainkhoz Lepencére.
Gyönyörű szép út volt, a megtett táv 15,5 km, szintemelkedés/csökkenés kb. 650 m.